Fák, ti bús testvéreim,
Leláncolt óriások,
Ti, kiknek szolgált bére kín,
Bilincse ősi átok,
Álltok, mogorva árbocok
Szélcsendben és viharban.
Tantaluszvággyal háborog
Szívetek vérig martan,
S fenn őrlő ívben tántorog
Nap és éj szakadatlan.
De egyszerre jár bennetek
Nap s éj forgása vissza.
A fényt s árnyat rablényetek
Kettős gyökérrel issza.
Gyökértek földalatti lomb
S lombotok égi mélybe
Nyúló gyökér. Fölötte domb
A kék menny rezge fénye.
Egyszerre két harcverte hont
Szánt nektek sanda kénye.
És bennetek színt hogy cserél
Nap fénye s éjjel árnya?
Szívetek izzó délben él,
Ha éjfél hull a tájra?
S ha szurkot szűrő éjtszaka
Fenn fényjelek nem égnek,
S oly fekete az éj maga,
Hogy megmoccanni féltek,
Lábatok alatt csillaga
Van-e örök éjnek?
Vastag gyökér vashorgonya
Köt röghöz mint halottat.
Kemény rabsorsotok soha
Nem léphet egy tapodtat.
Lombotok didergőn vacog,
Ha szél korbácsa ver szét.
És tűrve viharkamaszok
Orcátlan, bamba merszét,
Tartjátok, zilált Atlaszok,
Egy végzet néma terhét.
És élet még rabszolga lélek
Bús hite, az örök remény?
Az lángol millió levéltek
Szomjú színű zöld seregén?
Rabszolgaszívekben fogant bízó
Hitté először a kereszt
És adott tikkadt ínyek izzó
Kínjára írt mind hűs gerezd.
Ti zöld zászlók, megérti kínzó
Városán át reménytek ezt?
Súgó, morajló lombzúgástok
Esdeklőn küld-e fel imát
Az égbe, mely esőhullások
Édes vizével inni ád?
Meleggel áraszt, fénybe fürdet,
S fuvalma késfogú fagyot,
Mit zord zimankó rátok ültet,
Csontig csikarni nem hagy ott
És kékje új bizalmat sürget,
Ha minden remény elhagyott?
Ha tél tör rátok, gallyatokra
Meleg fehér bundát takar.
Szélostortól nyögtök jajongva?
Feledni álmot küld hamar.
Mert más nem irgalmas hozzátok.
Álommal csak ő andalít.
De majd ha megzajdul az árok,
S madárdalt hangol a csalit,
Megfújja hívó harsonátok:
Tavasz hajnalharangjait.
Mozdulatlan rabkényszerből
Ágatok kinek integet?
Búcsút bólint vagy bízón néz föl
S könyörgőn hívja az eget?
A vágy mozdul e lendületben,
Hogy ég gyűrűitek húsa,
Szállnátok és vív rendületlen
A lombtok dúló vad tusa?
Vagy nincs más e bús hevületben
Csak lemondás tört gesztusa?
Szállnátok. S ím bősz vihar támad
S kitép mély gyökeretek.
S örök vakságuk könnybe lábad:
Fenn nap gyúl s fénytelt fellegek.
Kifordul a szabad szelekbe
A dús gyökérzet s rajzana,
S a földet söpri mélybe vetve
Lombotok kusza hajzata,
Míg fönn szél száguld s szédelegve
Bőg a vész baljós jajdala.
Szegény rab elszakadtál végre.
Az örök köldök lánca már
Nem béklyóz. Messze elfolyt vére
Ott, hol sebet mély gödre tár.
Tátong a seb, vak vérereknek
Száz tépett szálától kuszált.
De mily színe van véreteknek?
Ki látja a bomlott uszályt,
Mely omlón hallja vén szeleknek
Részeg szabadsághimnuszát?
Szabad fák, ki tanít meg járni?
Szállnotok szárnyat ki nevel?
A béklyót széttörhette bármi,
A nagy súly földhöz köt, lever.
Szabadság szólít, hív a távol.
Szíveteken vad dobbanás
Zúg át a szabadság dalától,
S nincs röptötök, szent rohanás.
Tél csap le rátok s fagya gátol,
Vagy lassú, néma rothadás.
Örök rabok, vak Sors cselédi
Sosem lehettek szabadok?
Nem tudtok csak vágyban elégni.
Ölnek az ölelő karok.
Csak jajt várhattok, pusztulást, vért
A szabadság szűz térein,
de meghaltok a szabadságért,
És gyáván nem nyom térdre kín,
Hősök, kikre Sors nagy bírást mért,
Fák,v értanuk, testvéreim.
Forrás: Vigilia XII.
évf. 1947. szeptember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése