2012. febr. 5.

Vajda János: Nyári éjjel

(A festmény forrása: http://gorbekor.hu/tag/del1/)


I

Innen föl a Szírius csillagáig,
E képzelemfárasztó messzeség,
Mely már előttünk végtelennek látszik,
E napszögekkel kivert íves ég,

E szörnyü távol a nagy egyetemben -
Mi ez egyéb? - egy kulcslyuk, melyen át
A mindenség titkát fürkésző lelkem
A megfoghatlan végtelenbe lát.

S mit látni ottan? - Csillagok-, napoknak
Megszámlálhatlan tündöklő raját,
Amint az űrben forgva vándorolnak
Egymás körül s együtt, tovább, tovább...

Mennek, menelnek, mint a fővezéri
Szemlére kivezényelt hadsereg.
Kisebb-nagyobb közökben egymást éri
Dandár, hadosztály, zászlók, ezredek.

Mennek külön-külön, kimért ütemben,
Egy-egy vezér után minden csapat,
S mind valamennyi egyfelé, szünetlen,
Fagyasztó fegyelemben, hallgatag.

De hát hol a fő, mely vezényel itten?
Pásztortalan nyáj volna a világ?
Ki tartja fönn e szörnyü méretekben
A rendet, mely hajszálig összevág?

E szakadatlan haladó gomolyban
A seregeknek ura, a király,
Bizonnyal a középen, mozdulatlan
Nyugalma fönségében, ottan áll...

Keressük ottan, ott lesz ő, az Isten...!
Képzelhető-e bárhol egyebütt?
- De hát a térben, melynek széle nincsen,
Hol a közép? - Sehol, vagy mindenütt?...!

II

Elmúlnak majd mind e világok;
Egy ravatal lesz az ég boltja.
Egymás után e sok gázlángot
Egy láthatatlan kéz kioltja.

Az életet, az "Úr" vetését,
"Halál" szolgája learatja.
Ugarrá vál a nagy mindenség
E - nekünk végtelen - darabja.

Világtalan napok csoportja
- Üres halálfejek - dermedten
A sötét éjszakában bolygva
Kisértik egymást, jéglepelben.

Sokáig nem lesz itten nappal;
De örökké sem tart az éjjel.
Előbb-utóbb megjő a hajnal
Életre keltő fényességgel.

Egyszer csak a nagy éjszakába,
Mint a mindenható kezétől
A végtelenbe lökött fáklya,
Csodálatos jelenség tűn föl:

Az égnek a mérhetlen léget
Átnyargaló fürtös csillagja
A sötétségben alvó réteg
Lámpáit sorra gyujtogatja.

Aztán megint lesz itten élet,
Teremtmények, kisebb-nagyobbak.
Az emberek hisznek, remélnek,
Halhatlanságról álmodoznak.

És forg tovább, miként az orsó,
Világi rendnek körhintája.
Bölcső, menyasszonyágy, koporsó,
Enyészet, élet egymást váltja.

Karácsonyesti ólomöntők
Játéka hát a nagy mindenség?
Méret szerint hangyák, földgömbök
Rendeltetése buboréklét...?

Alakok, tömbök, mindig újak
Jönnek, suhannak, mint a felhők.
Örök a léte a salaknak,
Elmulandók csupán az élők?

Ez öntudatlan zagyva minden,
Ez volt, van és lesz mindörökké.
Gondolkozó lény percig itten
Él, meghal, aztán - soha többé?...

III

Elindul im egy árva lélek,
Előtte a nagy pusztaság;
Az úttalan végetlenségnek
Kétségüzötten neki vált.

Mint a fogoly vad mély veremben,
Hol menthetetlen vége van,
Kisérli a szökést szünetlen,
Bár látja már, hogy hasztalan:

Vergődő lelkem is magába
Csak jár, kutat, bár tudja jól,
Amit keres, föl nem találja,
Hiába fárad, fuldokol.

Szeretné tudni, hogy kit szolgál;
Hol itt az úr, ki ő, mi ő?
Keresse fönn a csillagoknál?
Vagy ő az, az örök idő?

Itt mindenütt, bennem, fölöttem
Merő csoda, titok, homály.
Ide mi végre, honnan jöttem?
Miért e lét, mi a halál?

Eszmék, megfoghatlan fogalmak!
Sötét, ijesztő kételyek!
A mulandóság lehangol csak,
Az öröklét kétségbeejt.

E földi élet kínja hagyján;
Elvégzi majd egy pillanat.
De túl a néma sírok halmán -
Mi rejlik ott, a föld alatt?

Elmúlni innen mindörökre!
Mi szomorú, gyász végezet!
Rohadni, lassankint, büzhödve,
Mig jajgat, aki szeretett...

És mégis így jobb, hogyha így van,
Oh, add, uram, hogy így legyen.
Legyen a vég örök a sírban,
A rög maradjon végtelen.

Örökké élni; élni, élni,
Lét kínja bármi szaggató;
Soha, soha meg nem pihenni...
Irtóztató, irtóztató!

Im itt vagyok a sötétségben,
Tehetlen, árva, elhagyott.
Nem hogy kié, de voltaképen
Azt se tudom, hogy mi vagyok?

Teremtmény, jószág, ismeretlen
Erőnek rabja, eszköze.
Nem magamé se testem, lelkem
Egy mozdulata, egy ize.

Ki tudja, mit hoz a jövendő,
A közelebbi pillanat?
Mesébe, dajkadalba illő
Beszéd a szabad akarat.

Oh, józan értelem csúfsága:
Örök világi rend, ahol
Ki ártatlan jött a világra,
Apái bűneért lakol!

Higyjem, hogy üdvözül a megholt,
Ha mind hibás, mi él, mozog?
Ámítanak maguk az égbolt
Szép szemei, a csillagok.

A hajadoni szűz szemérem
Pírjában égni látszanak.
Szép álcák! - tudjuk, voltaképen
Mindannyitok merő salak...

A napnak átlopott sugára
Kendőzi, festi testetek,
Holott az oly sötét, akár a
Börtön, mint itt ez a mienk.

Bűn a teremtés, átok e lét.
Becsületes csak a halál --
Talán, talán, ha lelkünk végkép
Megsemmisül, nyugtot talál...

Oh hogyha égi, földi itten
Mi kavarog, mind csalfa, gaz;
Szinlés, csalás, hazugság minden,
Csak lenne bár ez egy igaz!

Ölj meg, de igazán, valóban,
Örökre öld meg lelkemet.
Ne keljen gondolat agyamban,
Ne tudja, hogy volt s még lehet...

Ez egyben légy, uram, kegyelmes,
És megbocsájtom én neked,
Hogy adtad e nem kért, keserves
Siralomházi életet...

Vajda János: A természetből



Lányszív, ha sok a búja, megreped;
Hős férfié utóbb kővé mered.

Mely szikrává törik, mint a koha,
De meg nem lágyul az többé soha.

Villámot hány az ég, majd megszakad;
A kemény kőszirt állja - és kacag.

Hadd üsse, rontsa, fáradjon bele
Az istennyila: nem gondol vele!

Égesse le a kopár ormokat,
Úgysem terem többé virágokat!

Ne is kímélje dacos homlokát,
Nem kér kegyelmet tőle - ő sem ád!

Mert bár ha nincs többé öröme, búja:
Van olthatatlan égető bosszúja,

Mit magzatként rejt, éleszt minden órán
Mélységes méhében, miként a volkán...

Jaj akkor néktek, ellenségei!
Ti környékének pára gőzei!

Kik gyülekezve a felhősereg
Hadában villámokká lettetek,

A védtelenre lerohantatok,
S fölötte állnak palotáitok.

Üszökbe, lángba borul majd a nap,
Egyszerre a tűzláva mind kicsap,

Alattatok megint, reped a föld;
S ha majd a rémület mindent kiölt:

Csontjaitok rakásra égeti,
S sírjaitokat is betemeti!

Szép Ernő: Bálvány Bandi


Drámai hős. Vígjátékot is játszik, de ezt megveti. Három esztendeje lesz, hogy felhozták vidéki városból, ott állítólag a kofának is tartozott tökmagér. Pesten rögtön „befutott”. Ma már ott tart, reszket a direktora, hogy bálvány Bandi otthagyja, a legelőkelőbb szerzők is tegeződnek vele. Isten őrizz, hogy Bálvány Bandi ne vállalja a szerepet. Remekül él, már egy kis hasat is szerzett. Fényes legénylakása van; azt regélik, a modern kerevetbe, mely ágy is egyszemélyben, zenélő órát építtetett be...

Szép magas fiú; füle kissé húsos és valamivel több helyet foglal el, mint illenék; lábszárat is láttam már egyenesebbet, mint a Bálvány Bandié, de mit bánják a nők, nem is látják, ha már úgy felkaptak valakit, ahogy Bálvány Bandit felkapták. Az öltözőjéből reggel egész kosárra való, fel se bontott szerelmeslevelet kell kisöpörni. Egy színinövény könnyezve vallotta be nekem, egyszer már ő is megmérgezte magát Bálvány Bandiér, reménytelenségéből kifolyólag; különben pedig belépett szegényke abba a szövetségbe, mely a Bálvány Banditól elutasított szüzekből alakult. Tizenkét tagot számlál a szövetség, csupa színinövényt: minden délután másik tag lakásán ülnek össze, ülnek, barackot isznak és bőgnek.

Jó színész ez a Bálvány Bandi, nagyon jó színész, dehogy is tagadná azt valaki. No és a hangja, a hangja! Az a dörgő és olvadó szépséges férfihang; színarany az, amit árnyék fut el, az remegtetett kisbőgőszó, avagy a hegedű gé-húrja, mikor Huber-mama húzza át rajta a vonót, de éppen csak hogy érintse azt a húrt. Olyan melegség, édesség bujkál ebben a hangban, olyan, mintha tokajit kortyol az ember. Megtettem nem egyszer, mikor ott ültem a színházba, lehunytam a szemem, ha Bálvány Bandi beszélt; nem figyeltem a szöveget, csak a hangot hallgattam, a magnetikus hangot, akárcsak koncerten volnék. Biztos ez a hang bolondította belé Bálvány Bandiba Pestet.

Persze, tudja Bálvány Bandi, hogy ő nagy és dicső, hogy egyetlenegy ő, mint az Isten. A járdán úgy köszön vissza, szalutál. De csak a mutatóujjal. Ha így gyalog van a városban, ami nagy ritkaság, fejét jól felhúzza, elnéz a járókelők fölött, messzire, de semmit se lát, mert szórakozott: képe valami aléltságot árul el, fel-feldúlja ferdén az alsó ajkát közönyében, kényességében, fenségének érzetében. Felkapja rá a fejét a szegény táskás altiszt is, aki sose volt színházban és nem tudja ki megy itt, mert úgy van agyusztálva Bálvány Bandi, hogy odacsalja a tekintetet: télen fényes bőrkabát van rajta; krémszínű teveszőr felöltő ősszel, tavasszal, nyáron meg vörös antilopcipője van és olyan csokor a nyakán, amelynek színével, dessinjével Bálvány Bandi csudára eltalálta azt az árnyalatot, amit a polgári urak nem mernek maguknak megengedni.

Ezen a nyáron kiszállott Bálvány Bandi a Margitszigetre, fáradalmait és bágyadalmait elpihentetni. Ott fészkelt ő is a kis nyári dependance-ban, félnapokat elhevert kint a kapu mellett a fekvőszékben.

Hófehér flanel nadrág, zakó, fehér selyeming, kihajtott nyakkal még az öve is fehér lakk, csak a zokni zöld, rózsaszín csíkos. A nadrágja mindig felhúzódik fektében. Két karja a nyaka alatt és néz, néz feszesen az égbe Bálvány Bandi, talán a csillagokat reklamálja. A combján fekszik az e heti Színházi Szósz, abban beszélgetést, amit a Színházi Szósz kiküldöttje folytatott Bálvány Bandival a divatos kutyákról, a nők tepsi-frizurájáról, meg a francia filmről, meg a szimultánista festészetről. (Persze, annak a tizennyolc éves gyereknek kellett a Bálvány Bandi véleményeit kiagyalni.) Ha nő közeledik, Bálvány Bandi emeli a lábát, a gyönyörű zokni érdekében, azután pedig idegesen kapja fel a fejét a nőre, pillanatra csak, mintha legyet akarna az orráról elijeszteni. Finom kis zeneköhintést ad és aztán tovább fixírozza azt a boldogságos kék mennyboltot.

Hallom, a hallban néha, ha véletlenül megállott ott Bálvány Bandi, hogy odaszól a portásnak, lágyított basszussal: nincs levelem? Vagy: nem kerestek? Jól jár az órájuk? Nem lesz ma vihar barátom? Ilyenkor behunyt szemmel megesküszöm, hogy nő lépett ki a liftből, vagy jött be a kapun.

Egyszer enyelgő formán megmondtam Bálvány Bandinak, hogy hallod-e, Bandi, ez a csuda basszus a színház tulajdona, nem vón szabad privát célokra használnod.

Nevetett egy taktust Bálvány Bandi, nem éppen szívből. Egy perc, annyi se és elfelejti: semmi a világon meg nem tántoríthatja a Bálvány Bandi iránt való határtalan imádatában.

(Forrás: Fényszóró 14. sz., 1945. okt.24.)

Heinrich Heine: Mária Antoinette



Hogy ragyog a tükrös ablak,
fényt rá bőven ont a nap,
ám belül a Tulleriákban
kísértetek bolyganak.

Ő kísért, a nagy királyné,
Mária Antoinette,
most ébreszti őt a reggel
s a szigorú etikett.

Udvarhölgyek ülnek, állnak,
vár ma rájuk szép szerep,
mind selyemben s garmadával
lógnak rajtuk ékszerek.

Mennyi fényes cifra dáma,
együtt jár a kincs velük,
apró láb a kis topánban –
jaj de kár, hogy nincs fejük!

Nincs bizony fej egyiken sem,
mindegyiké odalett
s így ma nem is frizuráztat
Mária Antoinette.

Ő, ki tornyos nagy hajában
annyi gőgöt hordozott,
kit világra nem a gólya,
de kétfejű sas hozott,

kísérteni kénytelen most
fejtelen és hajtalan
s ahány dáma van körötte,
mind hasonló bajban van.

Ezt tették a forradalmak
s rajtuk kívül annyi más,
főleg Rousseau, meg a Voltaire,
meg a guillotine hibás.

Ám ha nézed hosszan őket,
azt hihetnéd, meglehet,
most se tudják, hogy halottak,
hogy milyen fejetlenek.

Bókolnak, mint hajdanában,
mind megannyi bamba báb,
elfeledték, hogy fejük nincs
s mindenképp lehajtanák.

Most az egyik dáma bókol
a Őfelsége hogyha int,
újabb bókok közepette
rákerülhet már az ing.

Máris hajlong újra kettő
s csúszva-mászva térden áll,
míg a felséges harisnya
lábra juthat végre már.

Lépegetnek, hajladoznak,
minden gondjuk és bajuk,
hogy bevárja azt a köntös,
míg a nadrág célba jut.

Köztük áll a főudvarhölgy,
ám szerepe oly silány,
feje híján a szegényke
mosolyog a popsiján.

Bár az ablak függönyözve,
nem tisztelné ezt a nap,
de benézve visszahőköl
s undorodva elszalad.

(Ford.: Darvas Szilárd)
(Forrás: Fényszóró 16. sz., 1945. nov.7.)


Konsztantyin Szimonov: Várj reám (ZSGYI MENYA)



Várj reám s én megjövök
Hogyha vársz nagyon.
Várj reám, ha sárga köd
Őszi búja nyom.
Várj, ha havat hord a szél,
Várj, ha tűz a nap
Várj, ha nem is jön levél
Soká néhanap.
Várj, ha nem vár senkit ott
Haza senki már,
S ha nógat is bárki, hogy
Nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.
Fordulj daccal el,
Ha áltatják ösztönöd,
Hogy: feledni kell
Ha lemondtak rólam már
Apám s húgom is,
S jóbarát már egy sem vár...
... Szinte látom is,
Amint olykor, bor közt már
Könnyet ejt szemük,
Emlékezve rám... te várj
S ne igyál velük.

Várj reám... Ó, átkelek
Minden vészen én,
Ki nem várt, - majd rám nevet:
„Szerencsés legény!”
Nem tudhatja senki sem,
Csak én, meg te, - azt,
Hogy te voltál ott velem,
Hol halál maraszt.
Te mentettél meg, - de hogy?
Egyszerű titok:
Várni tudtál rám, - ahogy
Senki sem tudott.

(Ford.: Lányi Sarolta)
(Forrás: Fényszóró 16. sz., 1945. nov.7.)


Balázs Béla: Romok és rímek – Széljegyzetek Márai Sándor verseskönyvéhez


1.

Romoknak gyakran sajátos szépségük van. Néha szebbek, mint az ép architektúra volt. Különös paradox jelenség ez. Hogyan lehet egy eltört, összedőlt alkotás szebb mint a művész elgondolása? Igaz: szép a lombhullás is, a fapusztulás, de természeti szépség. Talán egy vár ódon romjaiban az időtlen művészet teremtő erejét és a pusztító idő hatalmát látjuk ölelkező birkózásban.

2.

Miután becsuktam a könyvet, megsimogattam mind a két fedelét és feltettem a polcra, meg akartam fúvatni a kürtöket. Körül akartam járni, hogy ünnepet rendezzek: Íme, egy nagy magyar költemény született. Fel akartan fedezni.

Elnéző mosollyal közölték velem, hogy ez a verseskönyv már hónapokkal ezelőtt jelent meg. Felfedezni sem kell, mert a lapok nagy elismeréssel emlékeztek meg róla.

Hogyan lehetséges ez, hogy én, aki tagadhatatlanul érdeklődöm irodalom iránt, ezt nem vettem észre? Ekkora eseményt, a legnagyobbat az ostrom óta, mely talán még sokáig legnagyobb fog maradni? Nem hiszem, hogy az én közönyöm hibás. Inkább hiszem azt, hogy nem tudunk örülni, nem tudunk szeretni, nem tudunk lelkesedni. Szomorúan szerény és halk a kritikusok szava ha „elismeréssel” emlékeznek meg valamiről. Papírhiány? Inkább szívhiány. Pedig a bombák alatt recsegő, repedő sötét bunkerekben születhetik legfinomabb poézis is. Íme, ez a verseskönyv. De a kritikának és közvéleménynek ilyen süket visszhangú, lagymatag atmoszférájában soha. Remekmű született? „Mondd már!” – feleli a pesti közönség.

Már cseng az ember füle a széltében hangos panasztól, hogy nem írnak az írók és nem reagálnak a közelmúlt és jelen roppant eseményeire. Már elkészültek a kifogás-teóriák is: a komoly művészetnek kellő időbeli – disztanciára van szüksége. A várakozáson és követelésen mérve, azt hihetné az ember, hogy zászlókkal és fáklyákkal fogják ünnepelni az első teljesedést. És lám, nem veszik észre, hogy már hónapok óta itt van nagy nemzeti katasztrófánknak első nagy irodalmi momentuma: a „Versek könyve”: a romok ronthatatlan emlékműve, a pusztulás maradandósága, a halál halhatatlansága, Márai verseskönyve, melyet a budapesti ostrom halálóráiban írt.

3.

A nagy europär művész nemcsak pincék mélyére húzódott el acélgránátok elől, hanem lelkének legmélyebb bunkereibe vonult vissza a sokkal szörnyűbb morális vérengzés elől. Reszketett akkor a föld mindenütt. De hol rengett lélek így, mint finom húros hangszer, rejtett illatok halk zenéjével felelve a vészre – egyenrangúan felelve és méltón? Az organikus anyagú földsánc biztosabb védelem a vasbetonnál. De a lelket csak a poézis védi meg. Lám, milyen könnyű lesz minden, ha fantáziává oldódik:

„Az emberek elmúltak, mint az álom,
A házak elrepültek könnyű szárnyon.”


4.

Ez a kis könyv meg csak hallucinációkat és tudat alól felderengő asszociációk képeit tartalmazza, roppant történelmi körkép. Budapest vésze és a magyar becsület vésze. De nem a metropolisz égését ábrázolja és nem hekatombákat. „Csak” egy költő lelke visszhangjait. A gázoló fekete sors talpa nyomát egy emberszívben.

De a rettenet nagyságát csak a szenvedés nagyságával lehet felmérni. A legnagyobb költő sem tudja másképp. Ezért a tragédia a műfajok királynője. Mert emberi értékeink nagyságát csak az elvesztésük fájdalmával tudjuk felmérni. Birtokló örömünk kifejező szava szegény. Boldogságunk megszólalni tehetségtelen. érezni se tudjuk igazán. Csak ha elvesztettük, lesz tudatossá. Hogy mit jelentett ennek az embernek Budapest, a Mikó utca, hogy mit jelentett neki Párizs, azt nem tudta volna így megmondani, amíg meg voltak kincsei.

Vér és könny felszárad, házak újra felépülnek és romba dőlhetnek újra. De ezek a nyolcszoros fájdalmak meg fognak maradni.


5.

Nemcsak történelmi monumentum épült, hanem egy irodalmi műfaj született. Figyelembe veendő, hogy jó versek, jó könyvek minden esztendőben százával teremnek. Új műfajok vagy akár csak változatai is a régieknek, jó ha minden száz évben egyszer. Nemcsak a hatvankét egyformájú vers alakjáról beszélek, erről a sajátos Márai-szonettről, mely a klasszikus szonettnél rövidebb, csak nyolc rímes sorpárból áll. Lírai epigrammok ezek, hangulatminiatűrök, melyeknek belső monumentalitása gyakran hatalmasabb sokoldalas versekénél. Nem érzi bennük az olvasó holmi feltett formaszándék kényszerét. Organikus szükségesség ez, mint a szemből buggyanó könnycsepp nagysága, a sóhaj hossza. Márai Sándor vízióinak ez az időtartama. Eddig tart nyilallásuk. Ebben rejlik Márai versformájának meggyőző ereje.

De, mondom, nem az egyes versek formája a szenzációs műfaj-esemény ebben a könyvben, hanem a könyv mint egyértelmű egység, mint kompozíció, melynek a versek csak szerves elemei. Maguk a versek tiszta líra-lelkiállapotok képei. De az egész együtt egy epikus mű vagy inkább tragédia: egy lelkiállapot története Budapest ostroma alatt. Egy élet minden értéke, álma összedől. A nihilig, a halál partjáig jut el a lélek és, mint a nagy tragédiákban, az utolsó óra katarzisában még egyszer visszafordítja tekintetét az élet felé. Mi volt szép? Mi volt az értelme? Mi pusztult el? És aztán...

„Gyászoljon jól, ki világot temet
Sirasson jól, ami mindent sirat
Amit ma toll ír, mind: sírfelirat.”

Ezek a hatalmas sorok a könyv utolsó sorai. 1944. karácsony estéjén írta.

Mi az alapformája ennek a tragédiának? Márai Európa patriótája. Londonban, Párizsban csakúgy, mint Berlinben és Bécsben, egy kultúrának kupolája alatt élt. Budapesten is, mikor itt tartózkodott. De egyszer hazajön. Nem Európa egy másik városába, melyben véletlenül született, hanem haza: haza, ami azt jelenti, hogy itt lesz ezentúl otthon, csak itt és Európa külfölddé lesz.

Tudatosan tragikus izoláció ez. De a nyelv hívta haza költőjét: édes, egyetlen anyanyelve. És alighogy ez megtörtént, ez az otthon, ez a haza, ez a nyelv a förtelem és becstelenség poklává lesz. És mint Hamletnek édesanyját kell átkoznia, aki bemocskolta magát. Íme a költő tragédiája.

A versek ékköveiből kirakott mozaik-dráma nem egészen új műfaj. Emlékeztet a XV. század románcaira. Dante Vita nuovájá-nak versei is egy épület kövei. Márai komor „Verses könyve” egy Morte nuovo.


6.

A Rombolás nagy víziója Márai verses könyve. Épületek és életek romjait példázzák, lélektörmelékek. Széthullott gondolatok és asszociációk mint elszakadt gyöngyfüzér gurulnak szét, mint félálomban vagy egy puskatus ütésétől ájulóban.

Lélektörmelékek, melyeket a földrengés olyan mélyről vetett fel, mint talán még soha. De nem tudom...

Nem tudom, állt-e ez a léleképület világos, erős architektúraként az ostrom előtt? Nem volt-e ez a budapesti lélek megsérülve, mielőtt Budapest házaira bombák hullottak: Ama horgonytalan és tétován szétzilált hallucinációk, melyek Márai nagy művészetének anyaga, nem régebbi omladékok-e? Nem az egész Polgári Társadalom bomlásának régóta omló romjai keverednek-e össze Márai lelkében Budapest füstölgő törmelékeivel.

7.

Milyen illatkönnyű szellemi anyagból vannak ezek a versek. Vele zengő kvintek felhangjai és ultraviola sugarak. De hol vannak a hangok, melyeknek timbrét adnak a kvintek és hol van a vilosugár? Csillagköd ez és fénypára, de hol az üstökös magva? „Azt az egy szót” – keresi Márai, a művész. De versét avval végzi: „Beszéljünk másról.” A másról beszélés a legdiszkrétebb vallomás lehet. Tudjuk. De a legszomorúbb magányt az irrealitásé, a hangulatok gőzkörébe elpárolgott léleké.

A világ a füst, a szó kemény valóság” Márai mindent lát, de semmiben értelmet és minden úton jár, de irányt nem ismer. Soha ilyen színdús gazdagságát a vízióknak. De ebben a felhőgomolygásban nincs magasságmérője, mint a repülőknek és mélységmérője sincs, mint a búvároknak. Nem tudjuk, hol vagyunk. Nem haladunk semerre. Ezek a gyönyörű képek mind egy síkon vannak, mint egy szőnyeg ornamentumai. Egy ember vivisectiója. Minden zsigere, sejtje él. Ő nem.


8.

A banalitást elkerülte valóban. Gyakran dezertálással a dolgok megnevezése elől. Gyakran úgy hatnak a versek, mintha egy pszichoanalitikus indította volna el eszmetársításukat: „Erről mi jut eszébe?” De a pszichoanalitikus azt keresi, ami mögötte van, a fájó és rejtőző gyökeret. Az olvasó is. Ám e képek maszkja mögött talán nincs is már arc. Ezt a pusztulást nem a fasizmus okozta, hanem jóval régebben az, ami a fasizmust is okozta.

Emerson az Emberiség képviselői című könyvében Goethét mutatja be, mint az író típusát és Shakespeare-t, mint a költőét. Én a költészeten belül szeretnék még egy különbséget tenni. A művészt és a voltaképpeni költőt különböztetném meg és egyelőre nem is értékelnék.

A művész az, aki művének alkotója maradéktalanul. Egészen az, de nem több. Nem érzünk belőle többet, mint amennyit alkotásaiból rá visszakövetkeztetünk. Kiszámítható geometriai pont.

A költő több, mint amennyi verseibe belefér. Versei nem olyan tökéletesek, mint a művészé. De viszont nem olvad fel, nem múlik beléjük. A művész alkotja verseit. De vannak versek, melyek megfordítva költőjüket alkotják meg, mint egy halhatatlan alakot: egy Petőfit vagy Byront vagy Puskint, vagy Adyt. Arcukat látjuk, ha verseikre nem is gondolunk.

A művész lelke tükör: sajgó tükör (régi magyar nyelven sajgós fénylést is jelentett). De mégis csak tükrözi ráhullott fényét a világnak. Ám a költőnek világító kisugárzása van.

10.

Ha Budapest romjait nézzük, újjáépítésre gondolunk. Egészséges életösztön nem is gondolhat másra. És ha megsérült lelkeket látunk? A legszebb palotáknál értékesebb lelkek romjait nem lehet közmunkaszolgálattal fölépíteni. Pedig bizony mondom, nagyobb szükségünk van rájuk a lakóházaknál.

Márai nagy művész. Talán a romok költészete szebben zeng nála, mint holmi új cementépület. Neki talán nem is használna, ha újra hinni, bízni tudna és irányt adni életének. Nekünk volna nagy szükségünk rá.


11.

Moralizálásnak itt nincs helye. Nemcsak a kritikus, a költőtárs is hallgasson. A baráti férfiszó is keveset ér itt. Talán ha egy komoly homlokú, mély szemű lányt küldhetnék hozzá, aki legalább új hitet kereső új vándorkedvet kelthetne benne.

(Forrás: Fényszóró 16. sz., 1945. nov.7.)

Keresztury Dezső: Emlékezés egy macskára


Gina, akinek e sorok szeretnének szerény emlékjelet állítani, nem tartozott a közéleti kiválóságok sorába. Külső megjelenésében sem volt különösen mutatós: karcsúságát hamar elveszítette, okos kis fejéről s szép, emberszabású szeméről enyhén megereszkedett hasa és nagy, lompos farka vonta magára a figyelmet. Volt ugyan gyönyörű fehér frakkmellénye, négy hófehér cipője s keresztbe csíkozott harisnyája, de látszatra mégis csupán fajának szürke átlagát képviselte; sem sziámi, sem angóra, sem perzsa, sem koromfekete, sem hófehér: közönséges kendermagos macska volt. Ezért is kapta az egyszerű Gina nevet. Mikor emlékét idézem, nem a büszkeség érzése tölt el, hanem az emlékező szereteté. Ginát nem csodáltam, de becsültem. Ezt a megbecsülést jellemének szépségével érdemelte ki. Jelleme bizonyára életének folyamán alakult ki s lehet, hogy a macskaeszmények szempontjából nem is helyes irányban, mert hiszen szelíd lett, békeszerető és hűséges, hozzánk alkalmazkodott, emberi erényekre tett szert. De ebben s ezáltal volt több a közönséges állatnál. S mi végül már jobban szerettük sok embernél, s úgy emlékszünk vissza rá, mint elveszített jóbarátra.

Életének folyása – bár macskaviszonylatban elég hosszúnak mondható – nem volt különösebben változatos. Berlinben született, egy charlottenburgi házmesterlakásban. Pár hónapos korában került hozzánk. Feleségem, aki nagyon egyedül érezte magát a Berlin tetői fölött lengő műteremlakásban, Mártától, a takarítónők gyöngyétől kapta egy tavaszi vasárnap reggelén. Tíz márka borravalót adott érte, ami akkor sok pénz volt. Gina ezután évekig nem hagyta el a lakást.

Társasága nem volt nagy s csak a mi ismerőseinkből rekrutálódott. Macskát két és féléves korában látott először, a kutyákkal mindvégig tartotta a kötelező haragot. Mikor a természet titokzatos belső parancsa űzni kezdte, hogy párt keressen magának, nem tudtunk segítségére sietni, bár felvertük a fél kerületet: Berlinben akkoriban kasztrálták a kandúrokat. Amire pedig végül találtunk hozzávaló férjet, úgy látszik, már késő volt. A koromfekete Péter gyenge férjnek bizonyult. Bár a tetőt majd szétrúgták fölöttünk, a frigy gyümölcs nélkül maradt. Ginának sajnos később sem született gyereke.

Pár év múlva egyszerre mozgalmas lett az élete. Egyik utazás a másikat követte. Berlinből Pestre, onnan a Balatonra, aztán a Hűvösvölgybe, Kamaraerdőre, újra a Balatonra, s vissza Pestre: Ginából világlátott macska lett.

Kétszer halálos beteg volt; ekkor injekciókat is kapott, undok orvosságokat és méregerős feketekávét töltöttek a szájába. Aztán lassan öregedni kezdett, szobatisztasága bizonytalanná vált. Már az ugrást is elvétette néha s egyre kevesebbet evett. Igaz, hogy megszokott tejadagja elmaradt s húst is alig látott. Az ostromot riadalom nélkül, de irtózatosan dideregve szenvedte el velünk együtt. Még volt egy utolsó gyönyörű hete: rengeteg lóhúst falhatott. S ő is, mint annyi más öreg, a felszabadulás napjaiban halt meg. Gerincvelő gyulladásban. A kamaraerdei domb oldalában temettük el, magasan, a kert végében, ahonnan a legszebb a kilátás, a pad mellett, amit gazdája ácsolt, s amelyen annyiszor üldögélt asszonya ölében.

Ha jellemének legrokonszenvesebb vonását keresem, a hűségre akadok. A közvélemény azt tartja, hogy a kutyák gazdáikhoz, a macskák lakásukhoz hívek. Gina e tétel eleven cáfolata volt. Ő elsősorban asszonya iránt érzett hűséget. Visszaemlékszem első boglári estéjére. Megzavarodott az idegen környezetben s eltévedt hazulról. Mikor keresésére indultunk, mindenki elől elbújt, de asszonya hangjára, mint a szólított kutya, szépen kezéhez futott. Utazásaink idején, mikor magára hagytuk, úgy gyászolt, hogy alig evett, naphosszat nyávogva bolyongott a lakásban, s elől heverő holminkra, feleségem papucsára, kendőjére feküdt aludni. Megérezte, ha asszonya beteg vagy szomorú volt, ilyenkor, meg akkor is, ha őt bántotta valami, feleségem ölében keresett fészket. Az ostrom alatt a legszörnyűbb aknatűzben nyugodtan pislogott ágyunk végében s mikor megbetegedett, úgy húzódott asszonya védőszárnya alá, mint a hívó Istenéhez. Ez az érzés betöltötte életét. A lakást Budán sem hagyta el, a csavargás ösztöne úgy látszik teljesen a hűségévé alakult át benne.

Másik nagy erénye az okosság volt. A macskák általában ravaszok, önzők, erőszakosak. Gina szelíd volt, okos, öregségére bölcs is lett, míg vénségének rigolyáiban is volt értelem. A világban, amelynek ellenséges felét, igaz, elzárta tőle a lakás csukott ajtaja, hamarosan eligazodott. Amit macska mutatványszámokban megtanulhat, játszva megtanulta. Remekül szolgált, táncolt, ügyesen elvette számból a falatot. Berlini nagy műteremablakunk fölött állandóan szálltak a berregő gépek s egész éjjel suhantak a rádiótorony fényszóróinak köröző sugárcsóvái. Gina csak egyszer nézte légynek a repülőgépet s csak néhányszor vadászott az elröppenő fényekre. Félórákat elült padkáján az étkező asztal mellett s ha történetesen asztalon volt is a húsos tál, vagy reggelenként a tej, eszébe nem jutott volna, hogy megdézsmáljon valamit. Igaz, hogy egyszer, még kölyökkorában, ellopta a vacsoravendégek számára készített húst; a súlyos pofonokat azonban szorgosan megjegyezte. Azt is tudta, miután kettőt elemésztett, hogy a kanári tilos. Az egyik madárkát egy óvatlan pillanatban a szekrény tetején sebezte meg, a kalitka rácsán átnyúlva. Büntetésből három napon át kenyéren és vízen élt a fürdőszobában és senki sem szólt hozzá. Ezt úgy megjegyezte, hogy amikor legközelebb megint kanári-füttyöt hallott a szekrény tetejéről, behúzott farokkal suvadt az ágy alá, nyilván azért, hogy ellenállhasson a kísértésnek. Kitűnően emlékezett. Haláláig sem feledte el, hogy Ali baba kölyökkorában néhányszor megcsípte a farkát s hogy Iván kezdetben mindig orron dörgölte. De igazságos volt. Ha úgy érezte, hogy meg érdemelte a büntetést, rossz lelkiismerettel jött-ment, vagy szűkölve vonult egy sarokba s ha megkapta a pofont, inkább megkönnyebbültnek, mint sértődöttnek látszott.

Hadd emlékezzem meg tisztaságáról is. Mindig úgy sétált elő vánkosáról, mintha skatulyából vették volna ki, bár víztől, kefétől, fésűtől, mint minden macska, ő is irtózott. De órák hosszat tisztálkodott, naponta többször végignyalta magát, a fülétől a körme hegyéig, étkezés után mosakodott és manikűrözött, piszokba a világért bele nem lépett volna, s ha tepsijében nem volt friss a homok, inkább a perzsaszőnyegeket részesítette előnyben.

A tisztaság parancsai ellen csak akkor vétett, ha elkapta a szerelem egy-egy hulláma. Akkor belegázolt a pocsolyába, meghentergett a porban, kormosan, pókhálósan, esőtől csapzottan, sáros praclikkal jelent meg, a leglehetetlenebb időkben kérve bebocsáttatást. Tagadhatatlan, hogy ezen a téren a hűség erényét sem vette komolyan. „Az én lányom nem olyan”, mondta róla az anyai szív közismert elfogultságával asszonya s esküdni mert volna például arra, hogy a gyönyörű hamuszürke legény az egyetlen boglári udvarló. Elképzelhetik megszégyenülését, mikor aztán Gina egy hajnalon öt egymásra kaffogó kandúr kíséretében vonult be az udvarra. De valahogy ezt is okosan csinálta. Emlékszem utolsó nyarára a kertben. Nagy egerésző volt, de csak a vadászat izgalmáért egerészett; a zsákmányt finnyásan otthagyta. A nyáron, a növekvő élelmezési zavarok idején okosabban használta fel. Az elejtett egereket sorba rakta, esténként kiosztotta férjei között, így pótolva ki azt, amit egyébként vénen és soványan nem tudott már teljes értékben nyújtani. Egy kandúron veszett össze egyetlen barátnőjével, a boglári házi cicával is. Pedig annak gyermekét már-már adoptálta. Az alig kinyílt szemű kis gombócot ellopta, nyalta-falta, ha vinnyogott, a harmadik kertből is hazaszaladt, a féltékeny mamától még a pofonokat is eltűrte, hogy üres emlőiből szoptatgathassa az idegen kölyköt: rájött az anyaság. Aztán hirtelen, mint egy hisztériás rohamban, kiszórta a kicsit, fújva kaffogott rá s menekült, ha meglátta. Ez lehetett életének legszomorúbb élménye.

Az utolsó hónapokban valahogy megváltozott. Azelőtt tartózkodó volt, kényesen válogatta társaságát, most mindenkinek az ölébe felkéredzkedett, azelőtt nem volt finnyás, most alig evett meg valamit; csonttá, bőrré aszalódott s irtózatosan fázott. Rendesen asszonya lábán aludt, a fűtetlen, szűk szobácskában azonban, ahova az ostrom és a fagy elől behúzódtunk, nem bírta már a hideget; felkéredzkedett a vállára, ha lehetett a nyakára, sőt a fehére ült, hogy az eleven test melegének közelében lehessen. Mint egyetlen, végső menedékbe kapaszkodott belénk a szemeivel, de elgyöngült körmeivel is. Aztán egyre bizonytalanabbá lett a járása, ingadozva, szédelegve baktatott asszonya nyomában s jóformán semmit sem evett. Előkerült utolsó tejkonzervünk s egy doboz szardínia: hátha ez megmenti. Gina boldog készséggel pattant fel fekhelyéről, de leesett a székről s vánszorogva vonszolta magát tányérjához. Belenyalt az ételbe, s elfordítva fejét, visszavánszorgott vánkosára. Feladta a játszmát. Az állatorvos injekciót adott neki, de mire hazaért a kis kosárkában, amelyben annyit utazott, vége volt.

S itt befejeződhetnék a róla szóló megemlékezés. De úgy érzem, fel kell még idéznem egy jelenetet, amely a közte és asszonya közt kialakult viszonyt, életének legmélyebb tartalmát jellemezheti. Sötétben éltünk még az ostrom után, amikor elpusztult. Tetemét egy ládikába tettem, úgy, mintha ugrásra készen lapulna s a ládikát az erkélyre. Első álmomból feleségem áramfejlesztő kis villanylámpájának berregése riasztott fel. A másik ágy üres volt. Az asszony a balkonra állt s az apró villanykörte fel-felvillanó fényénél nézte, nézte halott barátnőjét, az egyetlent. Búcsúzott tőle a vaksötét, jéghideg éjszakában.

(Forrás: Fényszóró 1. évf. 7.sz., 1945. szept.5.)

Emőd Tamás: Históriás ének hős Bálint deákról


Csodaszép éjfél. A Visztula medrén
Remegve porzik a fekete hab.
Gyászcsipkés árboc bókol a vizekre,
Bús Bálint deák hárfájába kap -
Odafönn setét, hamvasszárnyu felhő
Leng sok mohos, tornácos palotán
És ablakát kitárva néz a ködbe
Dancka alatt egy hattyútestü lány.

*

„Bujdosóba hajszol, beteg az én vérem,
Nincs is maradásom, nincs itt pihenésem,
Fehér levelem jött gyöngyvirág pecséttel:
Gyöngyvirágos pecsét elvisz még az éjjel!
Gyóntató két szemed hunyd le, ne marasszon,
Hazavár Egerbe a nemzetes asszony,
Szépséges, szerelmes Losonczi nagyasszony.

Ha kérdi, hol voltam? - hű igrice voltam,
Más asszony csókjáról sohase daloltam -
Hazug szóval szólok: ne haragudj édes,
Tudod, elvetődtem a szepesi véghez,
S nem engedtek tovább - verje meg az átok! -
Végvári vitézek, szepesi barátok,
Mennydörgős, harangos fekete barátok.”

Az alszegi úton riadalom támad.
Fut apraja, nagyja: hegedősök járnak!
Pedig csak egy szál jött széles nagy Egerbe,
Az is rongyos, poros, - kucsmája leverve -
Bizony megérdemli, hogy könnyet fakasszon:
Bizony kikacagta az egri nagyasszony,
Szépséges, szerelmes Losonczi nagyasszony.

„Sápadt liliomszál visszamegyek érted,
Lelkem búbánatát egyedűl te érted...”
Lengyel hegyek ormát behavazta a tél,
Lengyel hegyek orma nehéz gyászról beszél:
„Siratatlan harcon vérvirágot látok” -
Ép akkor temették bús Bálint deákot
Mennydörgős, harangos fekete barátok.

*

Dancka fölött a decemberi ködben
Száll egy szomorú, krúgató daru.
Gyászcsipkés árboc bókol a vizekre,
S a viskós, törpe ó-lengyel falu
Felbúg csodásan... tornyos ima zendül,
Citerasirás holdas éjszakán:
Égő gyertyák közt kiterítve fekszik
A legutolsó hattyútestü lány.

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)

Dutka Ákos: Valamikor


Rovogatom itt a gyertyafénynél
Egymásután a rímeket,
Amíg anyám kis asztalánál
Sok ócska lom közt szedeget.

Előkerül sok régi lim-lom,
Divatjamult fakó ruha,
S im - egy fehér fátyolba kötve
Menyasszonyi koszorúja.

Száradt a mirtusz, - nézi... nézi...
Forgatja lassan s annyiszor...
Könyes szemekkel súgja halkan:
Valamikor... Valamikor...

Tollam megáll. S lelkembe rezdül
E szó, - s egy fájó gondolat...
S csak nézem ezt a sok bohó dalt,
Amit a sok-sok verssor ad.

Ma lázas, élő szenvedélyek,
Ma még ujjongó énekek
Holnap, ki tudja már csak emlék...
- Könnyem kicsordul - s rá pereg. -

Virág ma még - s holnap csak emlék,
Emlék, ami ma érzelem...
Eljő a nap. Mi most anyámmal
Történik, éppígy majd velem.

Kezembe téved ez a sok dal
S olvasva majd soraiból,
Könyezve súgom, mint anyám most:
Valamikor... Valamikor...

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)

Ady Endre: Vörös szekér a tengeren


A tenger, ez a sápadt részeg,
Ezüstlávát ivott,
Reszket a Föld. Bús ragyogásban
Várunk valamit s szörnyű lázban.
A pálmás part inog,
Vadkaktuszok összehajolnak,
Sírnak a jázminok

S im hirtelen violás árnyak
Csodás özöniben,
Messze, ahol az ár Eget ér,
Vörös szárnyu, nagy vízi szekér
Tör elő a Vizen.
Vörös szárnya repesve csapdos.
Megállott. Vár. Pihen.

Honnan jön? Mit hoz? Idetart-e?
Ő jön: az új vezér?
Milyen vörös iromba szárnya.
Uj Hajnalnak a pírja, lángja
Vagy vér az, újra vér?
Várunk. S áll, áll a lilás ködben
A nagy, vörös szekér.

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)

Dutka Ákos: Naplement


Képzeljetek egy zöld selyem palástot
Terítve karcsú, tarlott fák alá, -
Ilyen a rét... Arany porát az alkony
Fátyol zsákjából most szitálja rá.

A seprüs fűzek orma mintha égne
Égő biborban lángoló ecset,
A ködbe mintha vélük festenének
Millió szint nagy, láthatlan kezek.

A hunyó nap mint óriási máglya
Lobogva ég a puszta peremén
Mint láva-csík úgy tündököl a Kőrös
Ezüst tükrén a naplementi fény.

Egy ember áll a nyűtt kapára dűlve, -
A ködbe megnő, s mint a bronz ragyog
Mint áldozó pogányok ősi szobra
Levett kalappal áldja a napot.

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)

Babits Mihály: Vérivó leányok

A sáppadt, vérivó leányok
Keringenek szivem körül,
Zsineget fonnak zabolának
Hajrá! a Sátán úgy örül!

Zsineget fonnak zabolának
Vacogó fogaim közé:
A legderekabb fiu lesz ma
Az ördögé! az ördögé!

És megnyergelnek, megnyargalnak,
Milyen gyönyörüség nekem!
Puha combjuk hideg nyomását
Borzongó háttal élvezem.

Borzong a hátam, ing a véknyam,
Hol mélyebb ágyékuk tüzel,
Jaj, mért vagyok velük magamra?
Mért hagytál engem, szent Szüz, el?

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)

Balázs Béla: Országúton



I.

Az erdőben szövődik az este,
Megyek haza, mert anyám keresne.
Eressz el, eressz el.
Alkony vére csurog a mezőre,
Véres lesz a cipőd sarka tőle.
Ne menj el, ne menj el.
Halavány hold süt az éjszakába,
Édes anyád öltözködik gyászba.
Eridj már, eridj már.
Az erdőben hálót szőtt az este,
Nem megyek el innen ha küldesz se,
Mindegy már, mindegy már.

II.

Fehér vizirózsát fontam a hajadba
Mert sötét éjszaka fekete hajad
Kiviszlek a tóra barna ladikomba.
Mert olyan szomorú, néma vagy magad.
Nem kérdem meg ki vagy, nem kérdem meg mid fáj,
Ma leltelek, holnap eleresztelek
Ülj szembe és nézz rám. Mint buvár a gyöngyöt
Fekete szemedben könnyet keresek.
Behajtunk a nádba. Várj mig feljő a hold,
Akkor majd add ide halovány kezed,
Ha az ezüstrózsa kinyilik a tóba
A legszebb mesémet mesélem neked.

III.

Csókold meg és gyerünk tovább.
Nem fogod soha többet látni
Lehet, hogy ő volt neked szánva
Vele tudnál te csak megváltva
Az élet tetejére hágni
Csókold meg és gyerünk tovább.
Az enyim nem sir - halovány.
Azt kérdezte csak, hogy mért megyek
Nem volt-e szép amit itt éltem?
Én meg homályos vágyakról beszéltem
Országokról amiket keresek.
Az enyim nem sir - halovány.
Csókold meg és gyerünk tovább.
Szép volt. Gyere ne nézzünk vissza értük.
Ugyis vágyunknak délibábja
Emlék tengerből száll fel nemsokára
És el nem érjük soha, mert már éltük.
Csókold meg és gyerünk tovább.

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)

Ady Endre: Sírni, sírni, sírni



Várni, ha éjfélt üt az óra
Egy közeledő koporsóra.

Nem kérdeni, hogy kit temetnek,
Csengettyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegve, bujva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni multat mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyüt, irni
És sírni, sírni, sírni, sírni.

(Forrás: vmek.oszk - A HOLNAP – Sajtó alá rendezte: Antal Sándor – Nagyvárad, a Holnap Irodalmi Társaság kiadása)