Tán hulló csillag volt, mely lefutott s kiholt?
Talán a délibáb tündérjátéka volt?
Talán a hajnalnak örömmosolygása?
Talán a szívemnek égi dobbanása?
Hulló csillag is volt: szeme villanatja,
Délibábjáték is: lenge ködalakja.
Hajnalmosoly is volt: a rózsaorczákon,
Szívdobbanás is volt: megtestesült álmom!
Te vagy, ifju lányka, megtestesült álmom!
Hittem, hogy ez álmot egykor föltalálom;
A földről az égbe űzött e hit engem,
S én bujdosó lelkem rajongásit zengtem.
Föltaláltam… eltünt… sirva zeng a lélek…
Panaszlom a napnak, panaszlom a szélnek; -
Nap nem ragyogja rá, szél nem viszi hozzá,
Hogy a lenge lánykát dalom visszahozná.
Mit akart az Isten, vele összehozván,
Hogy lelkem melege nem bűvölte hozzám?
Mért adott vágyat, mely ragadja a lelket,
Ha fényes egébe csak benézni
enged?...
Oh titkos istenség! bármire rendelted,
Bármi iszonyura e bujdosó lelket,
Bár az öröklétbe csaljon át a lányka,
S legyen örök kínom. én megyek utána!
Repülök utánad, bűbájos tünemény!
Bűbájos szépséged’ zokogva zengem én…
Csak egy eszmét zengek, a merre követlek,
Földön és földön túl: szeretlek, szeretlek!
Forrás: Családi kör 1.
szám - 1867.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése