Mint mohó gyermekínyem egykor
Éretlen zöld vadalma, som,
Szép kedvem összehúzta máma
Fanyar, csikarós fájdalom.
Összecsuklottam, mint didergős
Hidegesőn a lóhere,
Igy zárkózik be alkonyatra
Kék anemóna levele.
...Valaha nagyon messzejártál,
Ki tudja, mennyi salakon,
Ki tudja, miben itatódtál,
Mily hullámban, milyen vakon.
Eredj. Megéreztem ma rajtad
Volt asszonyoknak illatát,
Mielőtt tudtam volna rólad:
Vesztettem jónehány csatát.
Vesztettem vámon és a réven,
Hol ad-vesz kurta hevület,
Borod kiforrt, tajtékja megszállt,
Seprője rendre leüledt.
Valaha én is messze jártam,
Már szinte túl az életen,
Álmok gyopárjait vadásztam,
Szédítő szikla-éleken.
Kancsó borod, csokor virágom
egy-asztalunkra szép terű,
De por hullott ma a virágra
és a pohárba keserű.
Egy szó volt tán, mit szádra vettél,
S mit lelked tőlem nem tanult,
Egy lendület, beléjetúrás,
Mellyel újjad hajamba nyúlt.
Egy merészség, mit sohse mertél,
Sohsem kért balga kérelem,
Sóhaj csak, reppenő mosoly tán,
Mit át nem éltél énvelem.
Nincs pöre ennek, nincs haragja,
Nem igazít meg semmi jog,
Ha felpanaszolom, kinevetnél,
De azért csak tovább sajog.
Eredj magadba. Megyek én is,
Más tájakon, tanácstalan,
Beteg óráim átbolyongom
Lelkem pusztáin társtalan.
Csak most ne érj hozzám szavaddal,
Csak rám ne tévedjen kezed,
Mert nem segít, akár halotton,
Ha a virágot ráteszed.
Hadd, hogy keressek, mint az állat
Sebemre magam jófüvet,
Csorgassak rája tiszta nyálat,
Szívjak zsongító naphevet.
Holt visszajáró asszonyokkal
Hadd vívok egymagam csatát,
Áporodott borpince-szagba
Szűrjem hegyek fuvallatát.
Hogy kifüstöljem kis világunk,
Melybe kisértet tévedett,
S ifjúkorom hóillatával
Váltsalak vissza tégedet.
Forrás: Nyugat 1939. 1. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése