WILLIAM SHAKESPEARE (1564-1616)

A Londonból Oxfordba vezető országút mellett, az Avon folyó völgyében fekszik Stratford. Ma is olyan, int Shakespeare korában: álmos kis város. Azóta szinte semmi sem változott benne. Az Avon folyó partján egy gótikus templom tornya köszönti a vándort. Boltívei alatt Shakespeare holtteste nyugszik. Nem messze innen áll az iskola, amelynek Shakespeare diákja volt. Távolabb a Shakespeare Emlékszínház, amelyben csak az ő darabjait játsszák S a város főutcáján lelhető meg az az épület, amelyet felkeres minden világjáró: Shakespeare keresztgerendákkal pántolt, meredek tetejű szülőháza.

William Shakespeare Stratfordban született 1564. április 23-án. Itt múlt el gyermekkora és kalandos ifjúsága. Itt nősült meg, itt született két leánya és gyermekként elhalt kisfia, Hammet. Egyik hajnalon a felesége, Anna asszony arra ébredt, hogy üres mellette a hitvesi ágy. Shakespeare megunta a kisvárost, a szűkös anyagiakat, a házasságot és azokat az ütlegeket, amelyeket a földesúr erdőőrétől kapott orvvadászatért.

Felkerekedett és szaporán igyekezett a főváros felé

London: háromszázezer ember lakóhelye. Szédítő világváros vidéki fiatalember szemében. Naphosszat csatangolt a macskaköves utcákon, a Tower komor falai alatt, a hajóktól nyüzsgő folyó partján, a kocsmák és könyvesboltok környékén, a  T h e a t r e  C o u r t a i n, a legnagyobb színház körül. Lesi a színház tornyára felröppenő zászlót, amely az előadás kezdetét jelzi. A bejáratnál egy pennyt kell fizetni, de neki annyija sincsen Bezzeg nem gond a belépődíj a lóháton érkező uraknak. Odavetik a kontárt egy-egy ácsorgó suhancnak… Shakespeare londoni élete valószínűleg ilyen alkalmi lovászsággal kezdődött Aztán bekerült a színházba, műsort árult, színlapot írt, és egyszer csak megkapta az első szerepet. Ettől kezdve a stratfordi fiatalember életútja meredeken szökkent a siker felé: ügyelő, dramaturg, igazgató. Nemsokára társtulajdonosa a  G lo b e  S z í n h á z-nak, s a közönség mulattatására vagy megríkatására egymás után teremti meg a III. Richárd, Falstaff, Puck, Hamlet, Lear, Othelló alakját.

Londoni életéről alig tudunk valamit. Ben Jonson, a  V o l p o n e  írója jegyez föl róla néhány szűkszavú adatot. Egy poros akta tanúskodik arról, hogy Chamberlain főudvarmester színésze, Mister William Shakespeare az Ezüst utca sarkán lakott egy parókakészítőnél. Annyit sejthetünk, hogy a királyi udvarban is szíven látták De napjai nem sokban különbözhettek a kortárs drámaírók hétköznapjaitól.

Tizenkét évig élt Londonban, a színpad fejedelme lett és tisztességes vagyont gyűjtött. Erzsébet királynő halála után, Jakab uralkodásának első éveiben még Londonban látható, aztán 1610-ben hazaköltözött Stratfordba. Földet és házat vásárolt, leányait kiházasította, a pénzét kamatra kölcsönözte. Drámaírással többé alig foglalkozott. Ötvenkettedik születésnapján halt meg. Halálos ágyánál felkereste őt Ben Jonson, akit ő vezetett be a színház világába. Jonson elbúcsúzott a haldokló baráttól és talán ekkor fogalmazta meg Shakespeare műveinek első kiadásához írt ajánlását: „Diadalmaskodtál, Anglia! Azt nevezed magadénak, aki előtt meghajol Európa valamennyi színpada. Nemcsak a mi korunknak él, hanem örökké! A múzsák ég ifjú hajnalhasadásban állottak, mikor megjelent ő, mint Apolló, és meghódította szívünket és szemünket. Maga a természet is büszke volt az ő alkotó lángelméjére.”

Harminchét dráma és két kötet vers maradt utána. Meg egy óriási könyvtár, amelyet az idők folyamán róla írtak össze.

V. J. († VITÁNYI JÁNOS)

Színművei: VI. Henrik I-II-III. rész („Henry VI.”, 1590-91); Tévedések vígjátéka; III. Richard; Titus Andronicus („Titus Andronicus”, 1593); A makrancos hölgy; A két veronai ifjú („The Two Gentlemen of Verona”, 194); Felsült szerelmesek („Love’s Labour’s Lost”, 1594);Romeo és Júólia; II. Richard („Richard II.”, 1595); Szentivánéji álom, János király („King John”, 1596); A velencei kalmár; IV. Henrik I-II. rész („Henry V.”, 198); Julius Caesar; Ahogy tetszik; Vízkereszt; Hamlet; Troilus és Cressida („Troilus and Cressida”, 1602); Minden jó, ha jó a vége („All’s well that Ends well”, 1602); Szeget szeggel; Othello, Lear király; Macbeth; Antonius és Cleopatra; Coriolanus; Athéni Timon („Timon of Athens”, 1607); Pericles („Pericles”, 1608); Cymbeline („Cymbeline”, 1609); Téli rege („The Winter’s Tale”, 1610); A vihar; VIII. Henrik („Henry VIII.”, 1612).

SHAKESPEARE: TÉVEDÉSEK VÍGJÁTÉKA

(„The Comedy of Errors”, vsz. 1592. Vígjáték 5 felvonásban. Fordította: Egressy Gábor és Szigligeti Ede 1853, Arany László 1866, Fodor József 1948, Szász Imre 1955.

Szereplők: 11 férfi, 5 nő, néma személyzet.)

Réges-régi vígjátéki hagyományt dolgozott fel Shakespeare e korai vígjátékában: az ikertestvérek összetévesztéséből fakadó félreértéseket. Tökéletes szerkezet s a könnyed témánál igényesebb, érzelemgazdag emberábrázolás jellemzi a nagyon mulatságos komédiát.

*

Ephesus és Syracusa között viszály van, s aki egyik háborúskodó fél területéről a másik, ellenséges területre lép: halál fia Így jutna rövidesen ártatlanul hóhér kezére Ephesusban Aegeon, az öreg syracusai kalmár is, hacsak nem akad valaki a városban, aki váltságdíjat fizet érte. Nem remél segítséget, hiszen ismeretlen itt, de utoljára elmondja még a kíváncsiskodóknak szomorú történetét. Jó feleségével, Emíliával, szép ikerfiaival és kis ikerszolgáival sok évvel ezelőtt hajótörést szenvedett. Az egyik fiát és egyik szolgáját tudta csak kimenteni a habokból, családja többi tagjáról azóta sem tudott meg semmi bizonyosat. Megmaradt gyermeke a szolgájával 18 éves korában világgá indult, hogy felkutassa az elveszetteket, de évek teltek el, s őróluk sem jött hír azóta. Az apa legalább megmaradt fiát szerette volna fellelni újra, őt keresve jutott az ellenséges városba. Ephesus hercegét megindítja a történet, és estig haladékot ad Aegeonnak, hogy kezest találjon.

Éppen ezen a napon érkezik Ephesusba syracusai Antipholus és szolgája, Dromio. Őket keresi az agg kalmár, de ők erről mit sem tudnak. Azt sem sejtik, hogy rég elveszett ikerpárjuk ebben a városban él. És mert a két-két ikertestvér a megszólalásig hasonlít egymáshoz, a legváratlanabb bonyodalmakba keverednek estélig mind a négyen. A város lakói régi földijüknek nézik az új jövevényeket, sőt az ephesusi Antipholus tulajdon felesége, a féltékeny természetű Adriana is az újonnan érkezett ikertestvért fogadja szerelmesen, férjeként üdvözölve – a syracusai ifjú legnagyobb megütközésére. Az igazi férj, míg felesége ikerbátyjával lakomázik, szégyenszemre idegen házban, egy hírhedt kurtizánnal kénytelen ebédelni, mert csalónak nevezték és nem engedték be tulajdon házába. És nemcsak a két urat tévesztik össze a városbeliek, ők maguk összetévesztik az egyforma szolgapárt, azok meg gazdáikat, amiből megint csak tengernyi bonyodalom származik. Estére már a város megbecsült polgárát, az ephesui Antipholust rabláncon kíséri a végrehajtó, felesége őrültnek tartja, ő viszont azt hiszi, hogy Adriana megcsalta – s mindez azért, mert közbe-közbe hasonmásával tévesztették össze. A felbőszült ephesusi Antipholus megszökik rabtartójától és szolgájával – feleségét kergetve – nagy riadalmat kelt a város utcáin, annál is inkább, mert felváltva tűnnek elő a másik úrra és szolgával. A syracusaiak végül egy apácaklastromban találnak menedéket. A főnökasszony szigorúan megleckézteti a férjét követelő Adrianát, mert bebizonyítja, hogy féltékenykedése vette el józan eszét. Éppen ekkor ér oda Aegeon kivégzési menete, és a megbántott asszony a herceg elé borul panaszával De ugyanekkor ér oda a feldühödött valódi férj is, és ő is a hercegtől követel igazságot. Senki nem tudja, mi történt itt valójában, hiszen a férj is, az asszony is bizonyítani tudják homlokegyenest ellenkező állításaikat. De megoldódik a rejtély, kitárul a zárda ajtaja, és kilép a két testvér a főnökasszonnyal Aegeon könnyezve ismeri fel az ephesusi és syracusai Antipholusban fiait, a zárdafőnöknőben hitvesét, s a két Dromio is egymásra talál. Boldogan ünneplik szerencsés találkozásukat, a syracusai Antipholus megkéri sógornője húgának kezét, és mindkét testvérpár megbocsátja egymásnak a tévedések okozta kellemetlenségeket.

A darabot nálunk 1853-ban mutatták be először a Nemzeti Színházban.

L. M. (LÁZÁR MAGDA)

SHAKESPEARE: III. RICHÁRD

(„The Tragedy of King Richard the Third”, vsz. 1592. Krónika 5 felvonásban. Fordította: Vajda Péter 1843, Szigligeti Ede 1873, Radó Antal 1911, Hevesi Sándor 1937, Lendvai István 1942, Vas István 1949.

Szereplők: 31 férfi, 5 nő, mellékszereplők, néma személyzet.)

A III. Richárd az egyetlen Shakespeare királydrámái közül, mely a mai napig színpadon maradt hazánkban. Richárd alakja az első a hatalmas szenvedélyű, jellegzetesen reneszánsz Shakespeare-hősök sorában, félelmetes királyi gonosztevő. Véres felemelkedésének és csúfos bukásának ábrázolásával Shakespeare hitet tett zsarnokgyűlöletéről, állást foglalt a maga korának haladó állameszménye, a központi monarchia intézménye mellett.

BEN JONSON (1573-1637)

Atléta termetű, italt és szerelmet kedvelő férfi volt. Sorsa színes reneszánsz-élet, csupa vargabetű és ellentmondás. Cambridge-ben komoly klasszikus műveltséget szerez, s néhány év múlva már Németalföldön csatázik. Egyszer szemben álló seregek előtt vív romantikus párbajt, és pokolra küldi az ellenfelét. Londonba visszatérve színész lesz. A nagyváros kocsmáit jól ismeri. Féktelen természete miatt az akasztófa árnyéka is ráesik. Tehetségét Shakespeare ismerte föl, s hagyomány szerint színpadon is szerepelt Ben Jonson egyik darabjában.

Pedig Jonson az irodalomban nem Shakespeare irányát képviseli. Shakespeare drámáiban az élet féktelen sodra ragadja magával a nézőt, minden korlátot áttör, mint a viharzó tenger. Jonson klasszikus példákon nevelkedett. „Római szerző, aki angolul ír”: Terentius tanítványa. Aggodalmas műgond, az antik dramaturgiai szabályok tisztelete jellemzi. Darabjainak jó része ma már csak irodalomtörténeti olvasmány. Bírálói szerint minden megvolt benne, ami a nagy költőt jellemzi – az átütő tehetségen kívül. Ez persze rosszmájú túlzás. Mindenesetre azt a darabját játsszák még ma is, amellyel Shakespeare rokonának tudott bizonyulni.  V O L P O N E-ja csupa élet, szenvedély, kétértelmű vicc, remek karakterek gyűjteménye. Stefan Zweig figyelt föl rá, ő dolgozta át és indította útnak a XX. század színpadán. Másik modern átdolgozója Jules Romaine.

Világsiker lett belőle.

V. J. († VITÁNYI JÁNOS)

BEN JONSON: VOLPONE AVAGY A PÉNZ KOMÉDIÁJA

(„Volpone”, 1605. Vígjáték 5 felvonásban. Stefan Zweig 3 felvonásos átdolgozását magyarra fordította Emőd Tamás 1930, Stefan Zweig és Jules Romains átdolgozását felhasználta és kiegészítette Illyés Gyula 1947.

Szereplők: 12 férfi, 2 nő, néma személyzet.)

Pénzért minden hitványságra kész polgárokat állít pellengérre egy kecsegtető örökségért vívott, mulatságos fordulatokban gazdag küzdelmen keresztül Ben Jonson, a sokoldalú angol reneszánsz író.

*

Volpone, a róka-ravaszságú velencei nemes elhíresztelteti, hogy halálán van. Mivel a dúsgazdag embernek nincs utóda, állítólagos barátai ragadozó madárként csapnak le a várható örökségre. Volpone bizalmasa, a szemtelenségében légyhez hasonlított Mosca értékes ajándékokat csal ki ura számára az örökséghajhászoktól: Voltore – vagyis keselyű – ügyvéd úrtól, Corvino – azaz holló – kalmártól, s a vén varjútól, Corbacciótól. Még egy pályáz van Volpone vagyonára: egy elszegényedett, világjáró, hóbortos angol, Sir Politick Would szaporabeszédű hitvesének személyében. Az asszonyság gondos ápolással akarja a „beteg” kegyeit megnyerni, túlbuzgalmával azonban csaknem elveszi Volpone kedvét a szerepjátszástól.

A ravasz alakoskodó egyszer titokban el is hagyja betegágyát, hogy tudós doktornak, öltözve pergő nyelven gyógyfőzeteket kínáljon az utcai forgatagban, s közben szemet vessen Corvino féltve őrzött ifjú feleségére, Celiára. Az eladósodott kereskedő Mosca rábeszélésére féltékenységét félretéve beleegyezik, hogy asszonya testestül-lelkestül a „beteg” szolgálatára álljon. A kapzsi vén nemest pedig arra bírja rá az ügyes parazita, hogy vagyonát – hasonló viszonzás reményében – Volponéra testálja, fiát, Bonariót pedig tagadja ki jogos jussából

A betegszobában nagy botrány tör ki Mosca pletykája miatt. Mosca ugyanis elárulja Bonariónak, hogy apja kitagadta. Elrejtette őt Volpone szobájában, hogy erről saját fülével is meggyőződhessék. Közben a „hirtelen” felépült Volpone erőszakot akar Celián elkövetni. Bonario előrohan rejtekhelyéről, hogy a gaztettet megakadályozza, s olyan botrányt csap, hogy törvénybe idézik őket. A szenátus előtt Volpone meggyőzi a bírákat, hogy Celia tisztességtelen asszony és Bonario a szeretője. El is ítélik mindkettőjüket.

Valamennyi örökség-váró, saját érdekét, jó hírét, becsületét feledve segít Moscának a bíróság félrevezetésében

Mosca és Volpone folytatják játékukat az örökséghajhászok megcsúfolására: a gazda Mosca nevére állítja ki végrendeletét, és most már halottnak tettei magát. Mosca leltározza a vagyont, míg a vélt örökösök reszketve várják a testamentum felbontását. A bíróság előtt felnyitják végre a nevezetes okmányt és a kárvallott barátok, de maga a vagyonából kiforgatott álhalott sem akadályozhatják meg, hogy Mosca birtokába ne vegye az örökséget. Végül a szenátus mégis átlát a turpisságon, a vagyont elkobozza, Moscát gályarabsággal, Volponét örökös rabsággal sújtja, az igaztalanul elítélt Celia és Bonario szabadságát pedig visszaadja.

A Volponé-t Magyarországon a Stefan Zweig-Emőd Tamás-féle változatban a Magyar Színház mutatta be 1930-ban. Jules Romains-Stefan Zweid-Illyés Gyula átdolgozásában a Katona József Színház 1953-as felújításán szerepelt.

Ez az átdolgozás a következőkben tér el az eredetitől:

Az angol házaspár nem szerepel benne. Helyettük új szereplő kapcsolódik be a Volponét megkörnyékezők táborába: Canina, az utcalány Célja nem annyira az örökség megkaparintása, mint inkább az, hogy elvétesse magát a haldoklóval, mert nevet akar adni születendő gyermekének. Természetesen őt is Mosca ösztönzi terve végrehajtására, sőt vele ijesztgeti a többi dögkeselyűt. Változott egyes szereplők társadalmi helyzete is. Corbaccio uzsorás lett, fia (Leone néven szerepel) a velencei köztársaság kapitánya, akit hamis vád emeléséért és a szenátus megsértéséért ítélnek el, míg Corvino tiszta hitvese (Celia helyett a Colomba nevet viseli) naivságában ugyan nevetség tárgya lesz a tárgyaláson, de nem gyanúsítják paráznasággal, mint az eredetiben. A leglényegesebb különbség a darab befejezésében mutatkozik Corvinót, Corbacciót és Voltorét tartóztatják le bűnös üzelmeikért, míg Mosca háborítatlanul Volpone örökébe lép. Gazdája lopva, koldusszegényen távozik palotájából, az örökös pedig hozzálát, hogy zajos mulatságok közepette szabaduljon az összeharácsolt tenger kincstől.

L. M. (LÁZÁR MAGDA)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.

LOPE DE VEGA (1562-1635)

Első darabját 12 éves korában, tehát 1574-ben vetette papírra. Mivel óvatos számítás szerint kb. 1500, sőt egyesek szerint 1800 színművet írt, némi felületes számolás után megállapíthatjuk, hogy haláláig évente körülbelül 25 drámát kellett írnia, ha folyton írt volna, tehát mintegy tíz napja jutott volna egy-egy dráma befejezésére. De mást is írt, tehát egy-egy színművére még ennyi ideje sem maradhatott.

Elképesztő teljesítmény, szinte hihetetlen. Nem csoda, ha legendás hírnév övezte hazájában. Cervantes, mikor végignézte egyik darabját, tüstént letett a drámaírásról. Elhatározásáról így vall. „Ekkor más foglalatosság után néztem, felhagytam a drámaírással, átadtam a helyet a nagy Lope de Vegának, aki a drámaírás fejedelme lett.” Valóban fejedelem volt, „a természet csodája”, aki tollával mellesleg komoly vagyont, százezer aranyat keresett.

Ezek után azt hihetnők: egész életét az íróasztalhoz láncolva töltötte, napjait egyforma szürkére mosta a szakadatlan írói tevékenység. Nagy tévedés! Élete izgalmasabb, színesebb, mint egy regény.

Fiatal korában Alcala Salamanca egyetemén tanult. Huszonkét éves korában az egyik Alba herceg titkára lett. Egy spanyol diplomata világszép lányát vette feleségül, s alig kóstolt a házasság örömeibe, börtönbe zárták. Később száműzték, ezalatt felesége meghalt. A győzhetetlen Armada katonájaként részt vett a világ egyik legnagyobb ütközetében, s míg a spanyol és angol admirálisok 1588-ban a tengerek feletti uralomért csatáztak, ágyú- és puskadörgés közepette húsz énekből álló eposzt írt. Hazatérése után a teológia doktorává avatták. Később lovaggá ütötték. Újra megházasodott, s második boldogtalan házassága után fölvette a papi rendet, közben botrányos szerelmi históriák sora tette változatossá az életet. Halála után Madrid népe valóban fejedelmi, kilencnapos temetésen siratta el a spanyol irodalom büszkeségét.

A magyar közönség alig néhány művét ismeri.

V. J. († Vitányi János)

Legfontosabb színművei: Donna Juana vagy Dacból terem a szerelem, A kertész kutyája; Sevilla csillaga; Fuente Ovejuna; A toledói zsidónő („La judia de Toledo”, 1621); A híres asztúriai nők („Las famosas asturianas”, 1623); A korsós lány („La moza de cntara”, 1625 körül); Kár a nőknek mindent látni („Si no vieran las mujeres”, 1630 körül); A király a legjobb bíró („El mejor alcalde el rey”, 1635).

LOPE DE VEGA: DONNA JUANA VAGY DACBÓL TEREM A SZERELEM

(„Los milagros del desprecio”, 1600 körül. Színmű 3 felvonásban. Magyarra átdolgozta: József Attila és Gáspár Endre 1935., 1948.

Szereplők: 10 férfi, 3 nő, néma személyek.)

A Donna Juana Lope de Vega egyik legsikerültebb darabja. Mesteri szerkezete, remek látványos jelenetei, pompás jellemei a XVII. századbeli spanyol nézőt éppúgy ámulatba ejtették, mint ahogy estéről estére meghódítják napjaink színházlátogató közönségét is. A darab első ezer sorát 1935 körül József Attila dolgozta át magyar nyelvre. Ezt a fordítást Gáspár Endre fejezte be. A teljes magyar szöveg 1948-ban jelent meg.

*

Donna Juana de Nevada engesztelhetetlen ellensége a férfinemnek. Hiába rajongják körül Madrid legkülönb lovagjai, Don Pedro, Don Alonso és Don Juan, vad férfigyűlölete nem törik meg. Don Pedro már három éve epekedik utána, de még csak a közelébe sem tudott férkőzni. Nagy bánatában már azt sem tudja, mitévő legyen, amikor hazaérkezik Flandriából három évi katonáskodás után régi hűséges szolgája, Hernando, és pártfogásába veszi őt. Hernando a háború viszontagságai közt nemcsak a fegyverforgatás mesterségét sajátította el, szerzett ő egyéb ismereteket is, a női szívek meghódításának igazi művésze lett. hamarosan munkához lát. Először is magába bolondítja Donna Juana komornáját, Leonort. Módszere igen egyszerű: azt színleli, hogy közömbös Leonor bájai iránt, s a leány nyomban belehabarodik, a dc nyomán fölébred benne a szerelem. Hernando ezt a módszert ajánlja gazdájának is. A döntő roham megkezdése előtt azonban ártalmatlanná akarja tenni Don Pedro vetélytársait.

Könnyen nyélbe üti a dolgot. Ellopja a két ifjú főnemes Donna Juanának szánt ajándékait, és elviszi gazdájához. Don Alonso és Don Juan azt hiszi, hogy szívük hölgye adta tovább az ajándékokat Don Pedrónak; ezt a sérelmet nem tudják elviselni, otthagyják Donna Juanát. Elérkezett tehát a kedvező pillanat a gőgös férfigyűlölő kisasszony megpuhítására. Hernando remekül csinálja ezt is. Elmondja Donna Juanának, hogy Don Pedro kiábrándult belőle, a nevét sem akarja hallani, úton-útfélen becsmérli, gyalázza. Ez még csak hagyján, de egy másik lányba habarodott bele, azzal tölti minden idejét. Donna Juana lépre megy. Eleinte csak a hiúságát sérti Don Pedro hűtlensége, később azonban csodálkozva veszi észre, hogy halálosan beleszeretett. Nem törődik már sem a büszkeséggel, sem a férfigyűlölettel, a féltékenység és a szerelem teljesen hatalmába kerítette. Odáig jut, hogy éjnek idején, zuhogó esőben, Hernando vezetésével nekivág a városnak, meg akar bizonyosodni Don Pedro csalfaságáról. A csel tehát sikerült. A félreértések azonban hamar eloszlanak, kiderül, hogy Don Pedro egy percig sem volt hűtlen imádott hölgyéhez, és Donna Juana boldogan nyújtja neki a kezét.

A darabot magyarul 1950-ben mutatta be a Magyar Színház (mint a Nemzeti Színház akkori kamaraszínháza). A főszerepben Bajor Gizi egyik emlékezetes nagy sikerét aratta.

L. M. (LÁZÁR MAGDA)

LOPE DE VEGA: A KERTÉSZ KUTYÁJA

(„El perro del hortelano”, 1613-16 körül. Komédia 3 felvonásban. Fordította: Gáspár Endre 1949.

Szereplők: 9 férfi, 4 nő.)

A szerelem nem tiszteli a rangot, a szív parancsa erősebb, mint a kasztszellem emberellenes zsarnoki uralma: ez a legfőbb tanulsága A kertész kutyájának. A darab hősnője boldogtalanságában nyíltan ki is mondja a merész gondolatot:

„Rang és becsület? Ostoba szavak,

Arravalók csak, hogy megcsaljanak,

Itt tipegünk szűk tömlöcünkbe zárva,

Hiába vágyik ki szivünk, az árva.”

*

A spanyol uralom alatt levő Nápolyban él Belflor szépséges grófnője, a férfigyűlölő Diana. Kezéért ketten is versengenek, Ricardo márki és Federico gróf, de egyik sem tudja meghódítani a gőgös grófnő szívét. Diana férfigyűlölete azonban nem túlságosan komoly, nagy titokban fülig szerelmes daliás titkárába, Teodoróba. Ez mit sem sejtve úrnője vonzalmáról, az egyik szobalánynak, Marcelának teszi a szépet. Diana tudomást szerez Teodoro és Marcela szerelméről. Fölébred benne a féltékenység, és szeszélyes, kétszínű játékba kezd. magába bolondítja Teodorót, egészen megzavarja szegény fejét. A titkár nem valami állhatatos jellem, szíves örömest otthagyná Marcelát a grófnő kedvéért, de hát nem biztos a dolgában. Diana mindent el is követ, hogy bizonytalanságban tartsa. Vele üzeni meg Ricardo márkinak, hogy rászánta magát a házasságra, a márki felesége lesz. Erre Teodoro visszatér Marcelához. Igen ám, de Diana közbelép: levelet diktál Teodorónak, s a levében szerelmet vall neki.  Teodoro fölbátorodva szintén megvallja, hogy szereti, a grófnő most meg visszautasítja. A meggyötört Teodoro erre elmondja úrnőjének a kertész kutyája esetét:

„Van egy példázat, emlékszel-e rája?

Szép mese. Hőse „a kertész kutyája”.

Nem kér a koncból e különös eb,

De ami ennél is különösebb,

Hogy más eb kapja meg, azt sem akarj,

S ha csak közel jön, elugatja, marja.”

Diana rettentően fölháborodik ezen az összehasonlításon, és véresre veri, karmolja Teodorót. De hamarosan meg is bánja, és busás fájdalomdíjat fizet neki. Ricardo márki és Federico gróf el szeretnék tétetni láb alól Teodorót, és éppen a titkár hűséges inasát, Tristánt, akarják felbérelni az orgyilkosságra. Tristán nagy bölcsen zsebre vágja a vérdíjat. Természetesen esze ágában sincsen, hogy gazdájában kárt tegyen. Inkább azon töri a fejét, hogyan boronálhatná össze a titkárt meg a grófnőt. Némi töprengés után rá is jön a dolog nyitjára: az itt a baj, hogy Diana – bármennyire szerelmes is Teodoróba – nem akar rangján aluli házasságot kötni. Ezen igazán lehet segíteni, csak el kell híresztelni, hogy Teodoro valamelyik előkelő főnemes elveszettnek hitt gyermeke. Az agg Ludovico grófnak jut a boldog apa szerepe. Ludovico, nem is sejtve, hogy becsapják, örömmel fogadja el fiának a titkárt. Diana most már boldogan nyújtja kezét Teodorónak. S bár tud a családról, csöppet sem zavarja, hogy jövendőbelije nem igazi gróf; csak az a fontos, hogy a világ nemes embernek higgye.

