Irigy fenyők között vak erdő mélyin éltem,
Míg jött egy dalos ár és zúgva elsodort,
S mely rózsaszirmokat és szennyet váltva hord,
A víz sodort, sodort, míg a tengerhez értem.
Már testem jéghideg, kemény és síma volt,
Csak rajtett, mély erek tarkíták szürke vértem.
De bennök lelkem fájt; vihart epedtem, kértem,
Vihart, mely partra vet, hol ível messzi bolt.
S az orkán partra szórt, hol habvájt, hűs gödörben
Elnézem a napot, a nagy, örök csodást,
Mely kél és száll nyugodt, felséges égi körben.
De jó pihenni így, nagy úttól elgyötörten,
Tükrözve hajnalpírt meg alkonyhervadást,
Hideg kő, mely ragyog és nem vágy semmi mást.
Forrás: Nyugat 1920. 7-8. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése