Midőn egy napon az ifjú férj hazatér, csodálkozva tapasztalja, hogy kis felesége nem szalad szokás szerint nevetve és csevegve elébe, hanem bevárja, míg a szobába lép s ekkor munkája mellől bizonyos ünnepélyességgel emelkedik fel s csak egy-két lépést tesz feléje.
- Mi ez? tán haragszik? megsértettem volna? – kérdi megdöbbenve önmagától. – De nem, hisz arca nem mutat haragot, sőt ellenkezőleg, boldogságtól sugárzik, csak az öröm, melyet kifejez, különbözik az eddigi játszi vidámságtól. Valami komolyabb, magasztosabb ez, amit most mutat. Vajon mi okozhatta?
Ekkor a férj tekintete azon a kis tárgyon akad meg, amelyet neje beléptekor letett a kezéből s ami – úgy tűnt fel előtte – mintha egy pici fejkötő lett volna. Rögtön világos lett előtte minden. Az ő szívében is megrezdül egy eddig ismeretlen húr, soha nem érzett boldogság járja át egész valóját, s a vonzalom, szeretet mellé, amelyet eddig ifjú hitvese iránt érzett, egy új érzelem szegődik: a tisztelet, melyet az anya keltett fel szívében. Boldogságtól eltelve öleli keblére most már valódi feleségét.
- Ugye, nagyon fogod szeretni gyerekünket? – suttogja piruló arcát férje keblére rejtve a nő. – Teljes szívemből. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a társadalom hasznos tagjává neveljem.
- Én, én igyekezni fogok vallásosan nevelni gyermekemet. – Ez volt a nő felelete. Pedig ezzel nagyon sok van mondva. S vajon tudatával volt-e az ifjú nőnek, milyen nagy és nehéz dologra vállalkozott az egyszerű szavakkal? és felfogta-e feladatának horderejét, vallásosan nevelni gyermekét, a jelen korban, amikor annyi akadály gördül lépten-nyomon a vallásos nevelés útjába; midőn túl-felvilágosultság, butaság, ember és társadalom, példa és tapasztalat, de sőt maga a tudomány is vállvetve küzdenek arra, hogy megdöntsék, aláássák vallásos hitünket s megfosszanak az egyedülitől, ami – különösen nekünk, nőknek – támaszunk, védelmünk, menedékünk az élet sokféle harcaiban; amely nélkül annyiszor kellene kétségbe esnünk, amely nélkül lehetetlen életünk. Mert életnek nevezhetjük-e az oly nő életét, aki magasabb dolgokkal nem törődve, gondolat nélküli, mondhatni állatias egykedvűséggel őrli le napjait, élvezve, amit a pillanat nyújt, zúgolódva világ, emberek és gondviselés ellen, ha nem is úgy megy minden, mint ahogy ő szeretné; nem gondolva a holnappal, elhallgattatva a lelkiismeret szavát, testi jólétének, gyönyöreinek martalékul dobva lelkének üdvösségét?
- Vallásosan fogom nevelni gyermekemet. – Az ifjú nő talán nem is sejté még akkor, mi mindentől óvhatja meg azt, ha sikerül elérnie, amit felfogadott.
Az anya megtartá szavát, vallásosan nevelte gyermekeit, mert a gondviselés kis lánya után egy fiúgyermekkel is megajándékozta a szerető házasokat. Amint gyermekei annyira fejlődtek, imádkozni tanítá őket s lelkét édes gyönyörűség töltötte el, midőn a kisdedek összetett kezekkel, tiszta gyermeki ajakkal, buzgó áhítattal rebegték Isten nevét s kérték védelmét azokra, akik kedvesek kis szívöknek. És amint haladtak az évek s velök a gyermek fejlődése, úgy igyekezett az anya is el nem maradni vallásos oktatásaival.
„A nő legyen a családban bölcs és gondos anya, házának támasza és biztonsága” mondja korunk gy vallásos nagysága (XIII. Leó pápa). S valóban, nem oly könnyű a nő, az anya feladata, mint azt a legtöbben képzelik. Életet adni gyermekének, testi jóllétéről, jelenje szükségleteiről gondoskodni még nem elég. Az anya tevékenységének a jövőre is ki kell hatnia, nemcsak egészséges embereket, jó honpolgárokat kell nevelnie, apákat, anyákat kell a jövő nemzedék számára teremtenie, akik folytathassák az általa megkezdett nagy munkát.
De nem elég az oktatás. Példája által kell az anyának buzdítania, lelkesítenie gyermekét. Hiába mondja neki „légy vallásos, higgy Istenben”, ha a gyermek anyja tetteiben szavainak ellenkezőjét látja. Az anyának, amint egyszer azzá lett, egész életét aszerint kell betöltenie, hogy gyermeke akkor is, mikor fejlődött ésszel látja s kíséri figyelemmel tetteit, azokban mindig csak követendő példát lásson és soha okot a megütődésre ne találjon.
Az ifjú nő igyekezett megfelelni annak, amit feladata tőle kívánt. Aszerint rendezte be életét, amint azt gyermekeinek anyagi és szellemi jóléte megkívánta, s legfőbb öröme, gyönyörűsége, élvezete volt, ha látta, hogy törekvését siker koronázta s gyermekei nemcsak testileg épek, jól fejlettek, de lelkileg is magasabb színvonalon állnak, mint sok társaik, kiknek nevelését idegen kéz vezette, vagy egészen csak az iskolára volt hagyva szellemi fejlesztése. Mert az iskola, bármilyen nagy jótétemény magában véve az emberiségre nézve, csak felét végezheti annak, ami a családi neveléssel egyesülve oly szép egésszé olvad.
Teltek az évek, az anya annak a boldog pillanatnak nézett elébe, hogy leánya és fia egy és ugyanazon időben részesüljenek vallástanításban s majdan hitükben való megerősödésüket (konfirmálás) elérve, az úrvacsora felvételének szentségében.
Oh mily magasztos érzelmekkel lépett az anya a tavasz virágaival ékesített templomba, melynek első padjait ünnepi díszbe öltözött fiúk, lányok, az élet tavaszának ezek a kedves virágai foglalták el! Mint dobbant fel édes fájdalomban szíve, midőn azok között az ő drága szülötteit, lelkének boldogságát, küzdelmekkel, szenvedésekkel bővelkedő életének e drága vigasztalóit megpillantá.
Mert az élet őt se kímélte jobban, mint másokat. Az évek során, míg gyermekeit ekkorára nevelheté, küzdött ő is eleget, gonddal, betegséggel, halálos veszteségekkel. De egy nem változott soha s fenntartotta lelkét a legnagyobb megpróbáltatások közepette is, gyermekei iránt való határtalan szeretete és rendíthetetlen hite vallásába, az Istennek véghetetlen jóságában. Aki a szenvedések után gondoskodik örömnapokról is, lám, nem engedte-e neki is megérnie ezt a szent, ezt a nagy napot, amelyen gyermekei, mint hitükben megerősödött keresztények belépendők valának az életbe?
Az életbe! De hát olyan szép, olyan kívánatos valami az élet, hogy az anyai szív örömrepesve lássa belépni gyermekeit? Hát nem több fájdalmat, mint örömet rejt-e magában ez a rövid szó? Igaz. S mégis, mennyire ragaszkodunk mindnyájan hozzá, mennyire igyekszünk meg nem válni tőle! Mint elítéljük, aki azt könnyelműen elveti magától s mennyire szánjuk, akit a szenvedés annyira elkeserített, hogy hitét, vallását elveszítve, önként kényszerült annak végét vetni!...
Oh borzasztó kép! hogyan is adhatott annak helyet képzelete, ebben a szent, ebben a magasztos pillanatban!... De íme! a virágdíszes padok ifjú népe kivonul, a szabad térségen körbeáll és elkezdi fennhangon elmondani hitvallását a gyülekezet előtt. Egy jól ismert, kedves hang üti meg fülét, az ő drága gyermeke, tiszta lelkesültségtől ragyogó arcú leánya mondja az imát: „Adjad Uram, hogy egyházadnak hívei, szent nevednek méltó hangoztatói, törvényeidnek buzgó követői lehessünk, míg csak tart életünk!” Az anya szemét örömkönnyek árasztják el, soha nem érzett boldogság járja át szívét. Oh egy-egy ilyen pillanat hogy ne érne fel évek bánatával, küzdelmeivel!
És az évek telnek, múlnak. A kisfiúból ifjú, a serdülő leányból hajadon lesz, aki feltalálva egy hozzá méltó férfiúban a társat, kit a gondviselés támaszául, védelmezőjéül szánt az élet utaira, mind boldog menyasszony áll annak oldalán, várva, hogy isten hivatott szolgája a vallás nevében egyesítse őket. Boldogan, szívében megnyugodva szeretett gyermeke választása felett, rebeg áldást az ifjú párra az anya. Bár lelke vérzik a gondolatra, hogy leányát ki kell bocsátania anyai szárnyai alól, nyugodtan látja őt az élet útjára lépni. Mert ha nem is adhatott neki földi kincseket hozományul, adott erényes nevelést, vallásos meggyőződést s ez felér (vagy tán többet is?) a világi javakkal, amik világi élvekkel párosultan ritkán vezetnek a valódi, a lelki boldogsághoz.
Boldogan, szívében a tiszta vonzalom édes bizalmával mondta el a holtomiglant az ifjú menyasszony s az a sugár, amely ott fénylett ártatlan szemében, az áhítat, Istenben való bizalom kifejezése, amely egész lényén elömlött, midőn istenhez fohászkodott segedelemért, gyámolításért az élet el nem maradható küzdelmeiben, biztos kezességül szolgált az anyának arra nézve, hogy gyermeke nem fog azok elől meghátrálni, sem azok között elvérezni.
És ismét teltek az évek. A lány boldog anya, egy virágzó család központjává lett, az ifjút távolvidékre szólítá az élet s a most már özvegy anya betöltött hivatása tetőpontján áll. Elégülten tekint vissza lefolyt életére. Bár gyakran hibázott és nemegyszer tett olyasmit, amiért később önmagát elítélte, de a fő dologban mit se vethetett magának a szemére. Az élet minden körülményei között igyekezett megfelelni emberi, anyai, keresztényi kötelességeinek. És amint gondolatban visszapillant a múltra s lelke előtt sorban elvonulnak annak tarka képei örömeivel, küzdelmeivel, lelkében önkéntelenül ez a kérdés áll elé: miért kell még tovább élnie, hisz a természetben minden elenyészik, ha betöltötte hivatását, a virág elhull, hogy helyest adjon a gyümölcsnek, a pille kimúl, miután az új nemzedék lételét biztosította, miért kell tovább élnünk nekünk, embereknek, ha már betöltöttük, amit a gondviselés reánk bízott? Nem jobb lenne-e nekünk is elszállni, másoknak helyet adni, mint a teremtés más lényeinek?
Nem, felel reá belsejében egy szilárd hang, mert éppen abban nyilvánul az embernek a teremtés más lényei felett való felsőbbsége, hogy ösztön helyett érzés vezeti lépteit. Hogy a szeretet, ragaszkodás, anyai érzelem nem természeti sugallat csupán, amely, ha a természet által elébe szabott kötelességeknek megfelelt, megszűnik, hanem öntudatos érzelem, amelyet felfogunk, átérzünk, ápolnunk lelkünk mélyében, amely végig kísér földi pályánkon s az utolsó pillanatig hívünk marad.
A madár, ha szárnyára bocsátja kisdedét, amint látja, hogy az már nem szorult gondjaira, megfeledkezik róla s anya és gyermek között megszűnik minden kötelét. A virág nem bír tudatával annak, hogy létezése által a gyümölcs lételének segítségére volt s a pille aligha sejti, hogy eltávozván, családot hagy maga után.
Isten minden teremtménye közül az ember az egyetlen, amelyiket családi, társadalmi kötelékek fűznek egymáshoz. Az emberi anya az egyedüli, aki nem szűnik meg annak maradni akkor is, midőn gyermeke rég kikerült védő szárnyai alól s kilépve a család köréből, egy új családnak alapítója lőn. És van-e, képzelhető-e magasztosabb bizonyíték ennél az emberi nem felsőbb, tökéletesebb hivatása mellett?
Nem ebben rejlik-e napnál világosabb tanújele egy jövő életnek? Az anyag, a test kihal, visszakerül a földbe, amelynek lételét köszönheti, de a lélek, amely az embert minden más teremtmények fölé emeli, él tovább. Azt a lelket, amely gondolkozott, érzett, szeretett, amely örömében, bánatában, kétségében Istenéhez szállt, hálát adva, segélyt keresve, megfejtést várva, azt a lelket a halál meg nem semmisítheti.
Oh bocsásd meg hát, mindenható Istenem az anyának is azt a hirtelen jött, bűnös gondolatot, hisz csak pillanatig tartott s egy pillantás a lábainál játszó kis unokára elég volt, hogy azt végképp elűzze lelkéből. Hisz az a végtelen boldogság, az a leírhatatlan gyönyör, amelyet ő ebben az egy rövid pillanatban átérzett, emberen kívül egyetlen lénynek, sem madárnak, sem pillének, sem virágnak nem adatott.
(Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. január 1-ső szám – Kiadja a Dávid Ferencz Egylet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése