„Bevégzett regény, be nem végzett álom…” - Kolozsváron él Ady Endre első ideálja. – Visszaemlékezés a zilahi kollégium kis diákjára. – Ady Endre kiadatlan verse. – Látogatás Zsókánál. –

Kolozsvár, augusztus hó.

„Zilah fölött felhőzik most

Ifjuságom kicsalt vére,

Vörös-fényes a Diák-domb,

Vér hullott a Terbetére,

Régi ember régi vére.

Istenem, csak egyszer lennék

Csókos, ifju, boldog másik

Ott, a hires Meszes alján

Az utolsó áldomásig,

Olyan boldog, mint a másik.”

Az irodalomtörténet még soha senkit nem rabolt el tőlünk olyan kiéhezett, habzsoló iramban, - mint Ady Endrét. Még alig három éve, hogy itt élt közöttünk s ez a színes, pompás élet már komoly, hűvös, szívtelen kövek kriptájában pihen.

Az irodalomtörténetnek, úgy látszik, már nagy szüksége volt Ady Endrére.

*

Nem Ady-történelmet akarok írni. Csak visszalopom szomorú magunknak egy nagy poéta elrepült diákemlékeit; csak visszaálmodom – magunknak – egy régi diák dacos kis szívét, a szilágysági tavaszt, a régi iskolát, a latin órák versfaragó kedvét, a zilahi korzót, a lankás Meszes-hegyet, ábrándozó diákszemek jóságos pihentetőjét, egy régi diákbált, egy búcsúra adott égő piros rózsát, egy vidám, apró fruskát, két mosolygó gyermekleányszemet s az igaz, tiszta, gyönyörű, első szerelmet.

Ady Endre első szerelméről akarok írni. A fűzfapoéta Ady Endréről, aki a diáktartó Kenderesiné petróleumlámpája alatt legelőször hajtotta bús fejt a tenyerébe, először sóhajtott kis borús sóhajfelhőket a kormos plafonégre, mert e könnyes felhők fölött csillogott, tündökölt legelőször a zilahi égbolt legszebb szivárványa: Zsóka.

Zsóka: az első szerelem, az első virág, az első vers. Zsóka: a diák Ady első tündérálma, Zsóka: az első keserű rímbe szedett szerelmi vallomás.

Milyen kegyetlen, kegyetlen gesztus azt a rózsaszínű szalaggal átkötött emlékskatulyát hideg, józan kezekkel fölzavarni.

Nem, nem akarok Ady-történelmet írni. Csak megmutatok egy elmúlt elhervadt virágot, amit egy bolond, pogány poéta préselt az élet bársonykötésű emlékkönyvébe. Csak megmutatom De hozzányúlni nem szabad. Mert ugye tudod, hogyha a múlt préselt virágához nem féltő kezekkel nyúlsz: összetörik és szétesik az ujjaid között.

*

Kevesen tudják, hogy Ady Endre első szerelme itt él Kolozsváron. A zilahi diákálmok kisleánya ma nagyságos asszony és egy kolozsvári ház ápolt kertjében ül s gyönyörködő szemekkel nézi a kisfiát és a leányát, akik a nyári szabadság gondtalan örömével játszanak körülötte búvócskát.

Az újságíró kinyitja a kert kapuját és ott áll szemben a ház úrnőjével, a zilahi diákbálok büszke Zsókájával, aki kedves zavarral szeretne kitérni a hívatlan vendég elől, mert őszintén szólva még korainak tartja, hogy a leánykori emlékei máris mint irodalomtörténet szerepeljenek.

De hamar megbarátkozunk. Bemegyünk a szobába. A falon egy keskeny fekete rámában Ady Endre fényképe. A kép alatt Ady Endre kezeírása:

Most már Adyról beszélgetünk.

- A kép alá írott sor – mondja szeretetreméltóan – Ady Endrének egy hozzám írott verséből van. Ezt a verset 1899 decemberében írta, amikor menyasszony lettem. Még nyomtatásban nem láttam.

Előkerül a vers is, íme:

Akiről szólott a legelső nóta,

Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka.

Még kurtaszoknyás kislány egy pár éve

És nemsokára a más felesége.

Igy van megirva, pár rövidke sorba,

Mintha ez olyan természetes volna.

Az a riporter mit tudta, hogy ebbe

Egy kész regény van végleg eltemetve.

Bevégzett regény, be nem végzett álom.

Zsóka volt az én első ideálom.

Megejt varázzsal édes ifju emlék,

Mintha most ujra az a régi lennék,

Mintha még most is könnyű vón a nóta,

Mintha még most is hü lenne kis Zsóka.

Mintha még most is tudnék szőni álmot,

Pedig meghaltak már az ideálok,

Ahogy elhangzott az az első nóta,

Édes kis Zsókám, haldoklom azóta.

Reményem, álmom mind-mind semmivé lett,

Meghalt magával, maga volt – az élet.

Maga férjhez megy, édes kicsi Zsóka,

Mást fog ölelni másé lesz a csókja.

Oh, legyen boldog azzal a mással,

Ölelje az át oly forró vággyal,

Mint ahogy én egykor átölelni vágytam

Szereleméhes, boldog ifju vágyban

S haljon el most már minden emlék, nóta,

Feledjünk mindent, hisz menyasszony a Zsóka.

Ady Endre.

Egy kicsit elgondolkozik, majd látom, hogy gondolataiban mint bomlik ki az emlékdobozt összekötő rózsaszín szalag, a doboz kinyílik és – Zsóka beszélni kezd.

- Zilahon laktunk és Ady Endre akkor a kollégium diákja volt. Az öcsémnek volt osztálytársa és jó barátja. Sokszor hetekig nálunk lakott. Tudja, ez úgy volt, hogy Ady Kenderesinénél lakott teljes ellátásban, aki akkor egy ilyen diáktartó asszony volt, de néha az egész kosztpénzét elmulatta, elitta és ilyenkor mindig hozzánk költözött. az öcsém a téli hónapokban beköltözött az udvaron lévő nyári konyhába, hogy az édesanyám az esti hazajöveteleket ne ellenőrizhesse. Ebben a nyári konyhában aludt Ady Endre is. Persze nem egyedül, mert ott rendesen nyolc-tíz diák horkolt. Ami arra volt jó, hogy amikor az édesanyám úgy este tizenegy óra tájban megindult inspiciálni, hogy a fia otthon van-e, sohasem tudhatta meg a sokféle horkolásból, hogy a fia köztük van-e. Persze a horkolás csak műhorkolás volt, mert az inspicirungnak alig volt vége, máris mind valami diákkorcsmában ültek.

- Ady Endre – folytatta – dacos, büszke fiú volt. Szégyellte azt, hogy én tudom, hogy szerelmes és ezért írásban, szóban mindig gyerekes gorombaságokkal traktált. Az emlékkönyvembe mindig a legnagyobb gorombaságokat írta be. Ezeket a lapokat természetesen azonnal kitéptem. Egyszer elsőéves jogász korában megint elővette az emlékkönyvem és hogy az írását ki ne téphessem, egy olyan lapra írt, amelynek a másik felén már valakinek az emlékszavai voltak fölírva.

Előkerült az emlékkönyv is. A lapon fölül Adynak egy Goldstein nevű osztálytársa írt néhány „emlékszót” Alól ezt a gondolatot variálta tovább Ady Endre.

- Hozzám mind jöttek a fiúk és mondták, hogy így, meg úgy, legyek kedves Adyhoz, mert szerelmes belém. Tizenhárom-tizennégy éves lehettem akkor.

Egy pillanatra megállott, majd hangosan nevetni kezdett:

- Adynak egy kedves mondása jutott eszembe. Amint mondottam, Ady Kenderesinénál lakott. Ez a Kenderesiné nagyon ügyelt a kosztos gyermekire s különösen arra adott sokat, hogy rendesen mosakodjanak. Elrendelte, hogy minden diák nagy, bő vízben mosakodjék és mosakodás után nem a fiúkat vizsgálta meg, hogy tiszták-e, hanem a vizet, hogy elég piszkos-e. És jaj volt annak, akinek a mosdóvize nem volt piszkos. A  diákok természetesen ezt a nagy és bő vízben való mosakodást nemigen szerették, mert a vizet az udvarról maguknak kellett becipelni. Erről folyt egyszer nálunk nagy dühösen a diskurzus és a kis Ady elkeseredésében egyszer csak a következőket mondta:

 - Az ember csak kicsi vízben tud jól mosakodni. Nagy vízben nem látszik meg a piszok.

