2012. máj. 4.

B. Radó Lili: Köszöntő anyák napjára


Réges-régen készülődünk
erre a nagy napra,
hiszen ma van az esztendő
legeslegszebb napja.

Hajnal óta anyut lessük,
Ébred-e már? Hív-e?
Neki van a világon
a legeslegjobb szíve.

Bizony nincs a naptáraknak
mosolygósabb napjuk,
szobáját ma virágokkal
telis-teli rakjuk.

Amit érzünk, amit szólnánk
vidám dalba öntjük,
Édesanyát énekszóval
szívből felköszöntjük.

Móra Ferenc : Anyának


Álmomban az éjszaka
aranykertben jártam.
Aranykertben aranyfán
aranyrigót láttam.
Aranyrigó énekét
a szívembe zártam.

Ahány levél lengedez
szélringatta ágon,
ahány harmatcsepp ragyog
fűszálon, virágon
Édesanyám, fejedre
annyi áldás szálljon.

Juhász Magda: Anyu ölében


Jó itt télen, jó itt nyáron,
nincs is jobb hely a világon,

itt ringatózni lehet,

hallgatni szép éneket.


Mikor vidám kedvem támad,

vagy ha rám tör a búbánat,

oh milyen jó itt nekem,

nyugalmat lel a szívem.


Olyan meleg, olyan puha,

jó az öledben anyuka.

Átölellek, hozzád bújok,

a füledbe titkot súgok,

hogy szeretlek Édesanyám,

ölelj, vigyázz, sokáig rám.

Bartos Erika: Mondd el, anya!


Mondd el, Anya, milyen volt, míg
szíved alatt voltam,
Gömbölyödő pocakodban
sokat forgolódtam?

Mondd el, Anya, milyen volt a
születésem napja,
Gondoltad, hogy ilyen hamar
megnövök majd nagyra?


Mondd el, Anya, milyen volt, hogy
hároméves lettem,
Féltettél – e engem, mikor
óvodába mentem?

Mondd el, Anya, milyen lesz, ha
felnőtt leszek egyszer,
Igaz – e, hogy nagykorában
mindent tud az ember?

Füleki János: Anyák napjára



Zöld erdőben, zöld mezőben
Kék virágot szedtem
Kék virágom gyöngyharmattal
Meg is öntözgettem.

Gyöngyharmatos kék virágom
Szellő simogatta.
Azurszínű puha selymét
Napsugár csókolta.

Édesanyám, adhatnék-e
Ajándékot szebbet?
E kis virág - úgy érzem én -
A szívemben termett.

Tordai Jolán: Anya betakar


Hallod a csöndet?
Elpihent a szél.
Esteli égen
a hold útra kél.

Alszik az utca,
fű, fa, lombos ág.
Lepke, madárka
már aludni szállt.

Csak egy magányos
fülemüle zeng,
csillagos fényben
esti dalba kezd.

Miért szól az ének?
Altatni akar.
Aludj el szépen,
anya betakar.

Simon Ágnes: Anyák napjára



Ébresztem a napot,
hogy ma szebben keljen,
Édesanyám felett
arany fénye lengjen.

Ébresztem a kertet,
minden fának ágát,
bontsa ki érette
legszebbik virágát.

Ébresztem a rigót
s a vidám cinegét,
dalolja mindegyik
legvígabb énekét.

Ébresztem a szívem,
forróbban dobogjon,
az én édesanyám
mindig mosolyogjon.

Iványi Mária: Anyák napja ünnepén


Rózsa, szegfű, tulipán,

Neked nyílt ki Anyukám.
Csöndes eső nevelgette,
Arany sugár melengette.

Tarka futó felhő,

csókolgatta szelíd szellő,
s mind letéptem Neked én,
Anyák napja ünnepén.

Szénási Miklós: Anya



Tegnap foci közben
olyan nagyot estem:
mind a két térdemen
meg is sebesültem.

Csak ültem, zokogtam,
potyogott a könnyem.
Ám akkor szólt egy hang:
éppen jókor jöttem!

Anya volt , ki mindig
időben érkezik
Lehet bármi gondom,
biztos, hogy ő segít.

Anya süt, anya mos
anya mindenhez ért.
Anyát úgy szeretem,
nem adnám semmiért.

Nő, nő, nő, kisdedecske – népköltés



Nő, nő, nő, kisdedecske,
gyönyörű gyöngyöcske.
Rózsafa bölcsőd legyen,
feküdj benne csöndesen.

Lepedőd a szivárvány,
pipi-pipi, pici lány.
S körülötted ékesen
aranypára reszkessen.

Diófalomb takarjon,
hulló csillag csókoljon,
szelíd szellő neveljen,
liliomszál öleljen.

Selyemszál simogasson,
öröm pirosítson.
Hím pillangó hímezzen,
selyembogár öltöztessen,
a verőfény melegítsen.

Balla László: Édesanya



Édesanya
Ez nem is szó,
hanem valami csodálatos zene
Ha kimondom: szájam tán
Nem is mozog, mintha valami idebent.
Magától zengene,
Mintha kis harang lennék.
„Édesanyám!˝

Édesanya
Arcának, ruhájának nincs színe
az egész valami
meleg fény, sugárzás.
Kis , seszínű szürke kötényt köt,
S csak úgy áradnak belőle a színek:
Gyönyörű pirosak, sárgák.
Ha belép, én is fénnyé bomlom,
Sugárzom – ma már:
Ezredszer talán,
„ Édesanyám!”

Édesanya –
A szeme, a szeme!
Nem is a szem – nekem maga a nap.
A nap, amelynek éltető sugárkái
minden pillanatban rám hullanak.
Sugarak,
Melyektől piroslok-növök,
Mint künn a kertben,
A hónapos retek.
Sugár,
Mely értem követ fúrna át,
Acélt törne,
Ha bajban lennék,
De lágyan rezdül fölöttem,
Ha nevetek.

Móra Ferenc: Kis Kampó nagy karrierje

Mindenki tudja a történetet az iskolás gyerekről, akiben megállt az ütő, mikor azt kérdezte tőle a tanítója, ki volt Attila.
- Hun király - súgták neki a mögötte ülők.

Erre aztán kivágta az ismert feleletet.

- Attila hun király volt, hun nem.

Kis Kampóval is így van a szegedi történelem. Hun történeti hős ez a Kis Kampó, hol nem az. Összebogarásztam róla minden adatot, de az mind se sok, s ami kevés van is, bizonytalan. Dugonics csakugyan hun leventének mondja, de hát Dugonics költő volt, s Árpád apánkkal is hattyúkat etetett a Hattyas-soron. Reizner, a történetíró, egyáltalán nem vesz róla tudomást. Kovács János, az etnográfus csak annyit tud róla, mint Ipolyi, a mitológus. Ipolyi pedig azt tudja róla a Magyar Mitológiában, hogy Kis Kampó mondai alak a szegedi népnél, valami táltosféle, de nagy vitéz is, van neki egy hódas lova, s hipp-hopp, azzal ott terem, ahol akar.

Engem mindig izgatott ez a misztikus ember, aki olyan karriert csinált, amilyent azóta se senki szegedi, de gondolom, nem is fog. Mert hiszen nem mondom én, az is valami, ha valakinek úgy fölviszi az Isten a dolgát, hogy fő-tanácsot adhat a kormánynak - ugyan még eddig nemigen éreztem ki szegedi észt az elmúlt kormányok tette-vettéből -, de mi ez ahhoz képest, ha valaki bekerül a turáni Olimpuszra, a manók, a lelék, a bűbájosok, a lidércek meg a többi pogány szentek közé! Márpedig Kis Kampó ott van. Hogy hogy került oda? Kálmány Lajos, a nagy magyar folklorista, akinek minden jussa megvolna ahhoz, hogy a képe Ipolyi Arnold mellé kerüljön a szegedi Pantheonban - az egykori rókusi káplán azt mondta, hogy ő is csak annyit tud, amennyit Ipolyiban olvasott. Az élő szegedi néphagyományból csak egy adata van Kálmánynak, de az nem hunnak mondja Kis Kampót, hanem törökverő magyar vitéznek, aki Mátyás király idejében jeleskedett virtusos cselekedetekkel. Ezek közt van az is - ezt még mind Kálmányból tudom -, hogy ez a különös földink hódas lovával át-átúszta a Tiszát, meg az is, hogy nagy tiszteletben tartotta az apját, aki pedig csak olyan szegény kuttyogató halászmester volt.

Hát bizony ez nem sok, s ha Kis Kampó politikus volna, bizonyosan megbúbozná azt a skriblifexet, aki csak ennyit tudna róla beszerkeszteni az országgyűlési almanachba. De ahhoz elég, hogy a magamfajta íródeák elképzelje belőle a Kislatrán utcát, amely Mátyás idejében valahol a felsőtiszaparton tekergett, s olyan keskeny volt, hogy csak libasorban lovagolhattak benne végig Mátyás katonái, akik Jajcára tartottak törököt verni, de nem nagyon siettek. (Mert akkor nem volt kikötve, hogy a király neve napjára okvetlen Jajca elestének kell a névnapi ajándéknak lenni a Magyar Balázs-ban, mert akkor ez az érdemes hadvezér lett volna a Höfer, ha írni tudott volna. Amivel nem azt akarom mondani, hogy Höfer tudott írni, de az bizonyos, hogy stilizálni tudott.)
Elég az hozzá, hogy ráértek a vitézek egy kicsit szétnézni Szegeden, lovaikat megabrakoltatni, s a maguk éhét is elverni egy kis borsos hallal. (Mert a paprikáért még csak akkor készült Kolumbus kimenni Amerikába, csakhogy szegénynek nagyon sokat kellett szaladgálni a vízumért.)

A huszárok hadnagya hatalmas szál ember volt, híres az erejéről s az azzal járó szilajságról. Az örökös hadiéletben bizony akkor se nagy kelete volt a finomkodásnak. Ahogy a hadnagy a Latrán utcában leszállt egy halászviskó előtt a lováról, bekiáltott a sövényen.

- Bujj ki hé, valaki!

Ökölnyi legényke kötözgetett az udvarban valami szakadt hálót, de még csak füle botját se billentette a kurjongatásra. A katona dühbe jött, s kantárszáron vezetve a lovát, bekerült az udvarra nagy kardcsörtetéssel.

- No, egy kutya sincs itthon ebben az ólban?

A legényke hidegvérrel nézett fel a munkájáról.

- Eb kérdi, de nem attól!

A hadnagy nagyot sodort a kajla bajuszán.

- A vonyítást hallom, de az ebet nem látom. Szerencséje, mert mindjárt lenyelném, ha látnám, hol bujkál.

A suhanc fölugrott a háló mellől, s odapattant a katona elé. Alig ért neki a mentegombjáig.

- Hát nézzön mög kend, de siessön vele!

Ezzel se szó, se beszéd, derékon kapta az óriást, s mire az észbe kapott, már lent is volt a pernyésgödörben. Azt se tudta, hogy a szájából köpködje-e ki a halpénzes hamut, vagy a meghibbant derekát tapogassa, de utoljára legjobbnak látta elnevetni magát.

Kikecmergett a gödörből, letappogta magáról a hamut, kisomfordált az utcára, s illedelmes köszönéssel dobogott be újra.

- Szép jónapot adjon az Úristen, öcsém!

- Fogadjisten, bátyámuram!

- A becsületes neved tudakolnám.

- Kis Kampónak hívnak. Miben löhetök szolgalatjára?

- Tisztelem az öklöd, öcsém, nem hálókötésre termett az. Állj be hozzám katonának, mert ha nem jössz, viszlek. Egy hetem van, de fogadok felébe, hogy mához esztendőre kapitány lesz belőled.

A legénynek égett a szeme, mint az eleven parázs, s olyan parolát adott, hogy szinte szikrát ütött a tenyere.

- Ha édösapám elereszt, mög se állok addig, míg a török császárnak fejibe nem szorítom a koronáját.

Az öreg halász vállra vetett hálóval éppen akkor ért haza, rá is adta a gyereke szándékára az áldást.

- Éntűlem möhetsz, fiam, de annyit mondok, akármire viszöd, mög ne felejtközz az édös­apádról. Ha én azt mondom, haza gyere, akkor neköm szót fogadj, akármilyen nagy urakkal cserösznyézöl egy tálbul.

Így lett Kis Kampóból katona, magyarok büszkesége, törökök ijedelme. Mindjárt Jajcánál úgy lenyisszantotta valami janicsár-aga koponyáját, hogy a feje is vele szakadt. Csodákat beszéltek róla, s esztendő se telt bele, mire csakugyan kapitány lett.

Mikor évek múltán hazakerült Szegedre, már akkor annyira tele volt hírével az Alföld, hogy nagy parádéval fogadták a városi urak. Olyan lakomát csaptak a tiszteletére, hogy csak a lé volt hetvenféle, s annyi előkelőség ülte körül a vitézt, alig látszott ki közülük. Mert csak a híre nőtt meg, nem a termete. De amúgy ő volt a társaságban a legnyalkább, ezüstsarkantyús csizmájú, aranyos bársonymentéje, drágaköves kardja, nyusztprémes süvege, s akkora aranylánc a nyakán, hogy elég lett volna békónak is.

S ahogy javában mulatoznak, egyszer csak kiválik az utcai szájtátók közül egy rongyos öreg halász, betolakszik az urak közé, oda áll Kis Kampó elé.

- Ösmersz-e még, fiamuram? Én volnék az édösapád, nagyon kívántalak már haza, mert nem az én öreg karomnak való már a hálóhúzás.

Nem lehet azt kimondani, hogy megrökönyödtek az urak ezen a bolond beszéden. Először ki akarták lökni az öreget, aztán magyarázgatták neki, ki lett, mi lett a fiából, de arra azt mondta az öreg, hogy csak apja ő annak, a halászathoz fogható szép mesterség meg nincs több a világon. Utoljára keményen rászólt a fiúra.

- Te pedig ne tátogj, mint a potyka, hanem ügyeközz, mert mög vannak vetve a hálók, de nincs, aki möghúzza űket.

Erre Kis Kampó fölállt, szép csendesen lerakott magáról kardot, mentét, láncot, sapkát, s odafordult az apjához:

- Möhetünk már, édösapám.

S ettől fogva olyan szorgalmasan vetette-húzta a hálót, mintha sohase lett volna a csaták hőse, s árulta a keszeget petákért a szegedi piacon, a petákot pedig belehajigálta egy szilléri zsellérlány kötőjébe, akit úgy hívtak, hogy Szépenjáró Fátyol Kalára.

Hogy mért volt a vitéz Kis Kampó olyan szófogadó fiú, s mért lett az országos méltóságra menendő katonából olyan könnyű szívvel halászlegény, azt már majd valami regényíró mondja el. Én csak azt akartam megmutatni, hogy van itt minálunk regénytéma, csak ember kell hozzá.

Fanghné Gyujtó Izabella: Az anya



Midőn egy napon az ifjú férj hazatér, csodálkozva tapasztalja, hogy kis felesége nem szalad szokás szerint nevetve és csevegve elébe, hanem bevárja, míg a szobába lép s ekkor munkája mellől bizonyos ünnepélyességgel emelkedik fel s csak egy-két lépést tesz feléje.

- Mi ez? tán haragszik? megsértettem volna? – kérdi megdöbbenve önmagától. – De nem, hisz arca nem mutat haragot, sőt ellenkezőleg, boldogságtól sugárzik, csak az öröm, melyet kifejez, különbözik az eddigi játszi vidámságtól. Valami komolyabb, magasztosabb ez, amit most mutat. Vajon mi okozhatta?

Ekkor a férj tekintete azon a kis tárgyon akad meg, amelyet neje beléptekor letett a kezéből s ami – úgy tűnt fel előtte – mintha egy pici fejkötő lett volna. Rögtön világos lett előtte minden. Az ő szívében is megrezdül egy eddig ismeretlen húr, soha nem érzett boldogság járja át egész valóját, s a vonzalom, szeretet mellé, amelyet eddig ifjú hitvese iránt érzett, egy új érzelem szegődik: a tisztelet, melyet az anya keltett fel szívében. Boldogságtól eltelve öleli keblére most már valódi feleségét.

Rédiger Géza: A szegény asszony olajos korsója


- Bibliai elbeszélés –

            Gondoljátok kedves olvasóim, mintha a templomba volnátok és ott beszélném néktek ezt a szép történetet. Üljetek körbe s aki közületek a legjobban tud olvasni, vegye kezébe a legszentebb könyvet a bibliát és olvassa fel hangosan a királyok második könyvének a negyedik részét. Ugy-é, hogy szép történet ez? Egy kegyes asszony van itt leírva, ki azon szerencsébe részesült, hogy korsójából az olaj soha ki nem fogyott.

            Ránk nézve is nagy szerencse lenne, ha egy olyan vékánk lenne, melyből a búza, egy olyan tárcánk, melyből a pénz soha ki nem fogyna.

            Hát ez nem is olyan csoda dolog, hogy meg ne történhessék! Csak igazán akarjuk s mind ez meglesz! De hogyan? De miként?... Éppen erre tanít meg bennünket ez a szép történet.

            Az a szegény asszony, aki a kifogyhatatlan olajos korsóval bírt: egy szegény özvegy papné volt, aki sok gyermekkel volt megáldva, de férjétől szegénységnél egyebet nem örökölhetett...

            Szomorú dolog, hogy az Isten szolgái még ma is legtöbbnyire, csak szegénységet hagyhatnak örökségül özvegyeik és árváik számára!...

            Képzelhetitek, mily nagy vala a szegény özvegynek szívfájdalma, lelki gyötrelme... Az özvegység már magában is elég ok a szenvedésre. Elszakadni attól, kihez a szeretet rózsaláncai csatolnak; halottnak tudni azt, kinek életét szívünk vérével megváltanók: leverő, szívet szaggató fájdalmakat okozhat... de anyának lenni s önnön gyermekeit a nyomor és nélkülözések hullámaitól körülvéve látni, hallgatni keserves sóhajtásaikat, midőn a mindennapi kenyérért jajgatnak és táplálni nem tudni illendően azokat, kiket önvérével táplálna, miként a rege szerént a pelikán: oh ez kétségbeejtő állapot!...

Ily szomorú állapotban volt az a szegény özvegy papné! Elhagyatva mindenkitől, zaklatva hitelezőitől és minden szabadulás reménye nélkül. Egyedüli reménye az árvák és özvegyek gondviselője, a jó Isten volt. Oh, boldogok, akik az Istenben bíznak, mert azok meg nem csalatkoznak!  Nem csalatkozott meg a szegény elhagyatott özvegy sem. Ahol legnagyobb a nyomor: ott legközelebb van az Isten a maga atyai gondviselésével. Isten küldé szabadító angyalát egy próféta képében, ki az özvegy papnét kiszabadította végínségéből.

A szegény özvegy papné elpanaszolá a prófétának szíve keservét, elhagyatottságát és szomorú özvegységét, lefestette a nyomort, melybe családjával együtt süllyedett, mely szerént egész birtoka egy korsó olaj... sőt, hogy a csapás annál nagyobb legyen: eljött az, akinek adós, hogy szíve meleg forrásán nevelt kedves gyermekeit, azon kor vad szokása szerint – rabszolgáivá tegye!...

Mit gondoltok, miként segített a próféta az özvegy szomorú állapotán? Könyöradományt adott-é? avagy embertársait adakozásra buzdította? Nem!... Látta a bölcs férfiú, hogy az özvegynek nyomora önhibájából származott, mert tétlen kétségbeeséssel azt várta, hogy Isten természetfeletti csoda módon segítsen rajta, pedig Isten bölcs törvények szerént tesz mindent... s még az ég madarainak is sokat kell ám röpkedniök, hideggel, széllel, zivatarral küszködniök, míg a tápláltatásukra megkívántató eledelre rátalálhatnak, - hát az embernek, hogyne kellene fáradnia a mindennapi kenyérért? midőn már kezdetben megmondatott: fáradsággal keressed a te mindennapi kenyeredet. Látta a bölcs próféta, hogy a szegény özvegynek nincs élettapasztalata – él a készletből s ha kifogy, adósságot adósságra halmoz -, azért nem tett úgy, mint ahogy az emberek rendesen tenni szoktak: nem rázta le nyakáról egy nehány fillérrel a siránkozó özvegyet, nem adott neki könyöradományt, mert tudta, hogy a könyöradomány elfogytával jelenlegi nyomorába süllyed vissza, hanem hideg megfontolással kérdé: mondd meg nekem, mi van a házadban? s midőn megtudta, hogy csak egy korsó olaj, ily tanácsot adott: menj el, kérj a te szomszédaidtól üres edényeket, keveset ne kérj. Zárkózzál bé magad a te fiaiddal egybe és tölts az olajból mindenik edénybe és menj el és add el az olajat és fizesd meg annak, akinek adós vagy, te pedig és a te fiaid éljetek a maradékával. Azaz, mintha mondotta volna: jó asszony! miért keseregsz, miért szomorkodsz?... Kesergéssel, szomorkodással nem táplálhatod sem magad, sem gyermekeidet. Isten próbára tette hitedet, de azért nem szabad kétségbe esned! Hogy akarsz élni? tétlenül?... adósságból?...

A munkátlanság nyomorba, az adósság szolgaságba vezérel... Kerüld mindkettőt! Ímé Isten gyermekekkel áldott meg, kik munkabírók. Házadnál olaj van, mely a legfőbb kereskedelmi cikk Judeában. Kezdj hozzá az olaj áruláshoz! Miért szégyellnéd?... Ne tekints az emberek balga előítéleteire! Sőt zárkózz szobádba: mondj le azon világi hiábavalóságokról, melyeket rangod szerént a világ tőled megkövetelne. Élj egyszerűen szegénységedhez képest s ha a jó Isten munkáitok után megáld: első dolgotok legyen adósságotokat letörleszteni, s csak azután áldozz a feleslegből a világi kényelemnek.

Mit gondoltok, vajon az elhagyatott özvegy papné megfogadta-é a próféta jó tanácsát?... Meg! és ez lett jövő szerencséjének megalapítója. A szorgalmon Isten áldása van! Az özvegy szomorú hajléka ismét felvirult s a jólét és megelégedés paradicsomává változott.

Bizony ma, aki tétlenül él, erején felül költekezik s adósságot adósságra halmoz: önkezeivel vonja be hajlékába a nyomor, a szenvedés, a kétségbeesés borzasztó rémeit; feldúlja a családi élet boldogságát, számkiűzi magát és szerelmeseit azon édenből, melyben a földi élet legszebb öröm virágai virulnak.

Nem árt mindezekről gondolkozni.

Ugye szép történet ez? méltó volt, hogy meghallgassátok! A tanulságot nem is kell, hogy megmondjam, mert mindenki önként rájött. Aki tehát azt akarja, hogy azon szerencsébe részesüljön, hogy vékájából a búza, erszényéből a pénz ki ne fogyjon: hittel párosítson munkásságot és okos takarékosságot...

Ne mondja senki, hogy szegény, elhagyatott, ha egyszer Isten ép testtel és egészséggel áldotta meg: nyitva áll mindenki előtt az út, a jólét és boldogság biztosítására. Miért rettegnétek a munka fáradalmaitól, midőn jólét, egészség és boldogság virul nyomában, a restség párnáján pedig: szegénység, nyomor, bűn s a nyavalyák torz alakjai hevernek...

Csak kishitűség ne szállja meg lelkünket: az élet legzordonabb anyagi csapásait is lankadatlan munkásság és okos takarékossággal kárpótolhatjuk. Erre tanít bennünket az olajos korsó története.

Kitartó munka igaz hittel
Arat győzelmet névvel, hírrel...
Elődbe tár tündér világot:
Nyugodt szívet s hív boldogságot..
A henyeség: sátán párnája,
Hívét – nyomor s gyalázat várja...

(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. január 1-ső szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)

Nagy Lajos: Dávid Ferencz emlékéhez


- Rapsodia –

Ki nem oltá három század...
Régi fénynél új fény támad...
Meg ne szünjék dal és ének
Dávid Ferencz emlékének!

Luther, Kálvin csak a kezdet...
A bátrabbak tovább mentek...
Fele úton meg nem álltak,
Észszel, vészszel szembe szálltak.

És a harczban... puszta szóra...
Országokat vesztett Róma...
Vesztett a menny – az Óhitben...
Ki lett mondva: Egy az Isten...

Ki lett mondva, meg nem értve,
A proféta meghalt érte...
De él a hit – él az eszme,
Megőriztük nincs elveszve.

Ez az eszme tovább terjed,
Bejár kunyhót fényes termet,
Hódit lelket, szivet megnyer,
Utját el nem zárja tenger.

Kevés emlék... nem is csoda;
Háromszáz év pusztitotta,
Még is fényes, nemes alak...
Dicsőitlek, magasztallak!

Déva magas büszke vára,
Hová egykor be volt zárva,
Öszsze omlott, szélylyel vetve,
Hirnevét el nem temette.

S ha nem szólna dal és ének,
Majd a kövek beszélnének...
Egy kerek kő... az volt csak szép,
Hogy lelkesült szaván a nép!

Vállán vitte nagy templomba,
Vallására áttért nyomba
És őrizte bajban,híven
Dávid hitét: Egy az Isten.

Ki nem irtá három század...
Régi fénynél új fény támad...
Ne szünjék hát dal és ének
A nagy férfi emlékének!

(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. január 1-ső szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)

Horatius: Augusztushoz



Már elég hóval ’s iszonyú jegekkel
Vert atyánk, szentelt helyeinkre csapván
Lángoló kézzel remegésbe hozták
Mennykövi Rómát.
Nemzetek féltek, ne kerülne viszsza
Olly üdő, mellyről panaszolkodott volt
Pirrha, hogy Proteus felüzé hegyekre
Vízi gulyáját,
A’ magas szilfák tetein, galambok
Megszokott székén, halak is lebegtek,
A’ dagadt tenger közepébe félénk
Dámvadok usztak.
Láttuk, Etrusról mi erővel indult
Sárga Tibrisnek vize, Vesta’ pompás
Templomit ’s fő épületit királynak
Földre terítni;
Mert, midőn boszszút siet állni kedves
Iliájának panaszára, balra
Tér ’s kiönt, a’ mit maga Juppiter sem
Tarta helyesnek.
Hogy vasát kapván köszörülte Róma,
Mellyel a’ Persák’ feje hullna méltán,
Csak kevés ifjú, az atyák bünéért,
Hallani fogja.
Mellyik Istennek könyörögjön a’ nép,
Hogy hazánk dőlő falain segítsen?
Millyetén szókkal szüzeink mehetnek
Vesta füléhez?
Kit, hogy a’ vétket letöröllye, küld el
Juppiter? Kérünk, valahára fényes
Válladat födvén köd alatt Apollo
Jer, vagy akár, te
Víg mosolygású Venus, a’ ki mellett
Tréfa jár ’s szárnyas Szerelem, vagy inkább
Elhagyott néped ’s onokáid édes
Attya, te nézsz ránk
Ah! ezen játék neked is soká tart,
Kit gyönyörködtet sisak és kiáltás,
’S a’ gyalog Marsus feszes arcza küzdő
Társa szemére.
Vagy te Májának fia most közöttünk
Jársz-e, változván fiatal személyre,
És akarsz Caezár megölői ellen
Boszszura kelni.
Viszsza későn térj az egekbe, kérünk;
Rómulus népét, noha vétkeinket
Gyűlölöd, lássad vigan: el ne szárnyally
Tőle sokáig.
itt örülly fényes diadalmaidnak,
Attya légy itt és fejedelme népnek:
’S a’ kevély Médus csavarogni, Caezár,
Nem fog előtted.

(Ford.: Virág Benedek)
(Forrás: Q.F. Horátius’ Ódái – Öt könyv – Ford.: Virág Benedek – Budán a’ Magyar Királyi Universitás’ betűivel 1824.)

Csukás István: Te mire gondolsz közben?



Ruhában vagy ruhátlanul,

szőnyegen, széken, ágyban,

délelőtt, délután, éjszaka,

beszeszelve vagy jeges józanon,

játékosan, mint a kölykök,

vagy szótlanul, mint az idegenek,

félálomban, el-elszundítva,

vagy ébren fújva a füstöt -

Te mire gondolsz közben?


Homlokom a homlokodon,

szemünk egyetlen körré tágul,

testünk egyforma hőfokon ég,

egymás idegpályáin suhanunk,

egymás bőre mögött repülünk,

szinte már fölcserélhetően létezünk,

egymás szájából lélegzünk, boldog

ingaként ugyanazt az időt mérjük -

Te mire gondolsz közben?


Gyermekkorom, gyermekkorod,

az édes, tejbőrű álmok,

a nevesincs önkívületek,

az édeni nyarak, a fejünkig

érő virágok, virágporos orrunk,

s kamaszkorom, s kamaszkorod,

a gyötrődő húsban szégyenkező vágyak,

izzanak a harminchat fokos kohóban -

Te mire gondolsz közben?


A férfi magányos öröme,

minden női test tested mögött,

minden mell, minden térd, minden

comb, minden felhevült ágyék,

de egyetlen mosoly a mosolyod,

de egyetlen cél az örömöd,

de egyetlen takaró a szerelmed,

ha kimerülve kettéválunk -

Te mire gondolsz közben?


Napokig bennem zsongó,

lehangolt hangszert felhangoló,

az emlékkel is harcba hívó,

robotoló sejtjeim átrendező,

a vak műhelybe ablakot nyitó,

bevillámlik, ami erősebb,

mert édesebb minden halálnál,

a teremtésből ideért üzenet -

Te mire gondolsz közben?

Edward Estlin Cummings: Kötődés


Magamban hordom a szívedet,

a szívemben hordom.

Mindig itt van velem.

Bárhová megyek, mindig kell nekem.


És akármit teszek, bármi lesz,

Te ott leszel kedvesem.

A sors nem riaszt,

mert Te vagy a sors nekem.


Nem kell világ ennél szebb,

mert Te vagy a világ, igen.

Íme a titkok titka,

mit senki se tud:

gyökere minden gyökérnek,

rügye minden rügynek,

egek feletti ég a fán,

mely maga az élet.


Mely magasabbra nő,

mit a lélek remélhet,

vagy elme megérthet,

mint az alá nem hulló csillagok csodája.


A szívemben őrizlek.

Ott őrizlek a szívemben.


(Ford.: Weöres Sándor)