Színtér egy játékkereskedő előtt. Idő: szép őszi délután. A járda peremén, ott, ahol a csendes templomtérbe torkollik az utca, áll az anya és kislánya. De csak egy pillanatig tart, mert máris mozdul a kép s a kislány panaszos hangon sír föl anyjának:
- Vedd meg nekem, anyám! – Hangjában kétségbeesett panasz, sötét, konok jajszó búg.
- Dehogy veszem fiam, dehogy tudom én azt megvenni!
A kislány hangja még mélyebbről tör elő:
- De vedd meg anyám, vedd meg!
Az asszonyon nagy lompos kabát van, idegesen összecsapja szárnyait, mint egy óriás fekete madár.
- Ugyan, hagyj békén, gyere! – mondja bosszúsan és tovább indulna.
- De igen, vedd meg csak!
Vékonyka zöld ruhácska van rajta, lába kopott teniszcipőben feszül meg, sárgás-göndör haja dühödten kunkorog a fején, szemét nem látni vörösre duzzadt arcában, melyet már ellepett a könny. Szinte őrjöngve sikoltja: - Vedd meg, anyám vedd meg!
A sovány asszony egy pillanatra megdöbbenten nézi ádáz magzatát, aztán megrándul a keze s a feléje hadonászó kis kéz után kap, hogy tovacipelje. De a lányka se lát, se hall. Két öklével nekifeszül anyja gyomrának s minden erejével tolja vissza a bolt felé. S közben sikítva, bömbölve sírja:
- Vedd meg, ezt az egyet vedd meg!
Az asszonyt elhagyja béketűrése, kikerüli a kis őrjöngőt s tovább menekül. De a lány elébe ugrik, földre veti magát, átöleli lábát, könnyei ráfolynak cipőjére s már nem is anyjának, hanem a gonosz földre borulva zokog, keserű dühvel, rángatózva.
Anyja csak nézi, mereven, megbűvölten, úgy áll ott, mint egy száraz téli körtefa, a kín görcsbe torzult mozdulatával.
Aztán leteszi szatyrát, felemeli lányát, némán kézen fogja és beviszi az üzletbe.
Kisvártatva kijönnek, a lányka kezében egy apróka babát szorongat, amit még alig lát alvadt könnyein át. Gyámoltalanul imbolyog anyja után s folyton a kis élettelen holmit nézi. Egyszer csak elnyílik nagy kék szeme, marka széternyed, most látja csak meg, amit néz s lába földbe gyökeredzik. Konokan, csöndesen, de erélyesen mondja:
- Nem ezt!
Az anya megáll, egy pillanatra szembefordul vele.
Aztán megragadja a lány kezét, kicsavarja belőle a babát, földre csapja és sarkával rátapos.
- Nem ezt, nem? – üvölti s szeme fehérjéből kékes láng csap ki, haja kibomlik s ráborul a rángó arcára. A kislány elmeredve nézi a fehér agyagszilánkokat, aztán megroggyan a térde s ájultan zuhan az összetépett kis rongycsomóra.
Körös-körül szabályos nagy embergyűrű, néma, döbbent és fáradt. A templomban megkondul a harang. Olyan ez most, mintha valaki egy mély tóba ölte volna magát.
(Forrás: Fényszóró 16. sz., 1945. nov.7.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése