Balázs Sándor: Egy fehér asszony s egy vörös ember

Hornhut Ferdinand 1844-ben deczember 15-ikén adta át véglegesen virágzó vaskereskedését Wald Fridrichnek, s azután egészen visszavonulva az üzlettől, jó hitelű nevét mint társét otthagyta ugyan még egy ideig a czégen, de maga többé nem elegyedett semminemű üzleti dologba, hanem csöndesen és gondtalanul élte napjait októbertől májusig Nádor-utczai házában, májustól októberig pedig svábhegyi villájában, mely ízléstelenül volt ugyan építve, de igen szép fekvéssel, gyönyörű kilátással bírt, s berendezési tekintetben az öreg úr ízlésének és kényelmi igényeinek teljesen megfelelt.

Az idegen hangzású nevek ne vezessék tévútra az olvasót: ez elbeszélés színhelye nem Braunschweig vagy Hannover, hanem Pest.

1844-ben a céh-egen nem voltak magyar nevek láthatók.

Ma már Wald Fridrich helyett Erdősy (éspedig y-nal) Frigyes áll a czégen, és bizonyára Hornhut Ferdinand is talált volna magának valami jellemzetes és zengzetes magyar nevet, ha az a titokteljes előítélet nélküli szellem, ki nem válogat a nevekben, már rég el nem vitte volna az öreg urat oda, hol többé sem névre, sem nemzetiségre senki sem gondol.

Síremlékén tehát, melynek csúcsán egy jól kihízott könnyező angyal szomorkodik, a tisztes Hornhut név áll.

Az öregúr, amíg élt, és különösen azon időben, melyben őt, mint ez elbeszélés egyik szereplőjét mutatjuk be az olvasónak, igen szigorú, határozott jellemű férfiú volt, aki bár üzleti viszonyaiban és vásárlóival szemközt sohasem vétett a kereskedőt megillető udvariasság ellen, sőt ellenkezőleg, mint kitűnő jó modorú férfiú volt ismeretes, de otthon, családjában valódi egyeduralkodó zsarnok volt, ki önakaratán kívül más tekintetet soha nem ismert és egyszer kimondott szava ellenében ellenmondást vagy dacot nem tűrt. egyszerű szava oly parancs volt házában, melynek mindenki vakon, tétovázás nélkül engedelmeskedett, mint a katona szokott elöljárójának. szóval az öregúr valódi típusa volt azon embereknek, kik önerejükön, saját erélyük és ügyességük által küzdik ki magukat s ez öntudatlan önállóságuk túlságba: zsarnokságba megy át.

Ezt leszámítva az öreg Hornhut igen jó, sőt szeretetre méltó ember volt, ki családját hűséggel, kényelemmel, sőt fényűzéssel árasztotta el, alárendeltjei és cselédei irányában nagylelkű bőkezűséget tanúsított és a szűkölködők és szegények iránt is (feltéve természetesen, hogy helyzetük oka szerencsétlenség és nem saját hibájuk volt) mindig részvéttel és áldozatkészséggel viseltetett.

Szóval egyetlen hibája, ha ugyan hibának lehet nevezni, vasfejűsége volt, mely magát tévedhetetlennek tartotta és ellenmondást, sőt megvitatást sem tűrt.

De ugyan ki is mert volna házában ellenmondási kísérletet tenni?

Neje talán? Az a kis félénk, beteges, összetöpöredett asszonyka, aki férje többször ismételt nyilatkozatai folytán maga is tökéletesen meg volt győződve saját gyámoltalansága felől, s aki csak egyetlen tekintélyt, egyetlen törvényt, egyetlen elvet ismert és követett kisebb és nagyobb dolgokban egyiránt: férje akaratát, férje ízlését, férje szeszélyét?

Ahogy az úr akarja! Ahogy az úr szereti! Ahogy az úr szokta!

Ez volt számára szabály, parancs, törvény, melynek megszegése ránézve képzelhetlenség, lehetetlenség volt.

Vagy talán Matild, a ház egyetlen gyermeke, ama még alig tizenhat éves félénk, szelíd leányka, ki a Hornhut-ház eme légkörében nőve fel, még soha semminemű akaratnak nem adta jelét, s egész élete ez ideig nem állt egyébből, mint engedelmességből?

Ahogy kívánod, édes mamám, ahogy parancsolod, kedves papám! Ez Matild élettörténete.

Hogyan mert volna tehát ő ellentmondani papájának, akit ő annyira szeret s akinek még sohasem mondott ellent senki,még a mama sem?

Hát nem csupán tőle függött-e, hogy bálba, színházba mikor menjenek? Nem ő vásárolta-e számára az új ruhákat, s általában történt-e a házban valami az ő akarata és parancsa ellenére?

És aztán miért is mondott volna ellent csak egyszer is papájának? Hisz amit ő parancsolt, az mindig a legjobb, amit ő vásárolt, a legszebb volt, s általában nem mindig kedvét és ízlését kutatta-e mindenben, s volt-e valaha óhajtása vagy kérése, mire nemmel, vagy elutasítólag felelt volna?

És mégis elérkezett egy pillanat, amidőn ha bátorsága lett volna, szeretett volna ellentmondani papájának, sőt, ha mert volna, ez egy dologban daczolni is tudott volna vele.

Hosszadalmas elbeszélés és körülírás helyett legjobb lesz jelen lennünk e ritka jeleneten, s végighallgatnunk a végzetes beszélgetést.

Vasárnap délután van.

Az ebédet már bevégezték: a segédek kimentek az ebédlőből, sőt maga Wald úr is eltávozott már, holott ő fekete kávéját is az öregúrral szokta elkölteni.

A szobában csak a család tagjai, azaz hárman voltak.

Az öreg Hornhut, ki kényelmes karszékében csibukozott. Hornhutné asszony, ki a pamlagon ült, s minthogy szokása volt, sohasem ülni egészen tétlenül, hát az asztalkendőket hajtogatta, s Matild, ki az ablak előtti támlányra dőlve, fejét fehér kis kezére hajtotta, s isten tudja, hová gondolt.

A szobában csend volt, nem hallatszott egyéb, mint Hornhut úrnak ajk-csattogásai, amint egész gyönyörrel jó, valódi török dohányát szítta s Hornhutné asszonyság olykori szokásos köhécselése. Végre Hornhut úr következő kérdéssel törte meg a csendet.

- Nos, ti úgy látszik, nem igen örültök az estélynek, hogy még okát sem tudakoljátok?

Semmi válasz.

Hornhutné asszony csudálkozó szemmel tekintett férjére, mintha csak azt mondta volna: Mikor szoktam én oka után tudakozódni annak, amit te parancsolsz?

Matild pedig valószínűleg nem is hallotta azt, annyira elfoglaltnak látszott gondolatai által.

Az öregúrnak ismételnie kelle tehát kérdését; minthogy azonban első kérdése is tulajdonképpen leányának szólt, tehát most közvetlenül hozzá intézte szavait.

- Nos, Matild, te nem is vagy kíváncsi, hogy miért rendezek én estélyt ily szokatlan napon?

- Bizonyosan valami külföldi barátodat, vagy gyárost vársz, ilyenkor mindig meg szoktad őket vendégelni.

A hang, melyen a leányka felelt, méla, szelíd, mondhatni alázatos volt, arcza pedig szórakozott, sőt szomorú.

- Nem találtad el gyermekem – mondá az öregúr -, sokkal fontosabb dolgok forognak kérdésben.

Hornhutné asszonyság kíváncsian tekintett férjére, Matild egy szót sem szólt, s még csak egy tekintettel sem fejezte ki érdekeltségét.

Hornhut úr észre sem vette neje kérdő tekintetét: leányának szórakozottsága azonban nem kerülte ki figyelmét.

- Hogyan? Tehát még most sem vagy kíváncsi, Matild?

- Nem, atyám; mert tudom, hogy nem tartod illendőnek, és nem szereted a kérdezősködést.

- No, hát kérdés nélkül megmondom nektek. Hanem hát jer ide Matild, és ülj ide mellém.

A fiatal leányka engedelmeskedett.

- Meglepetés vár számotokra, nagy meglepetés! – kezdé az öregúr, csibukjával dörzsölgetvén frissen borotvált állát.

Hornhutné asszonyság többé már nem kíváncsisággal, hanem bámulattal nézte férjét, sőt Matild is meglepetve tekintett atyjára, aki ha valamit mondani vagy parancsolni akart, sohasem szokott bevezetéseket használni.

Mostani viselete tehát méltán meglephette családját.

- Először is tehát édesim – mondá Hornhut úr, miután meggyőződött, hogy családját már elég ünnepélyes hangulatba hozta -, arról értesítlek, hogy az üzlettel felhagyok, s bár nevemet még Wald úr kívánságára, ki a kereskedést átveszi, darab ideig a cégen hagyom (természetesen minden felelősség és kötelezettség nélkül), de e hó 15-dikétől kezdve az üzlet ügyeiben többé semminemű részt nem veendek. 61 éves vagyok már, 38 esztendeig húztam a rudat, s egy kis nyugalmat és pihenést már csak magam is megérdemlek? Mi? Mit szóltok hozzá gyermekim?

Hornhutné asszony sírva férje nyakába borult, s azt mondta, hogy: Bizony, megérdemled öregem, bizony megérdemled, már régen megérdemelted volna. Hisz tudod,mennyit kértelek és mennyit rimánkodtam, hogy ne kínozd és ne gyötörd magad tovább; Isten eléggé megáldotta szorgalmadat és munkásságodat: bizony ideje is már, hogy kissé több kényelmet engedj meg magadnak.

Matild pedig megcsókolta atyja kezét s azt mondta, hogy bizony már régen meg kellett volna ezt tenni a papának.

Az öreg Hornhut elérzékenyedett kissé, amit még leánya jelenlétében soha nem tőn (legalább Matild emlékezetére soha), megcsókolta feleségét, s azután (és ez sem éppen mindennapi szokás dolog volt) leánya homlokát is megérinté sima fehér ajkaival.

- Ez tehát az első ok, de van még ennél nagyobb és még fontosabb ok is –mondá Hornhut úr, és most már mind hangjában, mind szemeiben oly mély megindulás mutatkozott, hogy családja már többé nemcsak bámult, hanem megijedt e szokatlan jelenségen.

Különösen a fiatal leányka láthatólag elsápadt, hogy azonban felindulását elpalástolja, földre sütötte szemeit.

De Hornhut úr fölemelte fejét, s hosszú sovány ujjaival játszani kezdett a fiatal leányka finom selyemhajával.

- Nézz a szemembe, gyermekem, mert amit mondani akarok, az mindenek felett téged érdekel legjobban a világon.

A fiatal leányka nagy fekete szemeit atyjára emelte, és sóhajtva inkább, mint előszóval azt kérdezte, hogy:

- Engem, papa?

- Téged, gyermekem. De mondd csak, hát nem sejtesz valamit?

Hornhut úr mosolygott, a fiatal leányka elpirult, s bár atyjának azt felelte, hogy semmit sem sejt, palástolhatatlan zavara és arcszínváltozása még atyjának is feltűnt, és egyebet mondott.

- Miért pirulsz tehát, kis képmutató? – faggatá őt s hangos nevetésben tört ki. – Éppen bizony, mintha effélét azonnal meg ne fejtenének a leányok. Hanem hát jól van, nem faggatlak tovább, s nem gyötröm tovább kíváncsiságodat. Ez estélyt, gyermekem, eljegyzésed alkalmára s tiszteletére adom.

- Kedves atyám tréfál – folytatá a fiatal leányka alig hallhatólag.

- Tudod gyermekem, hogy komoly dolgokban sohasem szoktam tréfálni – mondá Hornhut úr, és a mosoly és vidámság (ezen két ritka vendég) azonnal tovatűnt arcáról. – Wald úr, ki a kereskedést átveszi, s ki igen mívelt, derék és becsületes ember, megkérte kezedet, s én odaígértem azt.

- De atyám! – sóhajtá a fiatal leányka s a székkarjába fogódzott, mert fejét szédülni érzé.

- De Ferdinand? – kérdé Honrhutné asszonyság, aki régóta aggályos figyelemmel kísérte leánya viseletét. – De Ferdinánd? – ismétlé másodszor is oly hangon, mely gépies megadás és hódolat helyett emberi emlékezet óta most fejezett ki először némi erélyt és akaratképességet.

Férje meglepetve tekintett rá. Ez a hang szokatlan, annyira új volt, hogy pillanatra meglepte őt. Ezt tekintete világosan kifejezte.

De csak pillanatra, mert a másik percben már meglepetés helyett szigor ült arcvonásain, s az az ellentmondást nem tűrő parancsoló kifejezés, mit Hornhutné asszony bátorságát azonnal megtörte.

A gyámoltalan asszony önmaga megijedt bátorságától és szemeit, melyek férje átszegző tekintetét nem bírták kiállani, földre sütötte.

- Mit mondasz, Emma? – kérdé Hornhut úr oly hangon, melyet a szegény asszony törvényképp ismert.

- Csakis azt akartam mondani, édes Ferdinand – mondá akadozva és szelíd önmegadással -, hogy te e fontos dolgokról mit sem szóltál eddig nekünk, és hogy sem én, sem Matild nem voltunk arra elkészülve.

- Nos? hisz azért mondom most előre, hogy időtök legyen elkészülni rá. Aztán meg akartalak lepni benneteket. És ez, amint látom, sikerült is; nemde Matild?

- Igen papa! – sóhajtá gépileg a fiatal leányka.

- És reménylem, e meglepetés kellemetes?

A fiatal leányka semmit sem felelt, Hornhutné asszonyság pedig sóhajtani akart, de miután megsejtette, hogy férje apró szürke szemei fürkészőleg arcára vannak szegezve, tanácsosabbnak tartotta a megindulásnak e kifejezését visszafojtani.

Nehány percnyi csend következett; senki sem szólt.

Végre ismét Hornhut úr törte meg a csendet.

- Valamit mondok gyermekek, és ezt vegyétek jól figyelembe – mondá lassú vontatott hangon, de oly kifejezéssel, mi rabszolgái szívét megreszketteté.

- Tudjátok, hogy én jó ember vagyok, hogy mindenekfelett szeretlek benneteket, hogy életemnek más feladata nem volt, mint családomnak boldogságot és kényelmet teremteni, ezért küzdöttem és fáradtam ernyedetlenül harmincnyolc esztendeig; de azt is tudjátok, hogy amit akarok, amit jónak, helyesnek és szükségesnek látok, abban nem tűrök dacot és ellentmondást. Wald úr éppen kedvem szerinti férfiú és oly vő, aminőt óhajtottam leányom számára. Becsületes, ügyes, erélyes az üzletben, s nyájas, gyöngéd és finom modora a mindennapi életben. Azért nemcsak habozás nélkül beleegyeztem, hanem örültem is kérelmének, mert szilárdul meg vagyok győződve, hogy leányomat boldoggá teendi.

Az öregúr itt elhallgatott kissé, nem azért, mintha feleletet vagy ellentmondást várt volna, vagy annak lehetőségét csak gondolatban is megengedve volna; hanem hogy annál nagyobb súlyt adjon szavainak, s időt engedjen, hogy azok (mint választóvíz az érclemezbe) jól bevessék magokat rabszolgái szívébe.

- Matild, te még gyermek vagy – kezdé ismét éppen a kellő szünet után -, és oly kevés ismeretséggel és tapasztalással bírsz a világi dolgokban, hogy legjobban teszed, ha minden habozás és gondolkozás nélkül engedelmeskedel atyádnak, ki tégedet a világon mindenekfelett szeret, s kit maga a gondviselés jelölt ki arra, hogy sorsodról gondoskodjék. Te pedig Emma (s itt hangja az öregúrnak már oly szigorúvá lőn, hogy a szegény asszony láthatólag megremegett tőle), mint okos asszony és jó anya tudni fogod, hogy csak a jó gyermekek, a szüleik parancsának engedelmeskedő jó gyermekek életén van áldás, s azért reménylem és hiszem, hogy szavaiddal és tanácsoddal leányod szívében ezen meggyőződést csak erősíteni fogod. Hanem most már – mondá kis szünet után és már egészen kedélyes hangon – négy óra elmúlt, megyek a kaszinóba. Na, Isten veletek gyermekek; estére színházba megyünk, ma szép darab lesz: a „Zauberflöte”.

Midőn Hornhut úr erős és rendszeres léptei a folyosón elhangzottak, a fiatal leányka hangos zokogásban tört ki.

- Mi lelt, édes gyermekem? Miért sírsz? Mondd meg anyádnak!

A fiatal leányka anyja keblére borult, és hosszú zokogás után meggyónta szíve titkát.

Szomorú titok lehetett, mert a szegény anya egyéb vigasztalást nem tudott leánya számára, mint – vele sírni.

Az estély napja bekövetkezett.

Hornhutné asszony bár folyást levert és szomorú volt, férje előtt palástolta kedélye hangulatát, és látszólag oly igen jó kedvvel és buzgalommal tette meg előkészületeit, mint máskor szokta,midőn férje vendégeket hívott házához.

Az igaz, hogy Hornhut úr sasszeme folyvást is figyelemmel kísérte őt s a legkisebb sóhajtást is visszafojtotta szívébe, sőt arra kényszeríté a szegény asszonyt, hogy jelenlétében folyvást elégedett és vidám arcokat mutasson.

Hasonló erőszakoskodást követett el leányán is; a szegény gyermek csak éjszaka szomorkodhatott és sírhatta ki magát kissé, mert nappal neki is folyvást vidám álarcot kellett hordania, mert atyja kereken kimondta, hogy nem tűr a háznál szomorú arcot, amit pedig Hornhut úr egyszer kimondott és megparancsolt, ugyan ki merészelt volna azzal dacolni?!

Matild, e félénk szelíd gyermek, bizonyára nem. Hisz ő annyira félt és rettegett atyja haragjától, hogy még a szelíd és titokőrző éj oltalma alatt sem merte egészen átengedni magát bánatának, sóhajait; pedig atyától a harmadik szobában feküdt, szívébe vagy megbízott vánkosába fojtotta, és bármily jól esett volna is jól kisírnia magát, nemigen merte tenni, nehogy veres szemeiről atyja azt reggel megtudja. Amint hogy bizonyosan meg is tudta volna, mert Hornhut úr mindig fürkésző és átható tekintete elől igen nehéz volt valamit elrejteni.

De bármily nehéz is volt, nem volt lehetetlenség, - íme, még Matild is, e tapasztalatlan, járatlan kis gyermek, akit máskülönben bizony nem mondhatni valami ügyes és gyakorlott képmutatónak, még ő is el tudott egy titkot előtte rejteni.

Éspedig mily titkot! Nagy, fontos titkot, mely a szegény gyermeknek egész élete felett határozott, összetörvén és szétzúzván szívét a titkolt és mindenki elől rejtett fájdalom súlya alatt.

A fiatal leányka szeretett.

A gyermek-kedély ragaszkodásával, a tapasztalatlanság hitével, az ártatlanság teljes átengedésével, a kifejlett szűz szenvedélyével, a titkos, rejtélyes szerelem magasztaltságával szeretett, anélkül, hogy atyja csak sejtett volna is felőle valamit.

De jobb is, hogy nem sejtett, mert ez úgysem segített volna semmit a dolgon, nem változtatta volna meg elhatározását, mert azon szerelem, mely leánya szívében lángol, az ő szemeiben mindig lehetetlen, nevetséges ábránd lett volna csupán, melynek fölfedezése csak szegény Matildnak szerzett volna néhány kínos órával többet, anélkül, hogy Wald Frigyes úrral való házasságát megakadályozni képes lett volna.

Természetesen, hisz akit a szegény ábrándos, tapasztalatlan gyermek szeretett, senki sem volt más, mint Oszkár, a zongoratanító.

És bármily deli, szép termete, érdekes halvány – sőt egész a regényességig fehér arca, bármily fényes, göndör fekete haja és nyájas, édes hangja volt is e fiatalembernek, aki Hornhut urat bármily kevéssé is szerencsés volt ismerni, józan ésszel nem tehette fel róla, hogy ő valaha ily nemű összeköttetésbe… na, de erről még csak beszélni is nevetséges!

Pedig ha esetlegesen Hornhut úr valamivel kevésbé gyakorlati, vagy helyesebben kereskedelmi szemüvegen át nézte volna a világot, s különösen, ha arról, mit az emberek szerelemnek neveznek, valamivel valódibb fogalma lett volna, nem botránkozhatott és lázadhatott volna fel e gondolatra; mert a fiatal zongoratanító igen mívelt, derék és becsületes ifjú volt, ki leányát igazán nem vagyonáért, nem számításból, hanem önmagáért szerette, kinek egyedüli (bár elég nagy) hibája vagyontalansága volt, s ki Matildot bizonyára százszor boldogabbá tette volna Wald úrnál, ki igen ügyes és élelmes kereskedő volt ugyan már akkor is, s minden szőkesége és kövérsége mellett sem volt mondható rút embernek, de a ki a Matild szívében idegen volt és maradt mindörökké.

Azonban az ifjú szerelmes párnak szerencsétlenségére Hornhut úr mindenekelőtt és felett kereskedő volt, ki leendő vejének legelőbb pénzviszonyait vette tekintetbe, s maga is Wald úrhoz hasonló módon kapván feleségül principálisától szelíd és gyámoltalan élete-párját, nemigen volt fogalma a „szívek oly édes hullámzásáról”… azért hát ne töltsük az időt hasztalan föltevésekkel, hanem siessünk mi is a terembe, mert a vendégek legnagyobb része már megérkezett, s az estély megkezdődött.

Íme, már táncolnak, s (mert Hornhut úr okvetlenül táncot is akart), és a terem tele van fényárral, virágillattal, fiatal, üde arcokkal, mamákkal, papákkal és kereskedő-segédekkel, kiket Hornhut úr köteles-táncosokul a meghívás szerencséjében részesített, s kik feszes és hibátlanul csokrozott fehér nyakkendőikkel, jól felfodrozott fürtjeikkel és örök mosollyal boldog arcukon, ugyancsak vágtatnak ám, hol két, hol három lépésben (már aki hogy tudja) a teremben körös-körül.

Hornhut úr ragyogó és rejtélyes arccal sürög-forog vendégei között, akik még mit sem sejtenek az ünnepély oka felől, miután Hornhut úr, ki nagy barátja a meglepetéseknek, a családi ünnepélyes esemény felől csak vacsora felett szándékszik értesíteni barátait.

Hornhut asszony csak olykor jelen meg a teremben, férje világos meghagyására, különben az ő gondját és figyelmét e pillanatban egészen az asztalteríttetés és konyha veszi igénybe; mert igaz, férje csak annyit mondott neki, hogy: no, asszony, aztán kitégy magadért! – de ez elég volt arra, hogy a szegény kis asszony a nagy tervezgetés és készülődés miatt három éjjel egymás után ne tudjon aludni.

Matild örömest osztozott volna anyja gondjaiban, s bizonyára jobb szívvel sürgölődött-forgolódott volna az étterem és konyha körül, mint hogy idebenn minden levertsége dacára táncolni és az unalmas kereskedősegédek ízetlen bókjait hallgatni legyen kénytelen; de atyja már jó előre ráparancsolt, hogy neki ez este, mint az ünnepély hősnőjének, a termet pillanatra sem szabad odahagyni.

Így hát a szegény gyermek táncolt, s minthogy atyja úgy kívánta, hát mosolygott is, és folyvást vidámnak és jókedvűnek mutatta magát.

Wald úr nem táncolt, ezt a segédek jelenlétében és társaságában már a principálisi tekintély és méltóság sem engedte volna meg, s éppen ezen okból (s talán mert e tekintetben kissé járatlannak érezte magát) a hölgyek körül sem igen sürgölődött-forgolódott, hanem az öregurak körében beszélgetett, nézte a táncot, s lángoló tekintetét leendő bájos jegyesén legelteté.

Mert Matild valóban gyönyörű, bájos leányka volt. Szelíd, nagy fekete szemeiben annyi ábránd és oly mély érzés volt kifejezve, s édes mosolya (bár e pillanatban erőszakolt volt), olyan megnyerő, hogy igazán lehetetlenség volt őt érdek nélkül szemlélni. Szép, gazdag, szőke haja mint korona körzé tiszta, fehér homlokát, s karcsú, hibátlan,nyúlánk termetét ízletes fehér ruha fedé, mely egyszerűségében is kitűnt barátnői kirívó piperéi között. De ami legfeltűnőbb és szembeötlőbb volt e fiatal leánykán, az gyönyörű piros arcszíne volt, melyet még rejtett, titkos búja sem volt képes elhalványítani, s mely ifjú üdeségében s ártatlansága fényében rózsaként virult két orcáján, kirívó és szomorú ellentétként szíve sötét bánatával.

A fiatal leányka mint mindig, úgy most is gépileg engedelmeskedett atyja vasakaratának, s oly vidám arccal vett részt a táncban és mulatságban, hogy igazán senki sem gyaníthatta volna, hogy minden csak szomorú színlés és kényszerített képmutatás. Csak olykor-olykor borult el egy-egy pillanatra tekintete, midőn az remegve és lopva a zongora felé tévedt, melyen egy halvány, fehér arcú fiatalember játszta a táncnótákat.

Ez a fehér arcú fiatalember Oszkár volt, kit Hornhut úr szintén kegyeskedett meghívni estélyére – a tánchoz zenélni. A fiatalember mélyen érezte ugyan ez eljárás fonákságát és megaláztatását, de nem utasította vissza azt, kedvét akarván tölteni Hornhut úrnak, ki e meghívást oly szokatlanul nyájas modorban és barátságos tekintettel tette, hogy a tapasztalatlan, huszonkét éves fiatalember abból isten tudja, mily merész reményeket merített, - s azért kimeríthetetlen türelemmel, sőt vidám kedvvel játszta a táncdarabokat, kiszemelvén természetesen Matild kedvenc keringőit és négyeseit.

E körülményből kitetszik, hogy a fiatalember még mit sem tud a lesújtó újdonságról, és sejtelme sincs az ünnepély oka felől, mert a szegény két gyermek (mert bizony Oszkár sem volt egyébnek nevezhető) Hornhut úr elhatározása óta pillanatra sem volt magára, miután most Hornhut úr, mióta tényleg visszavonult az üzlettől, idejét többnyire honn tölti, s valami titkos sejtelemből vagy puszta szeszélyből, mindig jelen volt leánya zongoraleckéin.

De Matild természetesen nem tehette ki kedvesét azon lesújtó és kínos meglepetésnek, hogy mástól hallja meg e borzasztó újdonságot, azért írt neki, s most kesztyűje alá rejtve, készen tartja a kisded levélkét, lesve az alkalmat, hogy azt kedvesének kézbesíthesse.

E jó alkalmat maga Hornhut úr szolgáltatta számára, ki büszkélkedni kívánván leánya tehetségével, egy táncszünet alatt felhívta őt, hogy játsszék valamit.

A fiatal leányka, mint mindig, most is gépileg engedelmeskedett, s a hangjegyek közt kutatva, módot talált levélkéjét kedvese kezébe játszani, azon suttogó figyelmeztetéssel, hogy keressen alkalmat, azt rögtön átolvasni.

Ez nem volt nehéz; a közfigyelmet most Matild zongorajátéka vette igénybe; s ő észrevétlenül kisuhanhatott egy szomszéd szobába, hol a végzetes tudósítást átfuthatta.

Egyszerű, szomorú levélke volt ez, méltó az ártatlan szívhez, melynek keservét, kétségbeesését, igazolását és – lemondását tolmácsolta. Mert Matild sokkal jobban ismerte atyját, hogysem hiú reményeket táplálhatott volna szívében elhatározásának megváltoztatására, s azt is érezte, hogy nem leend ereje és bátorsága dacolni e vasakarattal, azért kedvese szívében sem ébresztett semmi reménységet, csupán csak istenhozzádot mondott neki, s búcsút vett boldogságától.

A fiatalember, e szomorú sorokat átolvasván, egy karszékbe hanyatlott, s csak több pillanat múlva tért némileg magához.

Ekkor irónnal egy kisded papírdarabkára csupán csak annyit írt: „Legyen boldog, én megbocsátok!” s visszasietett a terembe.

Az elragadtatott hallgatóság, midőn Matild bevégezte játékát, új darabot kívánt, s így új hangjegyre levén szükség, levélkéjét ő is Matild kezébe játszhatta. Azután észrevétlenül (ki nem figyel volna reá!) eltűnt a teremből, s lázas mohósággal odahagyta a házat.

Vacsora felett Hornhut úr tudatta vendégeivel a meglepő újdonságot: a jegyváltás azonnal megtörtént, - s szegény Matildnak még mosolyognia kellett…

Hat hétre rá Matild Wald Frigyes úr neje lőn.

**

A múlt években még a Nemzeti Színház egyik páholyában többször lehetett látni egy magas, sugár termetű nőt, ki többnyire egyszínű sötét ruhába volt öltözködve, s ki halvány fehér arcával, melyen mosoly sohasem jelent meg, első pillanatra megragadta a szemlélő figyelmét. A fiatal nő, mint márványszobor, mindig nyugodtan ült támlányán s észre sem látszott venni a közérdekeltséget, melyet megjelenése ébresztett, s ha olykor-olykor egy mellette ülő szőke kövér úr kérdéseire nem adott volna rövid feleleteket, - fehér márványarcával igazán szobornak lehetett volna őt tartani.

Sokszor elmerengtem hideg, rejtélyes arcán, míg végre egy ismerősömtől, ki minden nap színházba jár, s ki az egész világot ismeri, megtudhattam kilétét.

- Mielőtt kérdésére felelnék – mondá öreg barátom-, még egy más valakit is be kell önnek mutatnom. Látja ön amott ama kopott kalapú, magas férfit, kinek látcsöve oly merően e nőre van szegezve?

Rendetlen, elhanyagolt külsejű, dúlt, borvirágos s feltűnőleg vörös arcú ember volt ez, ki rendetlen és szenvedélyes életének nyomait vonásain viselte.

- Jöjjön ma hozzám vacsorára, s én elmondom önnek történetüket.

Történetüket? De hát lehet-e két lény közt valami közös?

Elfogadtam a meghívást, s az öregúr a fönnebbi eseményt beszélte el.

Forrás: Családi kör 1-2-3. szám - 1867.