Atléta termetű, italt és
szerelmet kedvelő férfi volt. Sorsa színes reneszánsz-élet, csupa vargabetű és
ellentmondás. Cambridge-ben komoly klasszikus műveltséget szerez, s néhány év
múlva már Németalföldön csatázik. Egyszer szemben álló seregek előtt vív
romantikus párbajt, és pokolra küldi az ellenfelét. Londonba visszatérve
színész lesz. A nagyváros kocsmáit jól ismeri. Féktelen természete miatt az
akasztófa árnyéka is ráesik. Tehetségét Shakespeare ismerte föl, s hagyomány
szerint színpadon is szerepelt Ben Jonson egyik darabjában.
Pedig Jonson az
irodalomban nem Shakespeare irányát képviseli. Shakespeare drámáiban az élet
féktelen sodra ragadja magával a nézőt, minden korlátot áttör, mint a viharzó
tenger. Jonson klasszikus példákon nevelkedett. „Római szerző, aki angolul ír”:
Terentius tanítványa. Aggodalmas műgond, az antik dramaturgiai szabályok
tisztelete jellemzi. Darabjainak jó része ma már csak irodalomtörténeti
olvasmány. Bírálói szerint minden megvolt benne, ami a nagy költőt jellemzi – az
átütő tehetségen kívül. Ez persze rosszmájú túlzás. Mindenesetre azt a darabját
játsszák még ma is, amellyel Shakespeare rokonának tudott bizonyulni. V O L P O N E-ja csupa élet, szenvedély,
kétértelmű vicc, remek karakterek gyűjteménye. Stefan Zweig figyelt föl rá, ő
dolgozta át és indította útnak a XX. század színpadán. Másik modern átdolgozója
Jules Romaine.
Világsiker lett belőle.
V. J. († VITÁNYI JÁNOS)
BEN JONSON: VOLPONE
AVAGY A PÉNZ KOMÉDIÁJA
(„Volpone”, 1605.
Vígjáték 5 felvonásban. Stefan Zweig 3 felvonásos átdolgozását magyarra
fordította Emőd Tamás 1930, Stefan Zweig és Jules Romains átdolgozását
felhasználta és kiegészítette Illyés Gyula 1947.
Szereplők: 12 férfi, 2
nő, néma személyzet.)
Pénzért
minden hitványságra kész polgárokat állít pellengérre egy kecsegtető örökségért
vívott, mulatságos fordulatokban gazdag küzdelmen keresztül Ben Jonson, a
sokoldalú angol reneszánsz író.
*
Volpone,
a róka-ravaszságú velencei nemes elhíresztelteti, hogy halálán van. Mivel a
dúsgazdag embernek nincs utóda, állítólagos barátai ragadozó madárként csapnak
le a várható örökségre. Volpone bizalmasa, a szemtelenségében légyhez
hasonlított Mosca értékes ajándékokat csal ki ura számára az
örökséghajhászoktól: Voltore – vagyis keselyű – ügyvéd úrtól, Corvino – azaz
holló – kalmártól, s a vén varjútól, Corbacciótól. Még egy pályáz van Volpone
vagyonára: egy elszegényedett, világjáró, hóbortos angol, Sir Politick Would
szaporabeszédű hitvesének személyében. Az asszonyság gondos ápolással akarja a
„beteg” kegyeit megnyerni, túlbuzgalmával azonban csaknem elveszi Volpone
kedvét a szerepjátszástól.
A
ravasz alakoskodó egyszer titokban el is hagyja betegágyát, hogy tudós
doktornak, öltözve pergő nyelven gyógyfőzeteket kínáljon az utcai forgatagban,
s közben szemet vessen Corvino féltve őrzött ifjú feleségére, Celiára. Az
eladósodott kereskedő Mosca rábeszélésére féltékenységét félretéve beleegyezik,
hogy asszonya testestül-lelkestül a „beteg” szolgálatára álljon. A kapzsi vén
nemest pedig arra bírja rá az ügyes parazita, hogy vagyonát – hasonló viszonzás
reményében – Volponéra testálja, fiát, Bonariót pedig tagadja ki jogos jussából
A
betegszobában nagy botrány tör ki Mosca pletykája miatt. Mosca ugyanis elárulja
Bonariónak, hogy apja kitagadta. Elrejtette őt Volpone szobájában, hogy erről
saját fülével is meggyőződhessék. Közben a „hirtelen” felépült Volpone
erőszakot akar Celián elkövetni. Bonario előrohan rejtekhelyéről, hogy a
gaztettet megakadályozza, s olyan botrányt csap, hogy törvénybe idézik őket. A
szenátus előtt Volpone meggyőzi a bírákat, hogy Celia tisztességtelen asszony
és Bonario a szeretője. El is ítélik mindkettőjüket.
Valamennyi
örökség-váró, saját érdekét, jó hírét, becsületét feledve segít Moscának a
bíróság félrevezetésében
Mosca
és Volpone folytatják játékukat az örökséghajhászok megcsúfolására: a gazda
Mosca nevére állítja ki végrendeletét, és most már halottnak tettei magát.
Mosca leltározza a vagyont, míg a vélt örökösök reszketve várják a testamentum
felbontását. A bíróság előtt felnyitják végre a nevezetes okmányt és a
kárvallott barátok, de maga a vagyonából kiforgatott álhalott sem
akadályozhatják meg, hogy Mosca birtokába ne vegye az örökséget. Végül a
szenátus mégis átlát a turpisságon, a vagyont elkobozza, Moscát gályarabsággal,
Volponét örökös rabsággal sújtja, az igaztalanul elítélt Celia és Bonario
szabadságát pedig visszaadja.
A
Volponé-t Magyarországon a Stefan Zweig-Emőd Tamás-féle változatban a Magyar
Színház mutatta be 1930-ban. Jules Romains-Stefan Zweid-Illyés Gyula átdolgozásában
a Katona József Színház 1953-as felújításán szerepelt.
Ez
az átdolgozás a következőkben tér el az eredetitől:
Az
angol házaspár nem szerepel benne. Helyettük új szereplő kapcsolódik be a
Volponét megkörnyékezők táborába: Canina, az utcalány Célja nem annyira az
örökség megkaparintása, mint inkább az, hogy elvétesse magát a haldoklóval,
mert nevet akar adni születendő gyermekének. Természetesen őt is Mosca ösztönzi
terve végrehajtására, sőt vele ijesztgeti a többi dögkeselyűt. Változott egyes
szereplők társadalmi helyzete is. Corbaccio uzsorás lett, fia (Leone néven
szerepel) a velencei köztársaság kapitánya, akit hamis vád emeléséért és a
szenátus megsértéséért ítélnek el, míg Corvino tiszta hitvese (Celia helyett a
Colomba nevet viseli) naivságában ugyan nevetség tárgya lesz a tárgyaláson, de
nem gyanúsítják paráznasággal, mint az eredetiben. A leglényegesebb különbség a
darab befejezésében mutatkozik Corvinót, Corbacciót és Voltorét tartóztatják le
bűnös üzelmeikért, míg Mosca háborítatlanul Volpone örökébe lép. Gazdája lopva,
koldusszegényen távozik palotájából, az örökös pedig hozzálát, hogy zajos
mulatságok közepette szabaduljon az összeharácsolt tenger kincstől.
L. M. (LÁZÁR MAGDA)
Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály.
Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése