2012. febr. 5.

Heinrich Heine: Mária Antoinette



Hogy ragyog a tükrös ablak,
fényt rá bőven ont a nap,
ám belül a Tulleriákban
kísértetek bolyganak.

Ő kísért, a nagy királyné,
Mária Antoinette,
most ébreszti őt a reggel
s a szigorú etikett.

Udvarhölgyek ülnek, állnak,
vár ma rájuk szép szerep,
mind selyemben s garmadával
lógnak rajtuk ékszerek.

Mennyi fényes cifra dáma,
együtt jár a kincs velük,
apró láb a kis topánban –
jaj de kár, hogy nincs fejük!

Nincs bizony fej egyiken sem,
mindegyiké odalett
s így ma nem is frizuráztat
Mária Antoinette.

Ő, ki tornyos nagy hajában
annyi gőgöt hordozott,
kit világra nem a gólya,
de kétfejű sas hozott,

kísérteni kénytelen most
fejtelen és hajtalan
s ahány dáma van körötte,
mind hasonló bajban van.

Ezt tették a forradalmak
s rajtuk kívül annyi más,
főleg Rousseau, meg a Voltaire,
meg a guillotine hibás.

Ám ha nézed hosszan őket,
azt hihetnéd, meglehet,
most se tudják, hogy halottak,
hogy milyen fejetlenek.

Bókolnak, mint hajdanában,
mind megannyi bamba báb,
elfeledték, hogy fejük nincs
s mindenképp lehajtanák.

Most az egyik dáma bókol
a Őfelsége hogyha int,
újabb bókok közepette
rákerülhet már az ing.

Máris hajlong újra kettő
s csúszva-mászva térden áll,
míg a felséges harisnya
lábra juthat végre már.

Lépegetnek, hajladoznak,
minden gondjuk és bajuk,
hogy bevárja azt a köntös,
míg a nadrág célba jut.

Köztük áll a főudvarhölgy,
ám szerepe oly silány,
feje híján a szegényke
mosolyog a popsiján.

Bár az ablak függönyözve,
nem tisztelné ezt a nap,
de benézve visszahőköl
s undorodva elszalad.

(Ford.: Darvas Szilárd)
(Forrás: Fényszóró 16. sz., 1945. nov.7.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése