Bura László: Olvassuk együtt. Ady Endre: Az eltévedt lovas - IRODALOM ÉS ISKOLA

ADY ENDRE: AZ ELTÉVEDT LOVAS

Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.

Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Kísértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a domb-kerítéses síkon
Köd-gubában jár a November.

Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.

Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok.
Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hínáru útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve,
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgű medve.
 
Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Ady Endre sokrétű jelképrendszerét, látomásos szimbolizmusát a líceum utolsó osztályában Az eltévedt lovas című versével szemléltetjük.

Kit vagy mit jelképez az eltévedt lovas, Ady versének lírai hőse, ez a ködfüggöny mögé rejtőző, „vakon ügető” misztikus alak?

Tankönyvünk utal arra, hogy az irodalomkritika három lehetséges választ is megfogalmazott: jelentheti magát a költőt (én-vers); a sokat szenvedett nemzetét (sorskérdés-vers), a háborúba belehajszolt modern embert (az elidegenedés drámája). Az irodalomkritika külön-külön mindhárom értelmezésre talált magyarázatot, mindegyikre megtalálta a maga érveit. A költeménnyel foglalkozó számos, kevésbé teljes műelemzést a hetvenes években három alapos verselemzés követte, Balogh László, Király István és Tamás Attila tollából. Közös a verselemzésekben az, hogy mindegyik az eltévedt lovas szimbólum értelmezésére alapozza magyarázatát; megegyeznek abban, hogy a költemény legszembetűnőbb sajátossága a képeiben rejlő többértelműség. A vers szimbólumrétegeinek értelmezésében figyelmet érdemel még Bölöni György (a tankönyvben is közölt) összegező megállapítása: „Adyban nincs külön-külön Ady-sors és külön nemzet-sors. Adyban együtt van az egyéni és nemzeti; az emberi és osztálytragikum.” Ady versének elemzésében új szempontot érvényesít a vers komplex nyelvészeti-stilisztikai elemzésére (közel egy évtizede) vállalkozó Tagai Imre.

Rovatunkban nyilvánvalóan nem kísérelhetjük meg sem a korábbi elemzések sokféle szempontjának számbavételét, sem a nyelvészeti-stilisztikai elemzés teljességre törekvő nyomon, követését. Érzékeltetni kívánjuk azonban a vers egészének szövegelemzéséből adódó, a költői üzenetet, mondanivalót megérteni segítő fogódzókat.

Mindenekelőtt utalnunk kell Tagai Imre kiindulópontjára: ha Ady versét a maga bonyolultságában akarjuk megérteni, az egész verset egyetlen szimbólumként, egy léthelyzet szimbólumaként – vagy mozzanatai felől nézve a dolgot: szimbólumrendszerként – kell tekintenünk. Ennek következményeként az elemzés középpontjába nem a lovas szimbóluma, hanem a lovasnak a tájhoz való viszonya kerül, ami által elkerülhetjük a lovas elszigetelt jelképként való értelmezéséből fakadó egyoldalúságokat.

A kilenc versszakból álló költeményt végigolvasva mindenekelőtt mesterien megszerkesztett gondolati ívére figyelhetünk fel. A kísérteties (megszemélyesített) táj és a kísérteties lovas egyidejű megjelenítésével induló vers (a 7. versszak közepéig) részletezi a lapuló „tájat”, majd visszavezet az eltévedt emberhez (közben azonban a táj és a lovas kapcsolata egyre összetettebbé válik, ebből eredően az eltévedt lovas szimbólum is egyre elmélyültebb lesz), végül a (nem szó szerint) megismételt első versszak lekerekíti, gondolati, egésszé alakítja a verset.

A táj és a lovas egymással ellentétes, ugyanakkor egymást kiegészítő vonásai közül az elemzések mindenekelőtt a vers akusztikus és vizuális kifejezőeszközeinek kapcsolatára figyelnek fel (vak ügetés, süket köd, hallani), mégpedig úgy, hogy az akusztikus elemek a lovashoz, a vizuálisok a tájhoz kapcsolódnak.

A költői üzenet értelmezésében segíthet bennünket a vers két fontos stíluseszközének, a párhuzamba illetőleg az ellentétbe állítás példáinak megvizsgálása is. A táj (sűrű, bozót) és a benne levő kísértetek, rémek (tompa nóta; s ide számítva a lovast is) elválaszthatatlanságára utal például az „Itt van a sűrű, a bozót, / Itt van a régi, tompa nóta” mondatpárhuzam is.

Észre kell vennünk azt is, hogy a lovas és a táj nem állítható szembe (a szokásos értelemben vett) élőként és élettelenként. Már az első versszakban is a táj megszemélyesített képével találkozunk, s bár a láncolt jelző mozdulatlanságra utal, ugyanakkor a megelevenedés lehetőségét is sejteti. És a verset továbbolvasva látjuk: a táj lakói, köztük az eltévedt lovas is, kísérteties életre kelnek. Míg azonban a rémek világa megelevenedik, az embereké mindinkább háttérbe szorul, halottá dermed: „Kísértetes nálunk az Ősz / S fogyatkozott számú az ember.” Ez utóbbi verssor és a rárímelő „Köd-gubában jár a November” megdöbbentően, keserű iróniával fejezik ki a táj megelevenedését, az ember és a táj szerepcseréjét.

Ady nem véletlenül személyesíti meg a novembert, ugyanis ez a barátságtalan hónap kiválóan alkalmas az elidegenedés, elidegenülés kifejezésére, márpedig a vers keletkezésekor éppen ez uralja az emberi világot.

A teljes elidegenülés hangulatát sugallja az emberi világgal még kapcsolatba hozható domb-kerítéses sík és az embernélküliséget kifejező pőre sík szembeállítása is.

Az a táj azonban, amelyet a költő az előbbiekben elénk vetített, nem valóságos, hanem szimbolikus, így nyilvánvaló az is, hogy a róla szóló leírásban bonyolult jelentéseket kell keresnünk. A 6. versszak mondatának nominális jellege, látszólag véletlenszerű felsorolása egy lélek (a költő) szaggatott képzeteit jelenítik meg előttünk. Fölmerül ugyanis benne a történelmi hagyományok emléke. De az erdők és nádasok romantikájával csábító világ a maga patriarchális korlátozottsága miatt már idegen a költő korától. Ady érzi: nem hagyható figyelmen kívül a múlt, de helyébe újat is kell hozni. Az egyén és a világ között feszültség, zavar támadt, nincs már összhang, ennek hiányát sejteti a (pozitív és negatív vonásokra egyaránt utaló) eszelősök fogalom.

A hajdani, eltévedt utas tehát a történelmi hagyományokból meríti az erőt, hogy nekivágjon az új hínáru útnak.

Fel kell figyelnünk arra, hogy a 7. versszakban Ady nem eltévedt lovasról, hanem eltévedt utasról szól. A verset elemzők legtöbbje a kettőt azonosítja. Pedig a költő nem a lovas szinonimájaként használja az utas szót. Tudja ugyanis, hogy a lovashoz a magyarság fogalma (is) társulhat, s az eltévedést e fogalom meseszerűen is kifejezheti, viszont az utas szó a maga tárgyilagosságával leplezetlenül állíthatja elénk a korra jellemző elidegenülést.

A századelő embere tehát – az utas –, aki a múlt és a jövő szorításában él, s akinek sorsa (s a világháború okán az emberiségé is) végzetessé vált, nekivág az új hínáru útnak. Erről az útról azonban semmit sem tud (Ady a versben nem is említi az újnak egyetlen szinonimáját sem!), de érzi, tudja (az új hínáru szókapcsolat érzékelteti): az útnak indulás, nekivágás nehézségekkel jár.

A vers egészének nyelvi-stilisztikai sajátosságai közül mindenekelőtt a szöveg egészének egyhangúságát, nyomasztó voltát érzékelhetjük. Ezt a hatást fokozza az, hogy a vers minden szakasza egy-egy (egyszerű) kijelentő mondat, kivétel mindössze az 5-6. szakasz; ezekben kéttagú a kijelentő mondat.

Mindenekelőtt a figyelem felkeltését, az egyes részek kiemelésével az elgondolkodtatást szolgálják a szórend-megbontások („Kísértetes nálunk az Ősz”, „Alusznak némán a faluk” stb.).

A kísértettáj nyomasztó mozdulatlanságával függ össze az, hogy a vers erősen nominális jellegű (a névszók száma majdnem háromszorosa az igéknek, igeneveknek). A mozdulatlanság azonban váratlan robbanásokkal teli. Az igék egy része feszültséget fejez ki (riadoznak, kielevenednek, kirohan), mások várakozást (rekedt meg, lapult, alusznak). Ady verse váratlan körülmények között, a háború kirobbanása után keletkezett. Ezt a helyzetet kellett a költőnek értelmeznie. Ez magyarázhatja sok (alkalmi) neologizmusát: ó-nádasok, kielevenednek, köd-guba, köd-bozót, dombkerítéses.

Ady versének mind irodalmi, mind nyelvészeti szempontból legfontosabb jellemzője a szimbólum és a többértelműség. Tulajdonképpen azt mondhatnók, hogy a vers minden elhangzó szava, minden megjelenő képe azonnal szimbólummá válik. És mindegyik rögtön kapcsolatba kerül az előzőekkel, illetőleg előrevetíti a következőket. Nemcsak a lovas szimbólum, hanem az erdő, a nádas, az Ősz, a November, az ordas, a bölény, a medve stb.

Emlékeztetnünk kell arra, hogy Ady költészetében a szimbólumok összefüggésrendszerben élnek, tehát elemzésükkor az összefüggésekből kell kiindulnunk, fontossági sorrendbe kell állítanunk mozzanataikat, semmiképp sem ragadhatunk ki közülük egy-egy szimbólumot.
Az eltévedt lovas szimbólumai bonyolultak, egymással szembe nem állíthatók, mint csak pozitívak és csak negatívak. Azért van ez így – véli Tagai Imre –, mert Ady szimbolizmusa a valóság változásait, ellentmondásait híven követte, önmagát mindig megújító költészetének szimbólumai is állandóan gazdagodtak, változtak.

Mi okozhatta Az eltévedt lovas meghökkentő sokértelműségét, a versben található jelenségek szédítő meghatározatlanságát? Az a meghasonlás, amelyet a több korábbi eszményében csalódott költő átélt az első világháború kitörésekor. Fordulópont volt tehát életművében ez a költemény. Fordulópont korábbi szimbolizmusához viszonyítva, de egyben olyan szakasz, amelyet rövidesen háttérbe szorított világháborús verseinek zárt és egyszerű világa.

BURA LÁSZLÓ

(Forrás: Látó Szépirodalmi folyóirat 1990. jan. I. évf. 1.sz. )