Két
költeményről lesz szó, melyeknek szerzői két külön világban éltek. Az egyik a
francia főváros szellemet, fényt sugárzó körében, az ember-Óceánon, melynek
felszínén ragyognak a habok, de mélyében iszonyú örvények, szennyes salak
háborognak, elnyelvén hitet, jóllétet, erényt és vigaszt. Oh! ha e vízfenék
megmozdul – mint ahogy Vergilius mondja: „imis stagna refusa vadis” – minő
kétségbeejtő felfordulása támad az erkölcsi világrendnek, az emberiség fenséges
haladásának hőse az állatnál lennebb süllyed, mert a tudatlanság üressége
mellett benne örvénylik az erkölcstelenség végtelen örvénye. A polgáriasság
fényes templomát szentségtelen kézzel megrabolja a söpredék és kezében minden
szent hagyomány, minden igaz remény, minden lelkesítő gondolat gyújtogató kanóc
lesz, mellyel meggyújtja a könyvtárt, a szellem e pantheonját, meggyújtja a
műkincsek palotáját, a lángész e templomát. E környezetben él Delpit, e sötét
napokat éli át, az emberiség Kain-bélyegét látja égni annak a fenséges népnek
homlokán, mely az emberi jogok vallását hirdeté, s a testvériességet kísértett
megvalósítani politikai törekvéseiben, küzdelmeiben, mely a haladás ihletével
van megáldva. De hát a másik költő? A mi mélázó Tompánk, kinek hangulata
szívünk legtisztább, legsalaktalanabb, a földi szenvedély viharától jól
elrejtett hangulata, ki – ha háborog – a szellem-élet magányos háborgását éli
át, vagy a politikai ellentétekről mit sem tudó igaz hazaszeretetet rajongását
és csüggedését, gyászba merített örömét zengi meg azon kimondhatatlan melódiájú
hangszeren, melynek volt húrja még a virágok áloméletének zenéje számára is:
hol találkozik a francia költővel? Egy haldokló ágya mellett. Mikor az élet
kötelékei szálaként szakadoznak el, midőn
„A nagy rejtély előtt a szív megrezzen
És benne örvénylik a nagy Ismeretlen”,
a
hit talányát veti fel a lélek s azzal vívódik, azzal harcolja azt a tusát,
melyet Jákob álmában az angyallal folytatott, csakhogy az angyal a halál
Angyala, e percek hangulatát örökíti meg Delpit „Megbánás” és Tompa a „Haldokló
mellett” c. költeménye. Delpit epikus, Tompa lírikus alakban írta költeményét;
de Delpit is egy gyóntató atya ajkára adja egy megrendítő esemény elbeszélését,
tehát inkognitó maga beszél; Tompa az igaz líra körében marad, de azért szintén
elbeszél. S minő ellentét! Tompa a protestáns pap, az egyéni vallás rejtett
kételyeit érinti meg és midőn a kétkedés örvényéből egy lelket saját hívő
szívének kockázatával annyira partra segít, hogy a vallásból gúnyt, az
erkölcsiségből satiricus játékot űzött haldokló, ki e szóra: „Higyj!” azt
felelte: „Nem tudok”, mégis érdekelve kéri:
„Taníts
meg rá: mikép’ kell hinni?” Maga is megtántorulés midőn az ő haldoklója „Nem –
nem megyek!” irtóztató nyögés mellett behunyja szemét, kimerülten rogy egy
székbe s elméjére „sok nagy gondolat tolult”:
„Élet s halál… lélek a test… öntudat
Meg nem haló, fulánkos
férgei…”
