Kormos István (1923-1977): Aluvók

 

Kenyér alszik a földben,

mellette kifli, perec, zsemlye,

só, aranygyűrű, rozsdás karika,

és hány lámpatöltés petróleum,

rongybubát ringat föld alatti

fekete víz, rozs, búza, árpa,

növő kukoricaszem gőgicsél,

gyökér nyújtózik, répa arcra huppan,

virágzó réz: zöld kétfilléres szusszan,

fejjel lefelé káposzta reszeg –

 

Egy napon mind nagy fényre ébred,

időtlen csak a holtak fekszenek.

 

Forrás: Kincskereső 4. évf. 8. sz. 1977. november

Kormos István: Dülöngélünk (könyvismertetés)

Kormos István kötete erősen bebizonyította, hogy igenis lehet jó költészetet csinálni nyaktörő lebegés és kozmikus tornamutatványok teátrális kockázata nélkül. Kormos szerény költő, kísérletet sem tesz arra, hogy erején fölülit produkáljon, jól ismeri erejét és azzal okosan bánva sikerült oly költészetet teremtenie, mely hitelességével egyformán állja a kritikus és az olvasó bírálatát.

Kötetének versei, bár nem egyhangúan, de mind a dalformát variálják, s mert ez líránkban ma oly ritka, kellemesen lepik meg az olvasót frissességükkel és magával a ténnyel, hogy e műfaj még nem hogy nem veszett ki, de új színnel gazdagult. Élő költőink közül egyedül Weöres Sándor volt eddig az, aki meglepőt és újat tudott adni a dalforma megporosodott keretei között Mások meg sem kísérelték, elavultnak vélve és az alaki-újításra törekvő költőink inkább más formákkal kísérleteztek. Mostanában Kormos az első, akinek mint embernek a bőre, annyira sajátja a dal. Amennyire sajátja e legtisztább forma, annyira övé képeiben, nyelvezetében és mondanivalójában az egészséges realizmus. Néha közelít a transzcendenciához, de ilyenkor is világos, amit mond. Mégis, mondanivalóit általában a költészetének biztos alakot adó „felszíni” valóságból veszi, s 26 versében pontosan rajzolódik ki eddigi küzdelmes élete, szerelmei és könnyed borongása s bár minden oka meg volna a komorságra, ha csak utólag is, - verseiben hetykén szólal meg az a fuvolahang, mely jóval hitelesebb bármely álnépi „dudaszónál”.

További útját könnyű kirajzolni: tiszta humanizmusa biztosan fordul át a tudatos szocializmusba, anélkül azonban, hogy eltokosodás, plakátköltészetté-változás veszélyeztetné mostani üdeségét. Ennél jóval erősebb egyéniség és tehetség és kötetének számos verse biztosítja azt, hogy a jövőben sem fog eltévedni sem a giccs bohócporondjára, sem pedig a valóság fölöttiség kétes „magasságaiba”.

(Versek. Egyetemi nyomda.)

DARÁZS ENDRE

Forrás: Tiszatáj I. évf. 8-9. sz. 1947. okt.-nov.

Kormos István: Egy lélek tájairól

Kölyök a felhő, szendereg,

álmában picit ringadoz,

megérinti az ég meleg

buggyos csecsét és mosolyog.

Szellőcske bontja, fésüli

a bokrot puha fésűvel,

komoly tavacska tükrözi

a mennyet fodros derűvel.

A nyir ezüstös levelét

estében elkapja a nyár,

buksi kedvében fut a rét,

veremben dünnyög a homály.

Egy szalmasárga kis csikó

anyját keresi, áll, nyerít,

a völgyben ember bandukol,

kék por kottázza lépteit.

Kormos István (19123-1977): Egy kihantolt sírra

Aki világra szültél

szoborrá merevültél

zúzos virággá hűltél

föld alá lemerültél

Két kezed összetetted

deszkák közé szögeztek

az Úrjézus kiálta

híván menny kapujába

Te lánynevedet ösveny

porába írta Isten

kicsit megállt fölötte

s lábával eltörölte

Agyagos gödröd nyitva

csöndjét ott rád borítja

elérni azt a csöndet

Szent Mihály lova röptet

Aki világra hoztál

fiadnak sose mondtál

hozzám egy pisszt se szóltál

magadhoz nem karoltál

A szemeid a voltak

rólam elvándoroltak

sírásod kútján földdel

kevert rézfillér zöldel

A körmök ezüst holdja

hova lett szád pirossa

kondor koronád bolyha

homlokod fényes boltja

Te gyöngyed nem lehettem

keserű átkod lettem

inkább voltál te árva

én kövek zuhogása

Méhed gyümölcse voltam

szíved két lábbal rúgtam

testedből lettem tested

ágadból a kereszted

Elröppentem szívedről

sólyom lássalak fentről

hal úsztam élni vágyva

a véred áramában

Nem voltam reménységed

jöttöm sikongva félted

töviskoszorú-éked

kifröccsentettem véred

Jövőd csillogó partját

süldőkorod nyugalmát

rontottam össze kölyked

taposván termőfölded

Nem voltam semmi másra

csak voltam kínzatásra

kés voltam vas-szorító

kínokkal elborító

Aki eleven voltál

két térdre leborultál

mindened nekem adtad

de magad földnek adtad

Aki eleven élő

voltál virágot lépő

anyámból mivé lettél

csontvázzá fehéredtél

Elhagytál napot holdat

tücsköd csak siratozhat

hull üszög feketéje

gyökerek sárga vére

A föld magába szippant

aztán kettőbe roppant

szétmorzsol száz alakra

fehérlő csontsalakra

Nem volt emléked bennem

csak a neved nevemben

azt hittem sose jössz föl

nem támadsz föl a földből

Nem láttam soha fekted

fölötted a kereszted

s halántékomhoz vágod

a második halálod

Mert nem hagytak feküdni

szoborrá merevülni

zúzos virággá hűlni

örökre lemerülni

Sírodból kitakartak

ha csontjaid maradtak

széthányták vaslapáttal

födvén fekete sárral

Futhat a szél fölötted

társa vagy új göröngynek

tél nyár jön hó eső jön

lábnyom leszel a földön

csontvázból lettél földdé

fekhetsz anyám örökké

méhed a hajdan áldott

többé nem hajt virágot

Nem lesz többet neved se

emléked se jeled se

kevesebb vagy mi voltál

egyetlen marék csontnál

Voltod csak bent nem omlik

elébem föltoronylik

az idő fala védi

minden nap számonkéri

(Forrás: Aranyasszony antológia)