Hogy ezt  a mondást az ember megértse, előbb Kenderesinénál diáknak kellett lennie.

- Hogy Ady Endre szerelmes volt belém, azt mindig másoktól tudtam meg. Mindig a diákok voltak ebben az ügyben Ady stafétái. Képzelje, még Kun Béla is eljött hozzám, hogy legyek kedves Adyhoz, mert mindig csak rólam ábrándozik. Persze ezt nekem Ady személyesen nem merte elmondani. Ő csak verseket írt és azokat csempészte valahogy hozzám.

- Egy ilyen versét el is tettem. Még soha senkinek nem mutattam és így még nyomtatásban nem is jelent meg soha.

Megkaptam az engedélyt, hogy versét leközölhessem:

Elhitettem a szívemmel, hogy el tudlak feledni,

Hogy téged, hiu, gőgös lány – bün és vétek szeretni,

De azt sugja ihletségem szivembe oltott szózata

S bünös éjek halk sóhaja,

Hogy míg szivemnek lángja ég, el nem feledhetlek soha.

Beszéltem már a szellővel, kérő szóval, vérző szivvel,

Ne hallja meg sóhajtásom, ne lássa meg könnyhullásom,

Ne mondja el a világnak, hogy még mindig hőn imádlak,

Harsogja tul sóhajtásom! Oh, mert én a zajra vágyom.

Lárma, bor, zaj egyedül a boldogságom.

Bizony, a diákszerelem lantját Ady sem pengette másképpen, mint a világ többi szerelmes diákja. Ezek a sorok  a későbbi Adytól a felismerhetetlenségig messze esnek. Messzebb, mint Zilahtól Páris. Ismét visszatértünk a diák Adyra. Megtudom, hogy Ady a zilahi jó bort már akkor sem vetette meg. De nagy társaságban mulatni sohasem szeretett. Alakult annak idején az „uri” diákok között valami egylet. Úgy hívták, hogy „Lovag-egylet”. Ady ezeket a „lovag”-okat lenézte és nem is keveredett soha közéjük.

Egy-két barátja volt és azok mellett mindvégig kitartott.

Majd áttértünk ismét az első szerelemre.

- Nézze – mondta a régi versek Zsókája -, a legjobban megismeri a fiatal Adyt, ha elmondom róla az alábbi történetet Egy diákbál előtt történt. Egész Zilah fiatalsága lázasan készülődött erre a mulatságra. Már hetekkel ezelőtt megindultak hozzám – Ady stafétái, hogy a bál második négyesét vele táncoljam. Ha még emlékszik, akkor tudhatja, hogy a régi bálok második négyeséhez mindig a szívnek is volt valami köze. Végre odaadtam a második négyest s a táncrendembe a második négyes mellé odaírtam az Ady Endre nevét. Eljött a bál ideje és éjfél után beharangozták a második négyest. Az összes párok már mind fölállottak, mindenki ott állott a párjával, csak az én táncosom még nem volt sehol. Már majdnem megkezdték az első figurát, amikor elém áll egy kis vékony, cingár diák, meghajtja magát és így szól:

- Ady Endre küldött, hogy táncoljam helyette a második négyest. Ady Endre kint ivott valahol. Látja, ilyen volt, a büszkeség, a dac nagyobb volt benne a szerelemnél s meg akarta mutatni, hogy őneki nem is olyan fontos a második négyes.

- Amikor Ady leérettségizett, a vizsga után eljött hozzám búcsúzni. Kimentünk a kertbe és búcsúzóul letéptem egy piros rózsát s a gomblyukába akartam fűzni. A gomblyuk a kabáton azonban össze volt varrva. Nem hordott sose virágot. Én téptem föl a körmömmel a varrást s tűztem belé a búcsúrózsát. Erről is verset írt.

Dal a rózsáról

A szép leány a bucsuzáskor

Egy rózsát tüzött fel nekem.

Piros volt lágyan fekvő szirma,

Jelképed égő szerelem!

Könnyü csókot lehelt rája

S mint álomkép már messze szálla

S én fájó szivvel, könnyes szemmel

Sokáig néztem még utána.

Zsóka asszony felolvassa a verset, kedvesen elmosolyodik és így szól:

- Ady úgy látta, hogy én a rózsát megcsókoltam. Pedig csak megszagoltam, mint ahogy már a frissen letépett rózsákat szokás.

*

Elbúcsúzom. Elkérem a fényképet, a zöld bársonykötésű kopott emlékkönyvet, a verseket s valami különös érzéssel bandukolok velük hazafelé. Nyomdába fogom őket vinni, ott újságpapírra teregeti őket és mi, kegyeletlen utódok, álmodjuk vissza Ady helyett a zilahi diákélet mézédes álmait, a diákbált, a piros rózsát, első szerelmet, Zsókát…

Ady Endre, bocsáss meg érte! Nézd, az elhervadt virágcsokrot a múlt virágaiból neked kötöttem. A szürke íródeák illő kegyelettel teszi rá az elhagyott, a gondozatlan, a megtagadott sírra.

Indig Ottó.

Forrás: Prágai Magyar Hirlap I. évf. 66. szám 1922. augusztus 20.

Büky György: Palkó

A nyitott ablakon keresztül a langyos szél kacagva dobálta be az erdők illatát az erdőőri lak csendes szobájába.

Az ágyban pipacsos arcú asszony feküdt. Nagy, kék szeme csodát keresve akadt fenn a gerendákon, lángoló száját, mint horgot a hal, már pedzette a fájdalom. Sápadt kezét rózsafüzér drótozta körül s reszkető tenyeréből lassu ritmusban buggyant elő egy szem... egy ima... egy szem... egy ima...

Palkó lábujjhegyen járt-kelt. Vigyázva tologatta ide-oda a bútorokat. Kezében magukcsinálta seprű tollból... Takarított... A szeme folyton az ágy körül repdesett... Fiatal arcán öregesen ült a szomoruság. Minden mozdulatából sugárzott a mérhetetlen igyekezet.

A szobát a szegénység rendezte be. Nem nagyon volt benne takarítani való. Az ágyon kívül egy láda, egy pad, ormótlan asztal és három otromba szék... Az asszony keze a pokrócra hanyatlott. A szeme ködösen kereste meg a legénykét.

- Jól van már kicsi fiú!... Szép rendes már minden...

Palkó az ágyhoz szaladt.

- Ne súroljam fel a padlót, anyácskám? Szombat van. Hadd örüljön apám, ha hazajön.

- Ki tudja mikor jön haza a nagy útról... Aztán meg mivel súrolnád fel? Se szappan, se szóda a háznál...

- Hideg vízzel. Olyan szép lesz, mint a hó.

- Hadd el, kicsi fiú. Hideg vízzel nem lehet súrolni. Nagy erő kell ahhoz.

- Van én bennem erő, anyácskám! Ma hajnalban sem bírt velem két fiú a faluban, hogy lent voltam, pedig az egyik tizenötéves volt, én meg csak tizenkettő vagyok.

Az asszony tekintete büszkén lobogott egy pillanatig a fián. Szép délceg gyerek. Akár az apja. Sehol nem lelni párját. Azután hirtelen a könnyek áradása öntötte el a szemét, bele is fulladt minden sugara. Szép arcát össze-vissza ráncigálta a fájdalom s a takaró alatt, mintha vesszőznék, úgy vonaglott a teste.

Palkó az ágy elé térdelt. Ijedt kezével kapkodva simogatta az anyja karját, arcát.

- Anyácskám!... Hallod?... Fáj? Igen nagyon fáj?...

Az asszony ajkáról nyöszörögve, sikoltva hullámzott elő a szó:

- Jaj, uram Istenem!... Jaj, én uram Istenem!...

A legényke vizet hozott. Megitatta. Borogatást tette a fejére. Vigasztalta. Kicsi szíve úgy dobogott, mint a vészharang. A szeme szögletén alattomos lesben várt kitörésre a könny és ő férfias erővel tartotta meg mégis a nyugalmát. Remegett az erőfeszítéstől, amikor a nagyok megfontolt, komoly gesztusait utánozta. Alapjában véve pedig tanácstalan kétségbeesés mardosta kicsi lelkét. Tétova ijedtség gyöngyözte ki aggódó homlokát. Azt se tudta mihez kezdjen, mit csináljon... Ki-kiszaladt az ajtóba és kinézett a völgybe vezető útra. Senkit sem várt, mégis reménykedett, hátha jön valaki. Akárki. Fájt neki, hogy egyedül van az anyjával és nem tud rajta segíteni. Hiszen ő olyan tapasztalatlan még és olyan kicsi. Honnan tudhatná azt, hogy mit kell ilyenkor csinálni? Minek is ment el az apja a városba? Olyan hosszú útra. Igaz, hogy nem tehet róla. Anyácska akkor még nem volt beteg. Csak az éjjel lett rosszul. Hosszabb tünődését az anyja halk szava zavarta meg. Palkó repesve szaladt be az ajtóból.

- Anyácskám! Jobban vagy? Igen?!

Boldogan esett az ágyra anyja mellé s az asszony görcsös szeretettel simogatta szép fejét.

- Van már dél, Palkó?

- Az égtetőn áll már a nap. Tán éppen dél van.

Halk aggodalommal szólalt meg az asszony. A szerető anyai törődés ott ijedezett a szavában.

- Mit fogsz enni ebédre kicsi fiu?

- Nem vagyok éhes, anyácskám...

- Istenem, valamit mégis csak enned kell!... Nem lehetsz étel nélkül egész nap!...

- Kibírom anyácskám két napig is. Addig majd meggyógyulsz.

Hirtelen, mint akinek valami eszébe jutott, ijedten nézett az anyjára.

- Hanem te, anyácskám! Te reggel se ettél. Nekem adtad a kenyeret is. Biztosan éhes vagy.

- Jaj kicsi fiú, én egy falatot se tudnék lenyelni. Gondolkozz csak édes, mit ehetnél?

Palkó kis arcán meglátszott a gondolkodás erőfeszítése. Meg akarta nyugtatni az anyját. Hirtelen felkiáltott:

- Gombát szedek az erdőn...

Az asszony arcáról egy pillanatra boldog mosoly kergette el az aggodalmat.

- Igaz a. A kis darab avas szalonnát is megpiríthatod hozzá.

- Látod, anyácskám! Olyan ebédem lesz, hogy na! De te is eszel ám!

Az asszony ráhagyta. Örömöt akart vele szerezni a legénykének.

- Majd adsz valamit belőle, kicsi fiú.

Aztán sürgetve tette hozzá:

- No siess! Eredj! Szedj gombát!

A fiú aggódva állott az ágy előtt.

- Egyedül hagyjalak, anyácskám? Hátha újra rád jön a fájdalom?

- Egy ideig nyugtom lesz tőle. Siess, Palkó! Siess!

- Jó, anyácskám. Mindjárt itt leszek!

Kifutott az erdőbe. Izmos, karcsu lába szaladva vitte. Szinte röpült az úttalan úton. Bokáig süppedt a napsugárban és az avarban. Olyan helyre ment, ahol tudta, hogy gombát talál. Ügyes kézzel kotorta fel az avart a félkorhadt, öreg fa tövében s egyszeribe töméntelen gomba púposodott elő a fekete földből. Szedett belőle jócskán. Azután meg se hallgatta a madarak boldog énekét, oda se tartotta kiváncsi fülét az erdő hivogató neszének, hanem szárnyakon vitte haza ruganyossággal telített testét az aggodalom és a féltés. Lábujjhegyen lopódzott az ajtóhoz és napfénytől lobogó szemét a szorongás felhői takarták sötétre, amikor bekukkantott a szobába. Alig bírta visszatartani az öröm sikolyát. Anyja elaludt. Szép, üde feje mosolyogva pihent a párnán, akár a réti liliom. Palkó óvatosan rakott tüzet, hogy zajt ne okozzon. Úgy járt-kelt, úgy tett-vett, mint az árnyék. S amikor a tűz vidám kedvében csattogva vágta bele piros fogait a kemény fába, ő ijedten meredt szoborrá egy álltó helyében és kicsi öklével dühösen fenyegette meg a könnyelműen dudorászó lángokat. Megpirította a szalonnát s a zsírját rácsöpögtette a piruló gombákra. Arca neki pirosodott, orrocskája tágultan szívta be a nagyszerű illatot és a gyomra háborogva követelte a készülő lakomát. Éppen tányérra rakta a párolgó, kívánatos ételt, amikor az anyja szava duruzsolva csiklandozta meg a fülét:

- Jó reggelt, kicsi fiú.

Mintha parittyából lőtték volna levegőbe, úgy csattant fel a legényke hangja:

- Éppen kész az ebéd, anyácskám.

- No hát akkor hozd ide, édes. Hadd egyek belőle.

Mosolyogva csipegetett egy gombát, akár az erdei madár és boldogan nézte a fia harsogó étvágyát. Az meg fecsegett és evett. Fogacskái keményen ropogtatták a szalonnát, mohó szájában egymásután tüntek el a legnagyobb falatok... És az asszony arcán hirtelen újra átvillámlott a fájdalom. Szeme ijedten röppent fel a gerendákra. Ajkáról súlyosan gördült el a nyögés... Palkó elsápadt.

- Anyácskám, újra?

- Igen, édes...

Az étvágy egyszerre elröppent. Mintha elfújta volna az aggodalom. A tányér az asztalra került s a legényke ott térdelt megint az ágy előtt.

- Kicsi fiú, ég a tűz?

- Ég, anyácskám.

- Jól rakd meg és tegyél rá a nagy fazékban vizet melegedni.

Palkó villámgyorsan tett meg mindent, amit anyja mondott.

- Azután készitsd ide az ágyam mellé a kis teknőt két székre.

A legényke csodálkozva állt meg.

- Csak nem akarsz mosni, anyácskám? Rám bizhatod. Én nagyon jól tudok mosni.

- Jól van, kicsi fiú. Ne kérdezz most semmit, csak tedd azt, amit mondok.

Palkó fordult egyet-kettőt s a teknő ott állott a két széken az ágy mellett.

- Most vedd elő a ládából a fehér gyolcskendőt és tedd a szék támlájára.

A kis fiú mindenben engedelmeskedett, nem kérdezett semmit. Csak a nagy szeme tágult kerekre a csodálkozástól.

S az asszonyt újra vesszőzte a fájdalom. Teli, erős testét dobálta a kín, a szeme kifordult és elsápadt ajkáról élesen hasogatott bele a kiáltás a levegőbe. Amilyen hirtelen jött a fájdalom, olyan hirtelen el is múlt. Az asszony fejéből kiszaladt a piros vér, a szemébe sorakozott minden félelem. Karja, mint a törött ág, fáradtan hevert a takarón... Reszketett...

- Kicsi fiú, mit is mondott a Dorka néni?

- Azt mondta, itt lesz kora délután. Előbb nem jöhet. Igen messze lakunk a falutól és neki lent is dolga van.

- Vele beszéltél?

- Vele, anyácskám. Ököllel vertem az ablakát, úgy ébredt fel. Azt mondta, még igen korán van, menjek csak szépen haza.

Bartalis János: Reggel

Oh, reggel, köszöntlek!

De mért babonázod meg lelkem,

Mint az oláh asszony, hogy szép, ifju lányát szeressem?

Mért ejtesz rabul, hisz anélkül is szeretlek?

Mért jössz előmbe dal- és virágszekéren, hogy

elkáprázzék a szemem és ne tudjam, hogy szívem dobogását

csitítgassam-e, vagy ajkamra tegyem ujjam és hallgatva

roskadjak le előtted?

Mintha minden lomb integetne és megmozdulnának

a mezőknek füvei.

Mintha minden virág kibomlana és folyna az illat.

Úgy tetszik, mintha kezek nyúlnának ki

az ágak közül és csak téged tisztelnének

és csak neked bókolnának.

Úgy tetszik, mintha nyelve támadna minden porszemnek

És olyan új, sohanemhallott hangon szólni kezdenének,

hogy megáll gondolkozásomnak folyása az ámulattól és

hideg zsibbadás fut végig tagjaimban, mert

minden csak téged dicsér és minden csak neked áldoz.

Feltartózhatatlanul minden csak eléd siet,

hogy elsőnek hódoljon: csak én állok némán, mozdulatlan.

Feltartózhatatlanul minden csak ünnepet hirdet:

Csak én nem tudom ajkam szóra elhatározni:

Mert minden nyelv olyan nagyszerű

és minden igéjük olyan új.

Mert minden nyelv olyan szédületesen-szép és minden

szavak olyan vad boroszlán illat.

Mert minden nyelv annyira túlszárnyaló és annyira hatalmas,

hogy csak elveszni és beletörpülni tudok hangjuk árnyékába.

Mért indítsam tehát szólásra nyelvem?

És olyan kisértetiesen megdöbbentők, hogy

Csak szent némasággal roskadhassak le előttük és

hideg kezemmel megrészegült lelkem

mámorát takargassam.

Forrás: Nyugat 1918. 5. szám