A kertész kutyája és a Donna Juanához hasonló témát dolgozott föl Lope de Vega kortársa, Augustin Moreto is, s ez Közönyt közönnyel („Desdén con el desdén”) címen vált világhírűvé. Kolozsvárott már 1825-ben bemutatták. A kertész kutyáját a Madách Színház adta elő 1949-ben, a női főszerepet Bajor Gizi játszotta. Moreto darabját újabban Donna Diana címen elevenítették föl.

K. Á. (KREUSS ÁGNES)

LOPE DE VEGA: SEVILLA CSILLAGA

(„La Estrella de Sevilla”, 1617 körül. Verses tragédia 3 felvonásban. Fordította: Fáncsy Lajos 1838, Gáspár Endre 1954.

Szereplők: 12 férfi, 3 nő, néma személyzet.)

A szenvedély és kötelességtudás belső küzdelmének magas hőfokú tragédiája e mű is, akárcsak Corneille Cidje, nagyságukban és gyarlóságukban egyaránt igazi reneszánsz jellemek küzdenek önmagukkal és egymással becsületért, szerelemért.

*

Estrella Taberát Sevilla csillagának nevezik, mert ő a város legszebb, legerényesebb fiatal leánya. Amikor Merész Sancho király bevonul Sevillába, meglátja egy ablakban a szép hölgyet, és attól kezdve elszántan, minden eszközzel azon munkálkodik, hogy megszerezze magának. Az árva Estrellát bátyja, Busto Tabera nevelte, s féltő gondoskodással óvja minden veszélytől. A király megkísérli Bustót fényes udvari méltósággal engedelmes hívének megnyerni, hogy megnyíljon az útja Estrellához. A gyanakvó Busti azonban kettőzött gonddal őrzi húgát. Estrellának van már választottja: Don Sancho Ortizt, a sok csatában edzett lovagot szereti. Mindketten alig várják már, hogy Busto beleegyezzék házasságukba. De ez éppen most halasztani kívánja az esküvőt, mert a királynak zavarában azt mondta, hogy húgának nincs még jegyese, s most nem akarja meghazudtolni magát az uralkodó előtt. Közben a türelmetlen király váratlanul a Tabera-házhoz hajtat, de a gyanakvó Busto alázatos udvariaskodásba burkolva kiutasítja – inkább ő követi urát a palotába. Ám a király erre is számított, s míg a vigyázó házigazdát eltávolította, kerítőül küldi maga helyett Sevilla Csillagához sötétlelkű udvaroncát, Don Ariast. Estrella büszkén utasítja el, de a király követe mégis eléri célját: ráveszi a szolgálót, Matildét, hogy csempéssze be éjszaka úrnőjéhez a királyt. Az álarcos uralkodó merényletét csak az hiúsítja meg, hogy ezen az estén Busto szokatlanul korán tér haza otthonába. Feltartóztatja az ismeretlen betolakodót, s az zavarában elárulja kilétét. Busto azonnal tudja, hogy valóban a királlyal áll szemben, de úgy tesz, mintha nem hinné s csk a király nevének kijáró tiszteletből engedné meg az idegennek szabad elvonulását. Ez sérti a király önérzetét, karddal ront Bustóra, de nem kerül sor párviadalra köztük; fáklyások közelednek, és a király jobbnak látja, ha elmenekül, mielőtt felismerik. Másnap hajnalban Don Arias jelenti az uralkodónak, hogy Busto a palota párkányára felakasztotta áruló szolgálóját.

A király rettenetes haragjában Busto életére tör. Don Sanho Ortiz lovagra bízza a gyilkosság végrehajtását. annyit mond Don Sanchónak, hogy egy felségsértést kell megtorolnia, de a halálraítélt nevét csak levélben adja át. A lovag alattvalói kötelességtudásában habozás nélkül vállalja a királyi parancsot. Megdöbbenése határtalan, amikor már a palotán kívül elolvassa leendő sógora halálos ítéletét. Szolgája meg ekkor hozza Estrella levelét, hogy készüljön föl az esküvőre, mert a történtek után Busto sürgeti, házasodjanak össze még aznap. Adott lovagi szava, a király igazságosságába vetett hite azonban szerelménél is, barátságánál is erősebbnek bizonyul. Becsületes párviadalban megöli Bustót.

Ahogy végzetes tettét elkövette, lelkiismeret-furdalása határtalanná lesz. Követeli, hogy végezzék ki mint gyilkost, de nem árulja el felbujtóját, a királyt. Merész Sanchóban is fölébred az önvád és alig várja, hogy a vádlott rá hivatkozzék. Ezalatt a kétségbeesett Estrella kikéri a királytól bátyja gyilkosát, és el is nyeri az engedélyt, hogy szabad akarata szerint álljon bosszút rajta. A porig sújtott leányban a szerelem mégis legyőzi a gyűlöletet. Szabadon engedi foglyát. Sancho méltó Estrella lelki nagyságához: nem él szabadságával, önként visszatér a börtönbe. A király a város bíráit akarja most rávenni arra, hogy enyhe ítéletet hozzanak, de Sevilla tanácsa hajthatatlan. Merész Sancho nem tehet már mást: meg kell vallania, hogy Don Sancho Ortiz az ő parancsára ölte meg Bustót. A bírák erre felmentik a lovagot, és a király, hogy gyalázatos tettét valamelyest jóvátegye, össze akarja adni a szerelmeseket. De sem Estrella, sem Don Sancho nem fogadja el a király tervét: szeretik is, becsülik is egymást, mégsem lehetnének együtt boldogok, mert örökké közöttük lebegne a halott Busto árnya.

A Sevilla Csillagát a Nemzeti Sínház 1838-ban mutatta be Estrella Hivatal Anikó volt. A király szerepét Egressy Gábor, Don Sanchót Fáncsy Lajos, Bustót Bartha Miklós alakította. Azóta nem játszották.

L. M. (LÁZÁR MAGDA)

LOPE DE VEGA: A HŐS FALU (FUENTE OVEJUNA)

(1618 körül. Verses dráma 3 felvonásban. Fordította: Gáspár Endre /Gyilkos falu/ 1947; A hős falu /Fuente Ovejuna/ 1954.

Szereplők: 8 férfi, 4 nő, néma személyek.)

A zsarnokság ellen felkelő és diadalmaskodó nép csodálatos forradalmi drámája a Fuente Ovejuna. Lope de Vega szeretettel ábrázolta benne az igazságért és a szabadságért vívott küzdelem paraszti hőseit, s egyben a feudális önkénnyel szemben az abszolút királyi hatalom magasabbrendűségét mutatja be.

*

Fernán Gómez, a spanyol Calatrava lovagrend parancsnoka, feudális önkénnyel uralkodik ősi birtokán, Fuente Ovejunában. Amikor Aragóniai Ferdinánd és Castioiai Izabella egyesítik uralmuk alatt országaikat, Gómez komtur rábírja a lovagrend tapasztalatlan fiatal nagymesterét, hogy foglalja el Ciudad-Real erődítményét seregével, és ezzel nyissa meg az utat az új Spanyolországba a portugál király, Alfonz előtt. A győztes ostrom után a komtur diadalmasan vonul vissza birtokára, hogy folytassa kicsapongó, kegyetlen életét. Most éppen a falu bírájának szép és okos leányát, Laurenciát szemelte ki prédául. Fogdmegjeivel kastélyába akarja hurcolni őt is, mint előtte már annyi szerencsétlen társnőjét, de Laurenciának sikerül elmenekülni. Régóta szerelmes a leányba egy fiatal falusi legény, Frondoso, de a szép Laurencia mostanáig csak játszott vele. Eddig még senki iránt nem ébredt szerelem a szívében. Röviddel Fernán Gómez hazatérte után a két fiatal az erdei pataknál beszélget, amikor közeledni hallják a vadászó nagyurat. Annyi idejük van éppen, hogy a legény a bokrok mögé rejtőzhet, amikor megjelenik a komtur, leteszi íját és rátör Laurenciára. Frondosóba kétségbeesett bátorságot önt a szerelem: előlép, felkapja a komtur íját és ráfogja gazdájára, hogy Laurencia sértetlenül elmenekülhessen.

Ettől kezdve vad bosszúvágy sarkallja ellenük Fernán Gómezt. A történtek után Laurencia már viszonozza Frondoso érzelmeit. Éppen esküvőjüket ülik, mikor a komtur martalócaival ráront az ünneplő tömegre, elragadja a mátkapárt, hogy a rég áhított lányt megkaparintsa, a vakmerő ifjút pedig kegyetlenül kivégeztesse. Fuente Ovejuna népe a végsőkig felháborodik a zsarnok újabb gaztettén, és amikor tépett ruhájában közéjük ront a komtur karmaiból elszabadult Laurencia, gyűlölettől lángoló szavaira bátorság száll beléjük. A férfiak rátámadnak a komtur kastélyára, és Laurencia vezetésével csatlakoznak hozzájuk az asszonyok is. A komtur, mit sem sejtve a közeledő népítéletről, Frondoso kivégzésére készül, mikor rázúdul a felkelt parasztság. Kiszabadítják a foglyot, Fernán Gómezt és hitvány csatlósait pokolra küldik és kinyilatkoztatják, hogy ezentúl csak a királyi pár hatalmának rendelik alá magukat.

Az udvarban ezalatt híre jár, mi történt Fuente Ovejunában. Az uralkodó a törvényes rend védelmére vizsgálóbírót (inkvizítort) küld a községbe, hogy nyomozza ki a komtur gyilkosát. Fuente Ovejuna hős népe azonban felkészült már a vallatásra: mindannyian megfogadták egymásnak, hogy bármennyire kínozzák, gyötörjék is őket, csak azt felelik, minden kérdésre: Fuente Ovejuna ölte meg a komturt. És az inkvizíció válogatott eszközeivel sem csikarnak ki más választ senkiből sem. Ezt vallja a meggyötört nő, ezt a kisgyerek, aggastyán és a falu tréfamestere is. Az inkvizítor tehetetlen velük szemben, kénytelen jelenteni a királyi párnak, hogy vagy kiirtja Fuente Ovejuna egész lakosságát, vagy megkegyelmez valamennyiüknek. A falu népe a király udvarába, Izabella és Ferdinánd elé járul azzal a kéréssel, hogy ők uralkodjanak ezután rajtuk. Az uralkodó pár meghallgatja a falu kérését, és bocsánatot ad mindenkinek.

A drámát a Madách Színház 1952-ben A hős falu címen mutatta be.

L. M. (LÁZÁR MAGDA)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.

BALASSI BÁLINT (1554-1594)

A XVI. század három részre szakadt Magyarországán, a török és német hódítás, a feudális dúlás-fosztás, az előretörő ellenreformáció forgatagában egyszerre csodálatos tisztán és erőteljesen megszólal egy hang: „Ó nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája...” Balassi hangja, a magyar költészet megszületése a történelmi erők nagasfeszültségei között. Felívelő kezdete annak a meg nem szakadó folyamatnak, amelyben majd Zrínyi, Bacsányi, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi és Arany, Ady és József Attila adják tovább egymásnak a szót.

Költészete egyetlen életmű szilárd és szerves egységébe foglalta irodalmunk addig külön-külön jelentkező, egymással feleselő kezdeteit. Azt vitte tovább mindenből, ami a fejlődés irányába esett: a latinista humanizmusból a fölényes és merész világiasságot, a reformáció irodalmából a friss csiszolódású nemzeti irodalmi nyelvet, a személyes hitvallás szabadságát és a harcos szellemet, a históriás énekekből az önfeláldozó hazaszeretet parancsát, a széphistóriákból és virágénekekből a szerelem gyengéd és sodró szenvedélyét. És összefogva eggyé ötvözte mindazt, amivel a magukban még szűkös és egyoldalú kezdetek a jövőt szolgálhatták, irodalmunkat a teljes érvényű művészet szintjére emelte; ebben állművének legfőbb értelme.

Életében szoros következetességgel váltják egymást az olyan fordulatok, amelyek a lehető legkevésbé kedveztek kiváltságos művészi feladatainak, és éppen ezáltal szorították még magasabbra ezeket a feladatokat. (Legforróbb vallomását akkor írta hazájához, amikor éppen el kellett bujdosnia.) Születése szerint a feudális oligarchák rendjéhez tartozott, rokonságban azzal a Balassi Menyhárttal,l akit a megszülető magyar dráma népi igazságtevése még nemrég állított szégyenletes pellengérre. Szándékai szerint a kultúrát nemzeti öntudattal pártfogoló és művelő feudális nagyurak életformáját szerette volna megvalósítani, s mert erre vágyott, törvényszerűen deklasszálódnia kellett a feudális anarchia barbárul zavaros világában. Deklasszálódásából következik életének folytonos kettőssége: egyre reménytelenebb vagyoni harcokba és perekbe kezd, s másfelől újra és újra megkísérli, hogy valamiképpen kiszabaduljon a feudalizmus világából.

Így jutott el élete egyetlen megoldásához, hogy a maga sorsában gyakorlatra váltsa költészete legszebb eszméjét, a haza szabadságáért vívott fegyveres harcot; 1594-ben az elsők közt rohamozta a törökmegszállta Esztergom bástyáit, és ott kapott sebébe halt bele.

CZ. J. († CZIBOR JÁNOS)

BALASSI: SZÉP MAGYAR COMOEDIA

(1589. Pásztordráma 5 felvonásban, prózában.

Szereplők: 4 férfi, 3 nő.)

Bornemisza megteremtette első politikai drámánkat; derűsebb párjaként Balassi Bálint megformálta első színpadi szerelmi játékunkat. Mint irodalmi alkotás, a Szép magyar comoedia talán csekélyebb súlyú a Magyar Elektránál; a minta is szerényebb volt hozzá, nem szophoklészi remekmű szolgáltatta, csupán a század sikeres olasz szerzőjének, Castellettinek egy kedvelt pásztorjátéka. De mint irodalmi tett, Balassi műve mégis egyértékű a Bornemiszáéval, mert valaminek a megteremtését jelenti, ami addig magyarul nem volt, és ami nélkül a bontakozó magyar irodalom nem érhette volna el az élet teljes kifejezésének mértékét. Ha pedig súlyos történelmű XVI. századunkra gondolunk,végül is a Balassi vállalkozását kell jobban csodálnunk, hogy a kor szüntelen politikai viharzásában és saját élete örökös hányattatásában meg merte és meg tudta szólaltatni a szív érzéseinek, az élet derűjének szelíd drámai művészetét. „Ha mindenkor csak az erős tél uralkodnék ez Világon, s koroskint minden időben csak az nagy hó és jéggel volna az föld beborulva, az füvek s az fák hogy mutathatnák az ő szép virágokat, s hogy adhatnának jó gyümölcsöket?” – kezdi a darabot ezzel a szép mondattal, s benne van ebben vallomása a művészet teljesebb értelméről.

*

A Szép magyar comoedia a pásztorjátékok kortalanságában és erdei-idilli környezetében játszódik; itt él, búslakodik és vágyakozik a hazájából tíz éve elvándorolt Credulus, igazi nevén Tirsis. Elvándorlásának és remeteségének különös története van. Otthon, a messzi Candiában hűségesen szerették egymást a szépséges Angelicával, mígnem „egy más legén is  Monthan nevű, felgerjedt volna az Angelica szerelmére, és mert semmiképpen magához nem csalhatná Tirsistől Angelicát, oly italt ada Angelicának meginnia, ki miatt halálra válék…” Fájdalmában ekkor bujdosott el hazulról Tirsis, és a nevét, a külsejét is megváltoztatta, mintha csak Angelicájának utánahalt volna. Búslakodásának viszont közelebbi oka is van: megismert azóta egy Angelicához mindenben hasonló lányt, Júliát, de régi szerelmének mása semmi kérlelésre nem hajlik hozzá.

Tirsis, vagyis Credulus elpanaszolja szomorúságát Dienesnek, egyetlen jó barátja juhászának, Dienes viszont –kitűnő előfutára ő a későbbi magyar drámák megannyi földönjáró, vaskos realizmusú paraszti-népi figurájának -, Dienes viszont egy-kettőre felvilágosítja Credulust, hogy Júlia bizony az ő gazdájának, Sylvanusnak a szeretője. Ebből azonban csak annyi az igazság, hogy Sylvanus is szerelemre gyulladt a szép Júlia iránt, de hiába hagyta el érte korábbi szerelmesét, Galateát is, meghallgatásra éppúgy nem talált, akár Credulus – és búját így szép Balassi-versben panaszolja el az erdei magányban.

Júliát közben az idősebb Briszeida asszony – a szerelemnek érvelésekben és replikákban gazdag pártfogója – igyekszik Credulus számára megnyerni, de csak „hiába hegedöl az malomban”, hiába halmozza a mitológiai példákat is, a „kegyetlenke lány” nem hajlik a szóra. Nem pedig azért, mert – valamikor Candiában, a hazájában, örök hűséget fogadott egy ifjúnak, az az ifjú pedig őt „méreg miatt megholtnak alitotta”, és elbújdosott a nagyvilágba… És a Briszeida által ismét és újból felbátorított Credulus is hiába vallja meg ékes szavakkal őszinte nagy szerelmét, Júlia keményen elutasítja Credulust, hogy hű maradhasson – Tirsishez.

Most Sylvanus következik sorra: Júlia iránti szerelme miatt üldözi őt az elhagyott Galatea, aztán, mulatságos buzgalommal, a Galatea megígért ajándékai által feltüzelt Dienes, végül pedig Briszeida, majd maga Credulus is rátámad baráthoz nem méltó álnokságáért. Sylvanus a szerelem legyőzhetetlen hatalmával mentegeti magát barátja keserű vádjaival szemben, arról azonban nem esik szó a heves vitában, hogy Júlia a szerelmes Sylvanust sem szánja, ezért a magára maradó Credulus öngyilkosságra készül,s a tőrével bevési búcsúversét az erdő egyik fájába:

Credulus bújában, itt ez nagy pusztában

azért ölé meg magát,

Hogy Sylvanus tőle, kit soha nem véle,

elcsalta szép Júliát,

Kiért mint ezelőtt,most is ezen helyen

nem szánta ő halálát.

A fába vésett vers oldja meg végül a helyzetet. A visszatérő Sylvanus megérti belőle – és megakadályozza barátja szándékát, közben pedig Júlia is felfedezi az ellene alaptalanul vádaskodó sorokat, és haragosan kérdőre vonja Credulust. S a jelenet során fokról fokra tisztázódik minden: hogy Credulus nemmás, mint Tirsis, hogy Júlia igazában Angelica, akit annak idején, Tirsis elbujdosása után, halálából agához is térített az álnok Monthan egy másik varázsszerrel, és feltámasztásáért őt magát kérte és kapta volna feleségül, ha el nem bujdosik ő is Tirsise után- és a szerelmesek most már boldogan ölelik egymást. Ezenfelül pedig Sylvanus és Galate ügyét is rendbe hozta már az ajándékokért buzgó Dienes: elhitette Sylvanusszal, hogy a magára hagyott Galatea már más szerelmesért üzent, mire Sylvanus féltékenyen azonnal visszapártol Galateájához. A két szerelmespár együtt indul Sylvanus szállására, Dienes pedig megbízást kap az ünnepi vacsora elkészítésére: „ölje meg az borjút, ki ma egy hete, hogy lett…” S végül még Dienes szól a comoedia hallgatóihoz: „Ti is penig, szép Asszonok, itt bár az bokrok közt ne várakozzatok az vacsorára, mert estére kelve megragad benneteket valami kétlábú farkas vagy medve…

Balassi pásztordrámája – teljes címén a Thirsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galateával való szerelmekrül szép magyar comoedia 1589-ben, a költő erdélyi tartózkodása során született, és jóval a megírása és Balassi halála után nyomtatásban is megjelent. Nyomtatott kiadásából azonban csupán egy nyolc oldalas töredéket ismerünk; az irodalomtörténet ezt a cím nélküli töredéket jelölte meg régebben a Credulus és Júlia, vagy rövidebben a Júlia címmel. 1954-ben, egy régi könyvtári leltárban ráakadtak a kutatók a darab teljes címére, majd 1958-ban, irodalmunk nagy gazdagodására, egy bécsi kódexben egy szlovák irodalomtudós ráakadt a Szép magyar comoedia teljes szövegére. A darab ősbemutatóját 1961-ben tartotta a debreceni Csokonai Színház. Vagy ki tudja, hátha Balassi korában is eljátszották már?

CZ. J. († CZIBOR JÁNOS)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.

BORNEMISZA PÉTER (1535-1585)

A magyar reformáció mozgalmának utolsó nagy harcosa volt; az elnyomókat, „dúló-fosztókat” ostorozó, népéhez hű nagy prédikátorok típusa: kiművelt fő, szenvedélyes szellem, örökké üldöztetett ember a háromfelé szakadt török-német-magyar hazában. Sokoldalú munkássága – írt lírát és epikus költeményt, drámát, elbeszélő prózát és vitairatot – összefoglalta még egyszer a reformáció erkölcsi és politikai eszméit, de túl is nőtt már a csendesen konszolidálódó mozgalom keretein. A nemzeti irodalom igénye és öntudata nála jelent meg először határozottan, e tekintetben előfutára volt nagy tanítványának: Balassi Bálintnak.

Polgári családból született Pesten, korán árvaságra jutott, a felső Tisza-vidéken, a reformáció fő területén nevelkedett. Kassán tűnt fel 1550-ben, valószínűleg a kassai kollégiumban tanult néhány évig; humanista műveltségének akkor szerezte alapjait. Egy diákcsínyért – angyalnak öltözve akarta áttéríteni a kassai várkapitányt – börtönbe vetették. Megszökött, külföldre menekült, megjárta Olasz- és Németország nagy városait, később pedig a bécsi egyetemre került,m int a nagyhírű humanista professzor, Tanner Georgius tanítványa és pártfogoltja. Bécsben adta ki drámáját, a  M a g y a r  E l e k t r á t.

1560 körül hazatért, a Felvidéken telepedett meg, de nyugalmat nem talált. Prédikációi, és főképp saját kis nyomdáján előállított művei miatt nem csupán a királyi hatóságok és nemcsak a feltámadó ellenreformáció üldözte, hanem gyakran a reformált főurak is. Egy ideig Balassi Jánosnál, a költő apjánál keresett menedéket, és ott az ifjú Bálintnak nevelője lett. Később – Ö r d ö g i   k í s é r t e t e k  c. könyve miatt – ismét Bécsbe kellett menekülnie, de ott is elfogták, halálra ítélték; lába törésével szökött meg a börtönből. Újra hazatért, örökös üldöztetésben nyomtatta és terjesztette tovább iratait, végül Detrekőn, Balassi István várában lelt egy kevés nyugalmat. Ott készítette el hatalmas terjedelmű  É n e k e s k ö n y vét, a Balassi-előtti magyar költészet nagy gyűjteményét, és ott is fejezte be hányatott életét.

Színműve: Tragoedia magyar nyelven. (Magyar Elektra.)

BORNEMISZA: MAGYAR ELEKTRA

(1558. Tragédia 5 felvonásban, prózában.

Szereplők: 4 férfi, 4 nő.)

Első igazi drámánk Szophoklész remekművét mintázta. A magyar Elektra azonban nem fordítás; Bornemisza átdolgozta és a maga eszméihez alkalmazta a görög mesterművet; megváltoztatta felépítését, beállított egy új szereplő is (Parasitus), és másképp, „magyarán” jellemezte és értelmezte hőseit és tetteiket.

Ezek a változtatások céltudatosak. Határozott és következetes művészi akarat nyilatkozik meg bennük, bár az természetes, hogy az átdolgozott Elektra nem vetekszik az eredetivel. De figyeljünk csak jobban a jellemekre, a cselekményre! A görög nevek mögött magyar típusok rejtőznek, és az ókori történeten átsejlik a Bornemisza korabeli magyar élet.

*

Aegistus: a mondabeli zsarnok; de ha jobban megnézzük, előttünk áll a XVI. századi Magyarország feudális rablóvezéreinek típusa, akik a kezükbe kaparintották, nem Agamemnón, hanem Mátyás király örökségét. Clytemnestra a század magyar báróasszonyait példázza; feslett életükről Bornemiszának épp elég mondanivalója volt más műveiben is. És Parasitus, az új szereplő? Ő pedig azért kellett a darabhoz, hadd legyen teljes a kör, és ne hiányozzék a nagyurak körül lebzselő, koncleső hízelgők figurája sem.

Mindez jelképes, és nem is a legfontosabb az átdolgozott Elektrában. „Az a kérdés – írja Bornemisza a darabhoz fűzött, latin nyelvű, remek érvelésű utószóban -, az a kérdés, vajon akkor,amidőn a haza durva rabságban senyved, szabad-e erőszakkal szembeszállni a zsarnokkal, vagy pedig arra kell-e várni, hogy az idő hozza meg az orvosságot?” Tűrni vagy cselekedni kell?

Ezt a kérdést – a Hamlet, a III. Richárd csaknem egyidejű kérdését – szólaltatta meg szenvedélyes erővel a magyar tragédia. A két nővér, Khrysothemis és Elektra hordozzák a kérdés feszültségét – szerepük Bornemiszánál súlyosabb, központibb, mint az eredeti műben. Khrysothemis a belenyugvó, a halogató, ő az istenre bízza sorsukat. („Talán az Isten idő múlva más módon fordítja…” – feleli a IV. felvonásban Elektrának, amikor nővére a zsarnok megölésére biztatja.) Elektrát viszont a leszámolás, a bosszú reménye élteti, és nem csupán magáért, hanem – ahogy az utószóban Bornemisza külön is kiemeli – „hogy az annyi éve oly sok csapással sújtott hazája felszabaduljon…”

A két nővér: két felelet, két magatartás a század feldúlt Magyarországán, és Orestes a döntés. A klasszikus minta az ő alakjában telítődött legjobban és a legfegyelmezettebben is, Bornemisza szenvedélyes ítéletmondásával. Orestes a mi Elektránkban: a magyar nép reménye és vágyakozása, hogy jöjjön el a felszabadító nemzeti hős, pusztítsa el a hatalmukban elbizakodott zsarnokokat, és hozzon békét, megnyugvást a népnek. („Jaj nektek,kik most nevettek,mert még sírtok!” – mondja a dráma Bornemisza-adta mottója.) Az átdolgozásból született mű ezzel a tartalommal  illeszkedett bele szervesen irodalmunk fejlődésébe és maradt nagyértékű emléke Bornemisza korának.

Az Elektra – pontosabb címén: Tragoedia magyar nyelven, az Sophokles Elektraiaból nagyobb részre fordíttatott… pesti Bornemisza Péter deák által – Bornemisza bécsi diákéveinek terméke. Magyar diáktársainak kérésére írta és nyomtata ki a tragédiát 1558-ban; feltehető – Bornemisza is utal rá -, hogy a diákok be is mutatták az iskolai színjátszás keretében.

Maga a könyv aztán közel négyszáz éven át lappangott; 1923-ban fedezték el egy példányát a gothai könyvtárban. 1929-ben Móricz Zsigmond nagy tanulmánya hívta fel a figyelmet Bornemisza művének szépségére és nagy nemzeti értékére. Móricz átdolgozta, modern színpadra alkalmazta a Magyar Elektrát; így került sor 1931-ben az első Nemzeti Színházi előadásra.  1949-ben a Nemzeti Színház stúdiója nagy sikerrel mutatta be a tragédiát, 1959-ben pedig az Ódry Színpadon került ismét felújtásra.

CZ. J. († CZIBOR JÁNOS)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.