A magyar reformáció
mozgalmának utolsó nagy harcosa volt; az elnyomókat, „dúló-fosztókat” ostorozó,
népéhez hű nagy prédikátorok típusa: kiművelt fő, szenvedélyes szellem, örökké
üldöztetett ember a háromfelé szakadt török-német-magyar hazában. Sokoldalú munkássága
– írt lírát és epikus költeményt, drámát, elbeszélő prózát és vitairatot –
összefoglalta még egyszer a reformáció erkölcsi és politikai eszméit, de túl is
nőtt már a csendesen konszolidálódó mozgalom keretein. A nemzeti irodalom
igénye és öntudata nála jelent meg először határozottan, e tekintetben
előfutára volt nagy tanítványának: Balassi Bálintnak.
Polgári családból
született Pesten, korán árvaságra jutott, a felső Tisza-vidéken, a reformáció
fő területén nevelkedett. Kassán tűnt fel 1550-ben, valószínűleg a kassai
kollégiumban tanult néhány évig; humanista műveltségének akkor szerezte
alapjait. Egy diákcsínyért – angyalnak öltözve akarta áttéríteni a kassai
várkapitányt – börtönbe vetették. Megszökött, külföldre menekült, megjárta
Olasz- és Németország nagy városait, később pedig a bécsi egyetemre került,m
int a nagyhírű humanista professzor, Tanner Georgius tanítványa és
pártfogoltja. Bécsben adta ki drámáját, a
M a g y a r E l e k t r á t.
1560 körül hazatért, a
Felvidéken telepedett meg, de nyugalmat nem talált. Prédikációi, és főképp
saját kis nyomdáján előállított művei miatt nem csupán a királyi hatóságok és
nemcsak a feltámadó ellenreformáció üldözte, hanem gyakran a reformált főurak
is. Egy ideig Balassi Jánosnál, a költő apjánál keresett menedéket, és ott az
ifjú Bálintnak nevelője lett. Később – Ö r d ö g i k í s é r t e t e k c. könyve miatt – ismét Bécsbe kellett
menekülnie, de ott is elfogták, halálra ítélték; lába törésével szökött meg a
börtönből. Újra hazatért, örökös üldöztetésben nyomtatta és terjesztette tovább
iratait, végül Detrekőn, Balassi István várában lelt egy kevés nyugalmat. Ott
készítette el hatalmas terjedelmű É n e
k e s k ö n y vét, a Balassi-előtti magyar költészet nagy gyűjteményét, és ott
is fejezte be hányatott életét.
Színműve: Tragoedia magyar nyelven. (Magyar Elektra.)
BORNEMISZA: MAGYAR
ELEKTRA
(1558. Tragédia 5
felvonásban, prózában.
Szereplők: 4 férfi, 4
nő.)
Első
igazi drámánk Szophoklész remekművét mintázta. A magyar Elektra azonban nem fordítás; Bornemisza átdolgozta és a maga
eszméihez alkalmazta a görög mesterművet; megváltoztatta felépítését,
beállított egy új szereplő is (Parasitus), és másképp, „magyarán” jellemezte és
értelmezte hőseit és tetteiket.
Ezek
a változtatások céltudatosak. Határozott és következetes művészi akarat
nyilatkozik meg bennük, bár az természetes, hogy az átdolgozott Elektra nem vetekszik az eredetivel. De
figyeljünk csak jobban a jellemekre, a cselekményre! A görög nevek mögött
magyar típusok rejtőznek, és az ókori történeten átsejlik a Bornemisza korabeli
magyar élet.
*
Aegistus:
a mondabeli zsarnok; de ha jobban megnézzük, előttünk áll a XVI. századi
Magyarország feudális rablóvezéreinek típusa, akik a kezükbe kaparintották, nem
Agamemnón, hanem Mátyás király örökségét. Clytemnestra a század magyar
báróasszonyait példázza; feslett életükről Bornemiszának épp elég mondanivalója
volt más műveiben is. És Parasitus, az új szereplő? Ő pedig azért kellett a
darabhoz, hadd legyen teljes a kör, és ne hiányozzék a nagyurak körül lebzselő,
koncleső hízelgők figurája sem.
Mindez
jelképes, és nem is a legfontosabb az átdolgozott Elektrában. „Az a kérdés – írja Bornemisza a darabhoz fűzött, latin
nyelvű, remek érvelésű utószóban -, az a kérdés, vajon akkor,amidőn a haza
durva rabságban senyved, szabad-e erőszakkal szembeszállni a zsarnokkal, vagy
pedig arra kell-e várni, hogy az idő hozza meg az orvosságot?” Tűrni vagy
cselekedni kell?
Ezt
a kérdést – a Hamlet, a III. Richárd csaknem egyidejű kérdését –
szólaltatta meg szenvedélyes erővel a magyar tragédia. A két nővér,
Khrysothemis és Elektra hordozzák a kérdés feszültségét – szerepük
Bornemiszánál súlyosabb, központibb, mint az eredeti műben. Khrysothemis a
belenyugvó, a halogató, ő az istenre bízza sorsukat. („Talán az Isten idő múlva
más módon fordítja…” – feleli a IV. felvonásban Elektrának, amikor nővére a
zsarnok megölésére biztatja.) Elektrát viszont a leszámolás, a bosszú reménye
élteti, és nem csupán magáért, hanem – ahogy az utószóban Bornemisza külön is
kiemeli – „hogy az annyi éve oly sok csapással sújtott hazája felszabaduljon…”
A
két nővér: két felelet, két magatartás a század feldúlt Magyarországán, és
Orestes a döntés. A klasszikus minta az ő alakjában telítődött legjobban és a
legfegyelmezettebben is, Bornemisza szenvedélyes ítéletmondásával. Orestes a mi
Elektránkban: a magyar nép reménye és vágyakozása, hogy jöjjön el a
felszabadító nemzeti hős, pusztítsa el a hatalmukban elbizakodott zsarnokokat,
és hozzon békét, megnyugvást a népnek. („Jaj nektek,kik most nevettek,mert még
sírtok!” – mondja a dráma Bornemisza-adta mottója.) Az átdolgozásból született
mű ezzel a tartalommal illeszkedett bele
szervesen irodalmunk fejlődésébe és maradt nagyértékű emléke Bornemisza
korának.
Az
Elektra – pontosabb címén: Tragoedia magyar nyelven, az Sophokles
Elektraiaból nagyobb részre fordíttatott… pesti Bornemisza Péter deák által
– Bornemisza bécsi diákéveinek terméke. Magyar diáktársainak kérésére írta és
nyomtata ki a tragédiát 1558-ban; feltehető – Bornemisza is utal rá -, hogy a
diákok be is mutatták az iskolai színjátszás keretében.
Maga
a könyv aztán közel négyszáz éven át lappangott; 1923-ban fedezték el egy
példányát a gothai könyvtárban. 1929-ben Móricz Zsigmond nagy tanulmánya hívta
fel a figyelmet Bornemisza művének szépségére és nagy nemzeti értékére. Móricz
átdolgozta, modern színpadra alkalmazta a Magyar
Elektrát; így került sor 1931-ben az első Nemzeti Színházi előadásra. 1949-ben a Nemzeti Színház stúdiója nagy
sikerrel mutatta be a tragédiát, 1959-ben pedig az Ódry Színpadon került ismét
felújtásra.
CZ. J. († CZIBOR JÁNOS)
Forrás: Színházi kalauz.
Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése