Gina, akinek e sorok szeretnének szerény emlékjelet állítani, nem tartozott a közéleti kiválóságok sorába. Külső megjelenésében sem volt különösen mutatós: karcsúságát hamar elveszítette, okos kis fejéről s szép, emberszabású szeméről enyhén megereszkedett hasa és nagy, lompos farka vonta magára a figyelmet. Volt ugyan gyönyörű fehér frakkmellénye, négy hófehér cipője s keresztbe csíkozott harisnyája, de látszatra mégis csupán fajának szürke átlagát képviselte; sem sziámi, sem angóra, sem perzsa, sem koromfekete, sem hófehér: közönséges kendermagos macska volt. Ezért is kapta az egyszerű Gina nevet. Mikor emlékét idézem, nem a büszkeség érzése tölt el, hanem az emlékező szereteté. Ginát nem csodáltam, de becsültem. Ezt a megbecsülést jellemének szépségével érdemelte ki. Jelleme bizonyára életének folyamán alakult ki s lehet, hogy a macskaeszmények szempontjából nem is helyes irányban, mert hiszen szelíd lett, békeszerető és hűséges, hozzánk alkalmazkodott, emberi erényekre tett szert. De ebben s ezáltal volt több a közönséges állatnál. S mi végül már jobban szerettük sok embernél, s úgy emlékszünk vissza rá, mint elveszített jóbarátra.
Életének folyása – bár macskaviszonylatban elég hosszúnak mondható – nem volt különösebben változatos. Berlinben született, egy charlottenburgi házmesterlakásban. Pár hónapos korában került hozzánk. Feleségem, aki nagyon egyedül érezte magát a Berlin tetői fölött lengő műteremlakásban, Mártától, a takarítónők gyöngyétől kapta egy tavaszi vasárnap reggelén. Tíz márka borravalót adott érte, ami akkor sok pénz volt. Gina ezután évekig nem hagyta el a lakást.
Társasága nem volt nagy s csak a mi ismerőseinkből rekrutálódott. Macskát két és féléves korában látott először, a kutyákkal mindvégig tartotta a kötelező haragot. Mikor a természet titokzatos belső parancsa űzni kezdte, hogy párt keressen magának, nem tudtunk segítségére sietni, bár felvertük a fél kerületet: Berlinben akkoriban kasztrálták a kandúrokat. Amire pedig végül találtunk hozzávaló férjet, úgy látszik, már késő volt. A koromfekete Péter gyenge férjnek bizonyult. Bár a tetőt majd szétrúgták fölöttünk, a frigy gyümölcs nélkül maradt. Ginának sajnos később sem született gyereke.
Pár év múlva egyszerre mozgalmas lett az élete. Egyik utazás a másikat követte. Berlinből Pestre, onnan a Balatonra, aztán a Hűvösvölgybe, Kamaraerdőre, újra a Balatonra, s vissza Pestre: Ginából világlátott macska lett.
Kétszer halálos beteg volt; ekkor injekciókat is kapott, undok orvosságokat és méregerős feketekávét töltöttek a szájába. Aztán lassan öregedni kezdett, szobatisztasága bizonytalanná vált. Már az ugrást is elvétette néha s egyre kevesebbet evett. Igaz, hogy megszokott tejadagja elmaradt s húst is alig látott. Az ostromot riadalom nélkül, de irtózatosan dideregve szenvedte el velünk együtt. Még volt egy utolsó gyönyörű hete: rengeteg lóhúst falhatott. S ő is, mint annyi más öreg, a felszabadulás napjaiban halt meg. Gerincvelő gyulladásban. A kamaraerdei domb oldalában temettük el, magasan, a kert végében, ahonnan a legszebb a kilátás, a pad mellett, amit gazdája ácsolt, s amelyen annyiszor üldögélt asszonya ölében.
Ha jellemének legrokonszenvesebb vonását keresem, a hűségre akadok. A közvélemény azt tartja, hogy a kutyák gazdáikhoz, a macskák lakásukhoz hívek. Gina e tétel eleven cáfolata volt. Ő elsősorban asszonya iránt érzett hűséget. Visszaemlékszem első boglári estéjére. Megzavarodott az idegen környezetben s eltévedt hazulról. Mikor keresésére indultunk, mindenki elől elbújt, de asszonya hangjára, mint a szólított kutya, szépen kezéhez futott. Utazásaink idején, mikor magára hagytuk, úgy gyászolt, hogy alig evett, naphosszat nyávogva bolyongott a lakásban, s elől heverő holminkra, feleségem papucsára, kendőjére feküdt aludni. Megérezte, ha asszonya beteg vagy szomorú volt, ilyenkor, meg akkor is, ha őt bántotta valami, feleségem ölében keresett fészket. Az ostrom alatt a legszörnyűbb aknatűzben nyugodtan pislogott ágyunk végében s mikor megbetegedett, úgy húzódott asszonya védőszárnya alá, mint a hívó Istenéhez. Ez az érzés betöltötte életét. A lakást Budán sem hagyta el, a csavargás ösztöne úgy látszik teljesen a hűségévé alakult át benne.
Másik nagy erénye az okosság volt. A macskák általában ravaszok, önzők, erőszakosak. Gina szelíd volt, okos, öregségére bölcs is lett, míg vénségének rigolyáiban is volt értelem. A világban, amelynek ellenséges felét, igaz, elzárta tőle a lakás csukott ajtaja, hamarosan eligazodott. Amit macska mutatványszámokban megtanulhat, játszva megtanulta. Remekül szolgált, táncolt, ügyesen elvette számból a falatot. Berlini nagy műteremablakunk fölött állandóan szálltak a berregő gépek s egész éjjel suhantak a rádiótorony fényszóróinak köröző sugárcsóvái. Gina csak egyszer nézte légynek a repülőgépet s csak néhányszor vadászott az elröppenő fényekre. Félórákat elült padkáján az étkező asztal mellett s ha történetesen asztalon volt is a húsos tál, vagy reggelenként a tej, eszébe nem jutott volna, hogy megdézsmáljon valamit. Igaz, hogy egyszer, még kölyökkorában, ellopta a vacsoravendégek számára készített húst; a súlyos pofonokat azonban szorgosan megjegyezte. Azt is tudta, miután kettőt elemésztett, hogy a kanári tilos. Az egyik madárkát egy óvatlan pillanatban a szekrény tetején sebezte meg, a kalitka rácsán átnyúlva. Büntetésből három napon át kenyéren és vízen élt a fürdőszobában és senki sem szólt hozzá. Ezt úgy megjegyezte, hogy amikor legközelebb megint kanári-füttyöt hallott a szekrény tetejéről, behúzott farokkal suvadt az ágy alá, nyilván azért, hogy ellenállhasson a kísértésnek. Kitűnően emlékezett. Haláláig sem feledte el, hogy Ali baba kölyökkorában néhányszor megcsípte a farkát s hogy Iván kezdetben mindig orron dörgölte. De igazságos volt. Ha úgy érezte, hogy meg érdemelte a büntetést, rossz lelkiismerettel jött-ment, vagy szűkölve vonult egy sarokba s ha megkapta a pofont, inkább megkönnyebbültnek, mint sértődöttnek látszott.
Hadd emlékezzem meg tisztaságáról is. Mindig úgy sétált elő vánkosáról, mintha skatulyából vették volna ki, bár víztől, kefétől, fésűtől, mint minden macska, ő is irtózott. De órák hosszat tisztálkodott, naponta többször végignyalta magát, a fülétől a körme hegyéig, étkezés után mosakodott és manikűrözött, piszokba a világért bele nem lépett volna, s ha tepsijében nem volt friss a homok, inkább a perzsaszőnyegeket részesítette előnyben.
A tisztaság parancsai ellen csak akkor vétett, ha elkapta a szerelem egy-egy hulláma. Akkor belegázolt a pocsolyába, meghentergett a porban, kormosan, pókhálósan, esőtől csapzottan, sáros praclikkal jelent meg, a leglehetetlenebb időkben kérve bebocsáttatást. Tagadhatatlan, hogy ezen a téren a hűség erényét sem vette komolyan. „Az én lányom nem olyan”, mondta róla az anyai szív közismert elfogultságával asszonya s esküdni mert volna például arra, hogy a gyönyörű hamuszürke legény az egyetlen boglári udvarló. Elképzelhetik megszégyenülését, mikor aztán Gina egy hajnalon öt egymásra kaffogó kandúr kíséretében vonult be az udvarra. De valahogy ezt is okosan csinálta. Emlékszem utolsó nyarára a kertben. Nagy egerésző volt, de csak a vadászat izgalmáért egerészett; a zsákmányt finnyásan otthagyta. A nyáron, a növekvő élelmezési zavarok idején okosabban használta fel. Az elejtett egereket sorba rakta, esténként kiosztotta férjei között, így pótolva ki azt, amit egyébként vénen és soványan nem tudott már teljes értékben nyújtani. Egy kandúron veszett össze egyetlen barátnőjével, a boglári házi cicával is. Pedig annak gyermekét már-már adoptálta. Az alig kinyílt szemű kis gombócot ellopta, nyalta-falta, ha vinnyogott, a harmadik kertből is hazaszaladt, a féltékeny mamától még a pofonokat is eltűrte, hogy üres emlőiből szoptatgathassa az idegen kölyköt: rájött az anyaság. Aztán hirtelen, mint egy hisztériás rohamban, kiszórta a kicsit, fújva kaffogott rá s menekült, ha meglátta. Ez lehetett életének legszomorúbb élménye.
Az utolsó hónapokban valahogy megváltozott. Azelőtt tartózkodó volt, kényesen válogatta társaságát, most mindenkinek az ölébe felkéredzkedett, azelőtt nem volt finnyás, most alig evett meg valamit; csonttá, bőrré aszalódott s irtózatosan fázott. Rendesen asszonya lábán aludt, a fűtetlen, szűk szobácskában azonban, ahova az ostrom és a fagy elől behúzódtunk, nem bírta már a hideget; felkéredzkedett a vállára, ha lehetett a nyakára, sőt a fehére ült, hogy az eleven test melegének közelében lehessen. Mint egyetlen, végső menedékbe kapaszkodott belénk a szemeivel, de elgyöngült körmeivel is. Aztán egyre bizonytalanabbá lett a járása, ingadozva, szédelegve baktatott asszonya nyomában s jóformán semmit sem evett. Előkerült utolsó tejkonzervünk s egy doboz szardínia: hátha ez megmenti. Gina boldog készséggel pattant fel fekhelyéről, de leesett a székről s vánszorogva vonszolta magát tányérjához. Belenyalt az ételbe, s elfordítva fejét, visszavánszorgott vánkosára. Feladta a játszmát. Az állatorvos injekciót adott neki, de mire hazaért a kis kosárkában, amelyben annyit utazott, vége volt.
S itt befejeződhetnék a róla szóló megemlékezés. De úgy érzem, fel kell még idéznem egy jelenetet, amely a közte és asszonya közt kialakult viszonyt, életének legmélyebb tartalmát jellemezheti. Sötétben éltünk még az ostrom után, amikor elpusztult. Tetemét egy ládikába tettem, úgy, mintha ugrásra készen lapulna s a ládikát az erkélyre. Első álmomból feleségem áramfejlesztő kis villanylámpájának berregése riasztott fel. A másik ágy üres volt. Az asszony a balkonra állt s az apró villanykörte fel-felvillanó fényénél nézte, nézte halott barátnőjét, az egyetlent. Búcsúzott tőle a vaksötét, jéghideg éjszakában.
(Forrás: Fényszóró 1. évf. 7.sz., 1945. szept.5.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése