Mint fúj elhagyni egykor bennetek,
Ha innen mindörökre elmegyek,
Szelid lejtésü budai hegyek.
Ha mint az árny, mely völgyetekre száll,
Ágyamnál fejtől komolyan megáll
Az ösmeretlen nézésü halál.
Minden hajtástok szivemmel rokon.
Itt tünt el játszó, gyors gyermekkorom
E házkockás, elnyuló partokon.
Hányszor mentem mormolva egy nevet,
Keresve hozzá bársony rímeket,
A hömpölygő, lassu folyam felett.
Hányszor szegeztem gondteli szemem
Ivetekre, melyre a vételen
Szelid kékséggel omlott csendesen.
Minden, mi nékem fájt, vagy drága volt,
Minden érzés, mi szivemben dalolt,
Forrást itt tört és ide visszafolyt.
S bár a világot összejártam én
Dél dús földjén, észak bús tengerén,
A nagy mindenből ez maradt enyém.
Mit egy nézéssel átölelhetek,
Mit fáj elhagynom, hogyha majd megyek:
Szelid lejtésü budai hegyek.
Forrás: A Reggel VI. évf. 20. szám. Budapest, 1927. május 16.
2026. jún. 7.
Pásztor Árpád (1877-1940): A budai hegyek
2026. máj. 27.
Pásztor Árpád (1877-1940): Menekülés
Futott a villamos… A perronon álltam
A sarokban az üvegfalnak dőlve
Egyedül,
Mikor felszállt egy ember!
Jaj!... Egy ember…
Mi mindent jelent ez a szó!
Rongyokba burkolt városbujdosó,
Élet csapása,
Isten torz mása,
Egy ember!... Egy ember!
Télikabátján
(Kitől kaphatta ezt a rongyot?)
Lyukakat vágott az évek rozsdás kése,
Bélése
Kifordult színére
S két gombja egy rongyhálót fogott csak össze,
Vastag, szürke, kötött ing mögötte,
Alatta a ráncos nyak, szőrrel teli mell,
S ujjából két duzzadt, fagyott kéz
Lógott ki durván, kéken, meztelenül,
És görcsösen fogta a nyomort,
Hogy ne eressze el soha!
És nadrágja? Cipője?
Ki csavargó hagyhatta rá?
S feje? A szőkeszakállas, borotválatlan,
Üldözött, éhes fej!...
S szeme?
Meghúzódva állott szemben velem,
És rám nézett… engem nézett
Némán, végtelen vádlón, szomorún.
Ruhámat nézte, telt arcomat,
Keztyűs kezemet,
Egész cipőmet,
Azt, hogy nekem van… neki nincs!
Nekem van otthonom, van gyermekem.
Neki nincs… nincs! Szeméből látszott!
Én tudom, ma hol ebédelek,
Ő megáll a hentes-kirakat előtt,
Nekem megvetik este az ágyamat,
Nekem Európa minden tájáról
Zenél a rádió,
Ő sötét sikátorok lebújaiban ül
S muzsikája a szél.
Egy szót se szólt… Csak nézett,
Így nézni embert még sohase láttam.
Mindenki nyomora, insége, fájdalma
Sűrűsödött össze e szemben.
És én úgy szégyeltem,
Szégyeltem magam.
Nem magam miatt, de az élet,
De Isten, de mindenki miatt!
Ordítani, kiáltani akartam…
Elég! Elég a nyomorból,
Az inségből!
Ne nézz így rám, te ember,
Te szem, világnak bánata.
Ne nézz így rám… Ne nézz!
Nem írom, nem állom tovább!
S mint megvert kutya,
Mikor a megállóhoz értem,
Leszálltam, leléptem,
És hagytam elcsengetni
Az élet szégyenét.
Forrás: A TOLL 1. évf. 8. sz. Bp., 1929. jún. 9.
2021. nov. 2.
Pásztor Árpád (1877-1940): A lovacska
Gyönyörű, de szívet tépő látvány.
A ragyogó augusztusi égen egy felhő sem látszik, a nap forró sugara vakítóan rezdül alá a tengerré vált Dunára. Ahol máskor kukorica nyújtogatta ég felé halványzöld karjait, ahol nagy szénaboglyák, kazlak állottak sorfalat, most sárgás, piszkos ár hömpölyög.
A Duna, a méltóságos, hatalmas Duna kilépett medréből és csöndesen, zaj nélkül benyomult a szántók szívébe, a nádfödeles apró falvak utcáiba.
Nálunk alig is esett, de fönn, idegen országokban óriási felhőszakadás, zivatar volt, a sok hegyi patak folyammá nőve, harsogva rohant alá a mélységbe, útján új meg új társakkal találkozva, amelyeket csak egy napra teremtett meg a felhőszakadás. A patakok pallóit elkapta az ár, a partokat elmosta a száguldó hullám és egyszerre csak a kis folyócskák nagy folyamokká váltak, a Duna pedig tenger lett.
Észrevétlenül jött, menteni sem lehetett. Egy éjszaka alatt történt az egész. A falucska lakói este még nyugodtan hajtották fejüket pihenésre s a hajnalcsillag még ki sem lobbant, mikor az utcákon már víz hullámzott. a lankás partokon játszva lépett át a hatalmas víztömeg, azután gyerekjáték volt a többi. A falu kissé lejtősen fekszik, szinte hívja magához a vizet.
Két óra tájban az éjjeli őr ahelyett, hogy kétszer fújta volna meg sípját, egyetlen hosszú, hosszú, vontatott, elnyújtott füttyet hallatott. Azután kopogtatni kezdett az ablakokon, dörömbölni a kapukon s néhány perc múlva száz álmos, borzas fej tolakodott ki az ablakokon, nagyot ásítva:
- Mi van?
Felelni sem kellett. A házikók lábánál szempillantás alatt két hüvelyt lett a víz.
Nosza, sikoltozás támadt.
Az asszonyok hirtelen magukra kapták rokolyájukat, összeszedték az ágyneműt és jajgatva fel és alá rohantak. Mindenhez hozzákapkodtak, de semmit sem vittek el. Egyszerre csak az ajtón keresztül szivárogni kezdett a víz s mint megannyi apró kígyó, kanyarogva, girbegurba úton sárga vízsugarak nyomultak be.
Üres lett minden szoba s az asszonyok gyerekeiket, a gyermekek a dunnát, párnát cipelve rohanni kezdtek a Szabó zsellér dombon fekvő vityillója felé.
Az öreg Szabó künn állott és nézegette, hogy mi van ott lent. Mikor a menekülő asszonyok hozzáértek, kivette megtöltött pipáját a foga közül, megnyomkodta benne a dohányt, azután gyufát vett elő a mellénye zsebéből s nyugodt vérrel szólt:
- Meggyütt a víz.
Bizony megjött!... A gazdák és legények csoportba verődve állanak és fontolgatják, latolgatják a teendőket. A gabonát megmenteni nem lehet; a házakból a holmit, úgy, ahogy az asszonyok már elvitték, gátat emelni hiábavaló.
És ekkor szó nélkül megfordulnak és lassan mendegélnek föl a dombra. Csizmájukkal ráncig tapodják a vizet, amely csöndes suttogással folyton emelkedik, emelkedik.
A gazdák pedig lassan, lehajtott fővel ballagnak, mintha halottas kocsi után mennének.
Úgy is van… Temetnek.
Temetik a vetést, a gabonát, a szüretet… Temetik az egész esztendő munkáját. Minden csöpp föld, amelyre ár nyomul, ismerős, kedves nekik; minden parányát felforgatták ekéjükkel, beleoltották szeretetüket, reményüket és most vége, vége…
A tehén, az ökör, a ló s mindennemű emlős nagy csomóba verődve siet biztos helyre. A pásztor, kondás combig feltűrt gatyában tereli az állatokat, a karikás tompán kattog a zuhogó víz fölött; a fák pedig szárnyasokkal telnek meg. Csirke, kakas ijedt rikoltozással gubbaszkodik az ágakon, csak a kacsa, liba evickél vígan a vízben.
Az árvizet nekik teremtette a természet. S méltóságos röpüléssel a kéményről leereszkedik a gólya. Kissé csodálkozva néz körül, de csakhamar belenyugszik az új helyzetbe.
Eljött hozzá a tó…
Eközben fölkél a nap. A keleti égbolt kigyúl s az áradat piros fényben ragyog. Friss szellő rezeg át a tájon, fölborzolja a víz felületét, akárcsak künn az igazi tengeren. Az apró házikók ablakai tűzben villognak, a szomszéd, nagyobb falu templomában pedig megkondul a harang.
A domb templommá változik át. A száműzöttek térdre ereszkednek és mintha csak összebeszéltek volna, énekelni kezdik:
„Seregeknek Istene, állass helyünkre minket…”
Az ének tisztán száll át a levegőégen, lenn a faluban pedig lassan, hömpölyögve nő, egyre nő a víz… Ott úszik egy kis bölcső, amott egy kosár… Az a hullám a kazlakat tépte szét, a libák hápogva habzsolják a friss szénát, amelyet a susogó víz a két sor jegenye között visz le az országúton a szomszéd falu felé.
Egyszerre csak gyermekkiáltás szakítja félbe az énekhangot. Egy kis fiúcska szívtépő hangon kiabálja:
- A lovacskám! A lovacskám!
És csakugyan, a piszkos víztömeg egy falovacskát sodor magával. Hintaló, Budapestről hozták…
Csönd lesz… Mindenki a lovacskát nézi… Most a feje bukkan elő, most a lába… Viszi a víz a lovacskát is.
Forrás: Tolnai Világlapja 10. évf. 16. sz. 1910. ápr. 17.
2019. szept. 24.
Pásztor Árpád: Szeretném…
2019. szept. 22.
Pásztor Árpád (1877-1940): Az idő
