Nézd őket, nézd, ahogyan sorban feküsznek
halálraszánt a gyógyulni akaró!
Tél van. Párája száll lehelletüknek,
állukig ér a szürke takaró.
Láztól emésztve, csontvázzá aszottan
még küzd a test, hőmérőt tart a száj,
pedig jövőre nem feküsznek ottan,
mások csodálják, mily fehér a táj.
Engem az emlék mindig bűntudatra
indít, beomló arcukat mutatja
s úgy érzem, őket nem szabad felednünk
s a könyörület szent izsopja hint meg.
Szeressük és szánjuk testvéreinket,
kik ott maradtak s meghalnak helyettünk!
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése