Dalma: Izidorának

Az az ohajtásod: zengjen meg a tavaszt…

Meleg sugár lombot hajt, bimbókat fakaszt;

Elrejtve zengi a hű csalogány dalát,

A szellő illatos, mely kertem lengi át.

De mind ez lantom nem hangolja dalra már;

Hja! elmult tavaszom  és most lankaszt a nyár, -

Bár egykoron én is kergettem a lepét,

s merengve lestem a csalogány énekét.

Remény lombjaiból kötöttem koszorút;

Öröm rózsáival volt elhintve az út;

Hold, csillag, és minden dalt súgott körülem:

Szivembe béke, hit, remény és szerelem.

A koszorú elszáradt, az út puszta lett;

A madár is abban-hagyta az éneket.

A természet kihal, majd uj életre kél:

Nem tér meg, ha elvész az ifjui kedély.

Forrás: Családi kör 3. sz. - 1867.

Tóth Endre: Az őszi fa

Isten veled, szálló madárka,

Mely itt keltél ki keblemen!

Pelyhes fészkecskéd, im’, kitárva,

Üres, hideg, hallgat velem.

Utánad egy csendes sohaj,

Fölöttem a gyérlombu galy.

Isten veled, te fényes tündér,

Ki árnyékomba rejtezél!

Kiről, bár tőlem messze tüntél,

Körültem a csend is beszél…

Utánad, im, levelemet

Hullatva, viszik a szelek.

Isten veled, szép, suttogó lomb,

Mely ábrándokba ringatál!

Tündér, madárka, nékem nem mond

Dalos regét árnyadba’ már!

Te is elhagysz… te utánad

Zörögnek a száraz ágak!

Isten hozzátok! Elhagyatva,

Nélkületek nem élek én;

S hogy uj tavasz jön még a fagyra:

Hiába biztat a remény…

Kikeletre ha jöttök majd:

Oh, a ti fátok ki nem hajt!!

Forrás: Családi kör 3. szám - 1867.

Rudnay Józsefné (1841-1929): A boldogságról

Kérdezed: a boldogságot

Leggyakrabban hol találod –

A pásztorok kunyhójában,

Vagy a magas palotában?

Kérded: ottan fölleled-é,

Hol két sziv vonz egymás felé,

Szerelmükről meggyőződve,

Más egyébbel nem törődve?

Vagy inkább honol-e ottan,

Hol agg szülék magzatjukban

Ifjukoruk reményeit

Teljesülve szemlélgetik?

Azt véled, hogy megtalálod

Az ohajtott boldogságot

Falun, látván ott az áldott,

Az egyszerű kis családot?

Meg is leszesz majd lepetve,

Boldogot fény közt is lelve,

Mivel az a hit él benned:

Boldogság fényben megdermed.

Ne keresd a boldogságot,

Bejárván a nagy világot;

Ha magadban föl nem leled,

Soh’sem érzendi kebeled.

A pompa vagy egyszerűség,

Szerelem és örök hűség,

Boldoggá nem tehetnek még,

Ha benned honol irigység.

Kivánatod szerény legyen,

Bizodalmad az Istenben,

És szivedben legfőbb érzés

Legyen – a – megelégedés!

Forrás: Családi kör 2. szám - 1867.

Thaly Kálmáln: A kuruczok táncza*

1706.

Kuruczvilág: vig világ,

Távol a szomoruság.

Éjjel-nappal egyre-másra

Szól a nóta Sümegvárba’;

Ottan magát sipoltatja

Eszterházy Antal,

Deli tánczát ropja, rakja,

Nyalka kurucz-haddal.

Rajta pajtás!... fordul, dobban…

Járjad, járjad még vigabban!

Tárogató-síp sikolt,

Kurucz kurjant, felrikolt, -

Csillog-csillog pantallérja,

Cseng a sarkantyú taréjja,

Nyuszt-kalpagján rengedez a

Sas-, kerecsenforgó;

Könnyen szökken, mint a sugár,

Perdül, mint az orsó…

Járjad, járjad hajnalig hát –

Ne kiméld a sárga csizmát!

Hej, be gyöngy az életünk:

Mulatunk és szeretünk!

Zala bora a kupába:

Karjainkban Zala lyánya…

Amazt hajtsd ki mind fenékig,

Emezt öleld, csókold,

S ha a tánczot – végig-járod,

Mondjad ujra: hogy volt?!

Zalai lyány ugy aprózza:

Mint ha szélben ing a rózsa…

Nyalka kurucz katona

Délczegen lejt: mint lova;

Ám a hajdu perdül, lebben –

Épen mint az ütközetben!

Katonának táncza kényes,

A hajdué fürge;

Az kevély mint páva, emez

Ugrik mint az ürge.

Ez bohókás, az negédes:

Mind a kettő jaj be édes!

És zeng és reng a terem,

Kong a boltiv öble fenn…

Elül tánczol Eszterházy,

Nem lehet már szebben járni!

Ott Andrássy lejt, emitt meg

Kisfaludy László,

Közbül lendül Balogh Ádám –

Mint hadban a zászló.

Hát Ghylányi, hát Cziráky,

Sándor László, Török, Csáky!

És Somogyi, Révay…

Ki győzné elmondani!

Kard, karabély függ a szegen:

Gondunk csak a tánczra legyen!

- Styriában, Mura mellett

Táboroz a horvát;

Pálffy hozza ránk a ráczot,

Prayner meg a morvát…

Hajrá!... vészre hogy virradnánk:

Jól vigyáz ott Bottyán apánk!

Míg a hős agg ví, csatáz:

Rajta kancsó! tánczra táncz!

Mikor Bottyán áll őrt: fennyen

Mulathattok valamenyjen!

Mulathat a többi kurucz…

- De hát Sopron tája?

Semmi baj! be van szoritva

A labancz a várba!

Vész onnan magyart nem éri:

Jól vigyáz ott Bezerédy!

Kuruczvilág, vig világ:

Igaz magyar mennyország!

Máriánk: Zrinyi Ilona,

Magyarország nagy-asszonya;

Megváltónk: Rákóczi; Péter

Apostol: Bercsényi…

Hol ily szentek vezérelnek –

Mit aggódni, félni?!

Ideje van vigadásnak,

A búsúlást hagyjuk másnak!

Hogyha kell, a kard peng:

Most a sípok zengenek.

Lángbor habzik a pohárban,

S szól a nóta Sümegvárban;

Ottan magát sipoltatja

Eszterházy Antal;

Deli tánczát, ropja, rakja

Nyalka kurucz-haddal.

Rajta pajtás!... robban, dobban…

Járjad, járjad szakadatlan!

(* E költemény történeti valóságon alapszik. Az előforduló egyének: gr. Eszterházy Antal, dunántúli főkapitány és generális-mezei marchal; Bottyán János, vezénylő-tábornok; gr. Csáky Mihály, tábornok; b. Andrássy Pál, gyalogsági tábornok;Bezerédy Imre, Béri Balogh Ádám és Kisfaludy László, dandárnokok és lovasezredesek; Telekessi Török István, országos tanács úr és lovasezredes; Sándor László és Somogyi Ádám lovas-, b. Cziráky László és b. Révay Gáspár gyalogezredesek; Ghylányi Gergely lovas szabad-csapat parancsnoka. Másrészről: gr. Pálffy János, császári generális-mezei-marchal; Prayner, császári tábornok. – A 4-ik versszakhoz: a k a t o n a  szó a kuruczvilágban   c s a k   lovas vitéz, a  h a j d u   pedig gyalogot jelentett.     T. K.)

Forrás: Családi kör 2. szám - 1867.

Csengey Gusztáv (1842-1925): Találkozás

Tán hulló csillag volt, mely lefutott s kiholt?

Talán a délibáb tündérjátéka volt?

Talán a hajnalnak örömmosolygása?

Talán a szívemnek égi dobbanása?

Hulló csillag is volt: szeme villanatja,

Délibábjáték is: lenge ködalakja.

Hajnalmosoly is volt: a rózsaorczákon,

Szívdobbanás is volt: megtestesült álmom!

Te vagy, ifju lányka, megtestesült álmom!

Hittem, hogy ez álmot egykor föltalálom;

A földről az égbe űzött e hit engem,

S én bujdosó lelkem rajongásit zengtem.

Föltaláltam… eltünt… sirva zeng a lélek…

Panaszlom a napnak, panaszlom a szélnek; -

Nap nem ragyogja rá, szél nem viszi hozzá,

Hogy a lenge lánykát dalom visszahozná.

Mit akart az Isten, vele összehozván,

Hogy lelkem melege nem bűvölte hozzám?

Mért adott vágyat, mely ragadja a lelket,

Ha fényes egébe csak benézni enged?...

Oh titkos istenség! bármire rendelted,

Bármi iszonyura e bujdosó lelket,

Bár az öröklétbe csaljon át a lányka,

S legyen örök kínom. én megyek utána!

Repülök utánad, bűbájos tünemény!

Bűbájos szépséged’ zokogva zengem én…

Csak egy eszmét zengek, a merre követlek,

Földön és földön túl: szeretlek, szeretlek!

Forrás: Családi kör 1. szám - 1867.

Balázs Sándor: Egy fehér asszony s egy vörös ember

Hornhut Ferdinand 1844-ben deczember 15-ikén adta át véglegesen virágzó vaskereskedését Wald Fridrichnek, s azután egészen visszavonulva az üzlettől, jó hitelű nevét mint társét otthagyta ugyan még egy ideig a czégen, de maga többé nem elegyedett semminemű üzleti dologba, hanem csöndesen és gondtalanul élte napjait októbertől májusig Nádor-utczai házában, májustól októberig pedig svábhegyi villájában, mely ízléstelenül volt ugyan építve, de igen szép fekvéssel, gyönyörű kilátással bírt, s berendezési tekintetben az öreg úr ízlésének és kényelmi igényeinek teljesen megfelelt.

Az idegen hangzású nevek ne vezessék tévútra az olvasót: ez elbeszélés színhelye nem Braunschweig vagy Hannover, hanem Pest.

1844-ben a céh-egen nem voltak magyar nevek láthatók.

Ma már Wald Fridrich helyett Erdősy (éspedig y-nal) Frigyes áll a czégen, és bizonyára Hornhut Ferdinand is talált volna magának valami jellemzetes és zengzetes magyar nevet, ha az a titokteljes előítélet nélküli szellem, ki nem válogat a nevekben, már rég el nem vitte volna az öreg urat oda, hol többé sem névre, sem nemzetiségre senki sem gondol.

Síremlékén tehát, melynek csúcsán egy jól kihízott könnyező angyal szomorkodik, a tisztes Hornhut név áll.

Az öregúr, amíg élt, és különösen azon időben, melyben őt, mint ez elbeszélés egyik szereplőjét mutatjuk be az olvasónak, igen szigorú, határozott jellemű férfiú volt, aki bár üzleti viszonyaiban és vásárlóival szemközt sohasem vétett a kereskedőt megillető udvariasság ellen, sőt ellenkezőleg, mint kitűnő jó modorú férfiú volt ismeretes, de otthon, családjában valódi egyeduralkodó zsarnok volt, ki önakaratán kívül más tekintetet soha nem ismert és egyszer kimondott szava ellenében ellenmondást vagy dacot nem tűrt. egyszerű szava oly parancs volt házában, melynek mindenki vakon, tétovázás nélkül engedelmeskedett, mint a katona szokott elöljárójának. szóval az öregúr valódi típusa volt azon embereknek, kik önerejükön, saját erélyük és ügyességük által küzdik ki magukat s ez öntudatlan önállóságuk túlságba: zsarnokságba megy át.

Ezt leszámítva az öreg Hornhut igen jó, sőt szeretetre méltó ember volt, ki családját hűséggel, kényelemmel, sőt fényűzéssel árasztotta el, alárendeltjei és cselédei irányában nagylelkű bőkezűséget tanúsított és a szűkölködők és szegények iránt is (feltéve természetesen, hogy helyzetük oka szerencsétlenség és nem saját hibájuk volt) mindig részvéttel és áldozatkészséggel viseltetett.

Szóval egyetlen hibája, ha ugyan hibának lehet nevezni, vasfejűsége volt, mely magát tévedhetetlennek tartotta és ellenmondást, sőt megvitatást sem tűrt.

De ugyan ki is mert volna házában ellenmondási kísérletet tenni?

Neje talán? Az a kis félénk, beteges, összetöpöredett asszonyka, aki férje többször ismételt nyilatkozatai folytán maga is tökéletesen meg volt győződve saját gyámoltalansága felől, s aki csak egyetlen tekintélyt, egyetlen törvényt, egyetlen elvet ismert és követett kisebb és nagyobb dolgokban egyiránt: férje akaratát, férje ízlését, férje szeszélyét?

Ahogy az úr akarja! Ahogy az úr szereti! Ahogy az úr szokta!

Ez volt számára szabály, parancs, törvény, melynek megszegése ránézve képzelhetlenség, lehetetlenség volt.

Tóth Kálmán: Elszakadás után

Ugy összetört a bú,

Egy virágot – pedig nem sok –

Le nem birnék szakasztani.

Hajam ugy hull, a ráncz pedig

Homlokomon szaporodik,

A szivem forr, agyam meg fagy,

Nem lesz már egy gondolatom! –

Látod, ezt a kis verset sem

Vagyok képes rendbeszedni,

Mosdatlanul, fésületlen

Megy ki szegény a világba,

Mint a gyermek, kinek anyja

Beteg – s aztán nem gondol rá.

Látod, látod, így vagyok én,

Mióta mi elszakadtunk;

Épen két száz esztendeje…

Te azt hiszed: csak két hónap!

Ugy éledek csak egy kicsit,

Ha felőled gondolkodom,

S kérem az én istenemet:

Hogy áldjon meg téged nagyon –

Boldog vagyok, ha ugy áldlak.

Legyen áldott a te hajad,

Mely annyiszor beboritott,

Illatos szép drága kezed

És kezednek a tenyere,

Melynek fehér párnájában

Annyit-annyit megnyugodott

Az én szegény izzó fejem.

Legyen áldott hamvas arczod,

Szemed, az a vigasztaló,

Meg az a te kimondhatlan,

Jóságteljes drága lelked.

Legyen, legyen százszor áldva,

A legkisebb idegszálad.

Lélekzeted, hangod, szavad,

Legyen áldva még átkod is,

melyet most tán reám mondasz!

Forrás: Családi kör 1. szám - 1867.