2019. szept. 12.

Büky György: Palkó




A nyitott ablakon keresztül a langyos szél kacagva dobálta be az erdők illatát az erdőőri lak csendes szobájába.

Az ágyban pipacsos arcú asszony feküdt. Nagy, kék szeme csodát keresve akadt fenn a gerendákon, lángoló száját, mint horgot a hal, már pedzette a fájdalom. Sápadt kezét rózsafüzér drótozta körül s reszkető tenyeréből lassu ritmusban buggyant elő egy szem... egy ima... egy szem... egy ima...

Palkó lábujjhegyen járt-kelt. Vigyázva tologatta ide-oda a bútorokat. Kezében magukcsinálta seprű tollból... Takarított... A szeme folyton az ágy körül repdesett... Fiatal arcán öregesen ült a szomoruság. Minden mozdulatából sugárzott a mérhetetlen igyekezet.

A szobát a szegénység rendezte be. Nem nagyon volt benne takarítani való. Az ágyon kívül egy láda, egy pad, ormótlan asztal és három otromba szék... Az asszony keze a pokrócra hanyatlott. A szeme ködösen kereste meg a legénykét.

- Jól van már kicsi fiú!... Szép rendes már minden...

Palkó az ágyhoz szaladt.

- Ne súroljam fel a padlót, anyácskám? Szombat van. Hadd örüljön apám, ha hazajön.

- Ki tudja mikor jön haza a nagy útról... Aztán meg mivel súrolnád fel? Se szappan, se szóda a háznál...

- Hideg vízzel. Olyan szép lesz, mint a hó.

- Hadd el, kicsi fiú. Hideg vízzel nem lehet súrolni. Nagy erő kell ahhoz.

- Van én bennem erő, anyácskám! Ma hajnalban sem bírt velem két fiú a faluban, hogy lent voltam, pedig az egyik tizenötéves volt, én meg csak tizenkettő vagyok.

Az asszony tekintete büszkén lobogott egy pillanatig a fián. Szép délceg gyerek. Akár az apja. Sehol nem lelni párját. Azután hirtelen a könnyek áradása öntötte el a szemét, bele is fulladt minden sugara. Szép arcát össze-vissza ráncigálta a fájdalom s a takaró alatt, mintha vesszőznék, úgy vonaglott a teste.

Palkó az ágy elé térdelt. Ijedt kezével kapkodva simogatta az anyja karját, arcát.

- Anyácskám!... Hallod?... Fáj? Igen nagyon fáj?...

Az asszony ajkáról nyöszörögve, sikoltva hullámzott elő a szó:

- Jaj, uram Istenem!... Jaj, én uram Istenem!...

A legényke vizet hozott. Megitatta. Borogatást tette a fejére. Vigasztalta. Kicsi szíve úgy dobogott, mint a vészharang. A szeme szögletén alattomos lesben várt kitörésre a könny és ő férfias erővel tartotta meg mégis a nyugalmát. Remegett az erőfeszítéstől, amikor a nagyok megfontolt, komoly gesztusait utánozta. Alapjában véve pedig tanácstalan kétségbeesés mardosta kicsi lelkét. Tétova ijedtség gyöngyözte ki aggódó homlokát. Azt se tudta mihez kezdjen, mit csináljon... Ki-kiszaladt az ajtóba és kinézett a völgybe vezető útra. Senkit sem várt, mégis reménykedett, hátha jön valaki. Akárki. Fájt neki, hogy egyedül van az anyjával és nem tud rajta segíteni. Hiszen ő olyan tapasztalatlan még és olyan kicsi. Honnan tudhatná azt, hogy mit kell ilyenkor csinálni? Minek is ment el az apja a városba? Olyan hosszú útra. Igaz, hogy nem tehet róla. Anyácska akkor még nem volt beteg. Csak az éjjel lett rosszul. Hosszabb tünődését az anyja halk szava zavarta meg. Palkó repesve szaladt be az ajtóból.

- Anyácskám! Jobban vagy? Igen?!

Boldogan esett az ágyra anyja mellé s az asszony görcsös szeretettel simogatta szép fejét.

- Van már dél, Palkó?

- Az égtetőn áll már a nap. Tán éppen dél van.

Halk aggodalommal szólalt meg az asszony. A szerető anyai törődés ott ijedezett a szavában.

- Mit fogsz enni ebédre kicsi fiu?

- Nem vagyok éhes, anyácskám...

- Istenem, valamit mégis csak enned kell!... Nem lehetsz étel nélkül egész nap!...

- Kibírom anyácskám két napig is. Addig majd meggyógyulsz.

Hirtelen, mint akinek valami eszébe jutott, ijedten nézett az anyjára.

- Hanem te, anyácskám! Te reggel se ettél. Nekem adtad a kenyeret is. Biztosan éhes vagy.

- Jaj kicsi fiú, én egy falatot se tudnék lenyelni. Gondolkozz csak édes, mit ehetnél?

Palkó kis arcán meglátszott a gondolkodás erőfeszítése. Meg akarta nyugtatni az anyját. Hirtelen felkiáltott:

- Gombát szedek az erdőn...

Az asszony arcáról egy pillanatra boldog mosoly kergette el az aggodalmat.

- Igaz a. A kis darab avas szalonnát is megpiríthatod hozzá.

- Látod, anyácskám! Olyan ebédem lesz, hogy na! De te is eszel ám!

Az asszony ráhagyta. Örömöt akart vele szerezni a legénykének.

- Majd adsz valamit belőle, kicsi fiú.

Aztán sürgetve tette hozzá:

- No siess! Eredj! Szedj gombát!

A fiú aggódva állott az ágy előtt.

- Egyedül hagyjalak, anyácskám? Hátha újra rád jön a fájdalom?

- Egy ideig nyugtom lesz tőle. Siess, Palkó! Siess!

- Jó, anyácskám. Mindjárt itt leszek!

Kifutott az erdőbe. Izmos, karcsu lába szaladva vitte. Szinte röpült az úttalan úton. Bokáig süppedt a napsugárban és az avarban. Olyan helyre ment, ahol tudta, hogy gombát talál. Ügyes kézzel kotorta fel az avart a félkorhadt, öreg fa tövében s egyszeribe töméntelen gomba púposodott elő a fekete földből. Szedett belőle jócskán. Azután meg se hallgatta a madarak boldog énekét, oda se tartotta kiváncsi fülét az erdő hivogató neszének, hanem szárnyakon vitte haza ruganyossággal telített testét az aggodalom és a féltés. Lábujjhegyen lopódzott az ajtóhoz és napfénytől lobogó szemét a szorongás felhői takarták sötétre, amikor bekukkantott a szobába. Alig bírta visszatartani az öröm sikolyát. Anyja elaludt. Szép, üde feje mosolyogva pihent a párnán, akár a réti liliom. Palkó óvatosan rakott tüzet, hogy zajt ne okozzon. Úgy járt-kelt, úgy tett-vett, mint az árnyék. S amikor a tűz vidám kedvében csattogva vágta bele piros fogait a kemény fába, ő ijedten meredt szoborrá egy álltó helyében és kicsi öklével dühösen fenyegette meg a könnyelműen dudorászó lángokat. Megpirította a szalonnát s a zsírját rácsöpögtette a piruló gombákra. Arca neki pirosodott, orrocskája tágultan szívta be a nagyszerű illatot és a gyomra háborogva követelte a készülő lakomát. Éppen tányérra rakta a párolgó, kívánatos ételt, amikor az anyja szava duruzsolva csiklandozta meg a fülét:

- Jó reggelt, kicsi fiú.

Mintha parittyából lőtték volna levegőbe, úgy csattant fel a legényke hangja:

- Éppen kész az ebéd, anyácskám.

- No hát akkor hozd ide, édes. Hadd egyek belőle.

Mosolyogva csipegetett egy gombát, akár az erdei madár és boldogan nézte a fia harsogó étvágyát. Az meg fecsegett és evett. Fogacskái keményen ropogtatták a szalonnát, mohó szájában egymásután tüntek el a legnagyobb falatok... És az asszony arcán hirtelen újra átvillámlott a fájdalom. Szeme ijedten röppent fel a gerendákra. Ajkáról súlyosan gördült el a nyögés... Palkó elsápadt.

- Anyácskám, újra?

- Igen, édes...

Az étvágy egyszerre elröppent. Mintha elfújta volna az aggodalom. A tányér az asztalra került s a legényke ott térdelt megint az ágy előtt.

- Kicsi fiú, ég a tűz?

- Ég, anyácskám.

- Jól rakd meg és tegyél rá a nagy fazékban vizet melegedni.

Palkó villámgyorsan tett meg mindent, amit anyja mondott.

- Azután készitsd ide az ágyam mellé a kis teknőt két székre.

A legényke csodálkozva állt meg.

- Csak nem akarsz mosni, anyácskám? Rám bizhatod. Én nagyon jól tudok mosni.

- Jól van, kicsi fiú. Ne kérdezz most semmit, csak tedd azt, amit mondok.

Palkó fordult egyet-kettőt s a teknő ott állott a két széken az ágy mellett.

- Most vedd elő a ládából a fehér gyolcskendőt és tedd a szék támlájára.

A kis fiú mindenben engedelmeskedett, nem kérdezett semmit. Csak a nagy szeme tágult kerekre a csodálkozástól.

S az asszonyt újra vesszőzte a fájdalom. Teli, erős testét dobálta a kín, a szeme kifordult és elsápadt ajkáról élesen hasogatott bele a kiáltás a levegőbe. Amilyen hirtelen jött a fájdalom, olyan hirtelen el is múlt. Az asszony fejéből kiszaladt a piros vér, a szemébe sorakozott minden félelem. Karja, mint a törött ág, fáradtan hevert a takarón... Reszketett...

- Kicsi fiú, mit is mondott a Dorka néni?

- Azt mondta, itt lesz kora délután. Előbb nem jöhet. Igen messze lakunk a falutól és neki lent is dolga van.

- Vele beszéltél?

- Vele, anyácskám. Ököllel vertem az ablakát, úgy ébredt fel. Azt mondta, még igen korán van, menjek csak szépen haza.


- Óh uram Istenem, mi lesz, ha nem jön? Mi lesz, ha elkésik?! - sóhajtotta az asszony. Gyötrő félelem szállotta meg a lelkét... Szeme segítséget keresve repdesett gerendáról-gerendára, mint a szobába tévedt fiatal fecske s ajka mormolva fogyasztott italt a láthatatlan imák végtelen zuhatagából. Halálos kétségbeesésében egyetlen ember volt mellette, Palkó, a kicsi fiú, a legényke. Borzasztó szorongásában és segítséget kereső ösztönében ő belé kapaszkodtak a gondolatai, mint szalmaszálba a fuldokló. Hiszen már nagy fiú a Palkó. Tizenkétéves. Talán segítségére is lehetne. Szólni kellene neki. S ahogy elnézte a gyermekét, annak karcsu fiatal teste egyszerre megnyult, komoly gyermekarca mosolygó emberarccá változott, mintha csak az apja állana előtte a szobában.

- Kicsi fiú, gyere csak!

A nagy fiú odaröppent az ágyhoz és szomorú fejét ráhajtotta az anyja kezére.

Az anya ajkáról kínos erőlködéssel szakadt fel a szemérmes kérdés. Rákényszerítette a félelmetes fájdalom.

- Kicsi fiú. Mondd csak. Tudod-e, hogy születik az ember?

A legényke felkapta a fejét és a tekintete zavaros lett, mint a felzavart víz. Maga se tudta mit feleljen. A tizenkét évével ott élt az élet és a mese között... Végül is a mese győzött...

- Tudom, anyácskám... Mesélted egyszer, hogy egy nagy tóból, messzi országból piros csőrű gólyamadár hozza...

Az anya elvesztette a bátorságát. Minden reménye, minden bizalma egyszerre meghalt.

- Igen, kicsi fiú... A gólyamadár... Hát persze... Persze...

De a legényke megpörkölődött. Valami ott dongott a fejecskéjében, mint a méh. Valami belevillant a gondolataiba. Sok mindent hallott az iskolában és aztán később a faluban. Akkor ugyan meg se értette, hogy mit mondanak, meg el se hitte, minden szó elszaladt a füle mellett. Ártatlan lelkéről lepörgött a rossz, mint a víz... De most mégis hirtelen feltámadt a sok sötét szó. Értelmet kaptak a mondatok és pillanat alatt elröppent a mese, mint a szines pillangó, messze... messze... Rémülten villant körül a szeme... A meleg víz... A teknő... Az ágyban az anyja... A teste dagadt, elnehezült és vonaglik, kínlódik, mintha vernék... Kicsi torkába belenyúlt egy durva marok és úgy összeszorította, hogy mind a két szeméből kibuggyant a könny. Azután apró lelkét rettegésbe gyűrte a dolgok felismerése... Kétségbeesetten, zokogva dobta magát az ágyra.

- Anyácskám, jaj édes anyácskám...

Az asszony keze erőtlenül símogatta a legényke zokogástól rázkódó fejét.

- Mi baj, kicsi fiú? Mondd, mi baj?




- Úgy félek.

- Mitől, Palkó? Csak nem az óriás királytól?!

Nyöszörögve, fuldokolva buggyant elő a legényke szájából a szó:

- Nem attól, anyácskám... Hanem tudom már, hogy születik az ember...

Az asszony nem felelt, csak tovább símogatta a halálosan rémült fiú fejét, azután halkan, akadozva szólt.

- Kicsi fiú, most menj ki szépen a szobából a ház elé... Ne maradj bent...

A legényke feljajdult...

- Anyácskám, senki sincs nálad... Mi lesz veled?!

- Megsegít az Isten, kicsi fiú... Ő velem van. Menj ki! Siess!

- Félek, anyácskám! Félek!

- Igérd meg, kicsi fiú, hogy kimész és nem jössz vissza, míg nem hívlak, mert én most már nem fogok tudni magamról...

Hirtelen eszébe jutott valami.

- Szaladj le az útra Dorka néni elé és mondd neki, siessen, mert lehet, hogy elkésik. Biztosan errefelé tart már.

Palkó felugrott és kint termett az ajtó előtt. A szeme kutatva szaladt keresztül a dombra vezető úton. Messzire ellátott a falu felé. Sehol egy lélek. Végig üres az út. Csak a port sétáltatta meg karonfogva itt-ott a rakoncátlan tavaszi szél... Kis idő mulva a házból, a szobából rettenetes, hátborzongató sikoltás tört ki a levegőre és tetőtől talpig megrázta az egész legénykét, mint vihar a gyenge fát.

S a sikoltás ismétlődött... Egyszer... Kétszer... Háromszor... S utána mindent elnyelő örvényben a vízözön erejével zuhogott vissza a csend...

Palkó dermedten állt. Elsápadt, remegő ajkát nyöszörögve harapdálta és szélütött akarata béna erőlködéssel noszogatta előre a testét. Lassan, félve az ajtóhoz ment. Füle nekifeszült a döbbenetes csendnek és ekkor susogva, alig hallhatóan hallotta az anyja hangját:

- Palkó! Kicsi fiú!

A szorongás, a féltés olyan nagyot lódított a testén, hogy botolva tántorgott be a szobába. Az anyja halálsápadtan ült az ágyon, teste ide-oda hajlott a gyengeségtől, mint az elhervadt virág és alig érthetően suttogta:

- Öntsd a meleg vizet a teknőbe. Ha nagyon forró, hűtsd le hideggel...

És a legényke maga se tudta hogyan csinálta meg mindazt, amit az anyja mondott... Szorgalmasan, értelem nélkül tett-vett. Mellére feküdt a nehéz, ólmos levegő. A füle zúgott. A szeme vakon meredt előre. Lába tántorogva vitte ide-oda és esetlenül, ügyetlenül, de mégis megtett mindent, amit kellett. Az értelem csak akkor tért bele újra vissza, amikor vidám csengőket hallott csilingelni az anyja szavában.

- Kicsi fiú, hát ne légy olyan ostoba, na. Ide nézz! Látod a testvérkédet? Kicsi lány lett. Gyere már. Segíts fürdetni. Jaj. Hiszen alig bírom magam. Majd leszakad a derekam. Palkó, hát segítsél.

A legényke ekkor vette csak észre a kis teknőben az apró emberkét, amint az anyja tartotta. Esetlen, medvebocs kezével végigsímogatta és dörzsölte.

- Jaj, kicsi fiú, összetöröd! Puhábban te csacsi gyerek. Add ide a gyolcskendőt. Úgy. Jól van már no...

A legényke szemében gyertyát gyújtott az öröm, torkából diadalmasan űzte messzire a fellobbanó kacaj a sírást és boldogan térdelt az ágy elé, amikor a nyöszörgő kis jószág rövid noszogatás és kóstoltatás után mohó ösztönnel esett neki a tejtől megduzzadt, friss anya-mellnek.

Amikor a délután derekán öreges járással, kopott fekete táskájával, lihegve lépett be az ajtón Dorka néni, Palkó nagylegényesen állott eléje.

- Megkésett ám, Dorka néni. Utána vagyunk.

Az öregasszony meghökkenve nézett a fiúra.

- Ugyan no... Aztán ki segített?

- A jó Isten... Meg én!

- No no... De csak megnézhetem azért anyádat!

A legényke lelke dagadt a büszkeségtől.

- Azt meg is nézheti!... De meg a kicsinyt is... Mert olyan, mint a makk!

Az anya ott mosolygott az ágyban. Dorka néni fejcsóválva nézte Palkót, az meg, mintha tudta volna, hogy mit kell tennie, kiment a házból a szabadba, nagyot kurjantott és magasba hajította a pörge kalapját... Egészen biztos, hogy ebben a pillanatban az édesapja éppen ezt csinálta volna...

Forrás: Nyugat 1929. 11. szám

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése