Jádzik
Palkó minekutána teológuskodott Eperjesen, hallgatott medikát meg filozófiát
Pesten, hazajött Rozsnyóra, ténfergett vagy egy évig, aztán molnárlegénynek
állott a pataki malomba.
Keveset
szólt, mogorván hallgatta a vizi-kerék búgását hosszú éjszakákon, de nehezen
omló gondolatai olykor gyöngyöt vetettek a freccsenő vízzel, ám arról nem
tudott senki.
Luca
éjszakáján éjfélkor búzát vitt a garatra, hogy felöntse, s ím mozdul a tetején
három öreg szem és könyörög életéért emberi hangon, mert hogy nem akar lisztté
válni.
Jádzik,
a filozófus nem ütődött meg - Luca éjszakáján megszólalnak az oktalan állatok
is -, zsebre dugta a három nagy szemet s várt velük hóolvadásig. Akkor aztán
kiment az öreg temetőbe, ott elültette mind a hármat az avarba, hátra a fal
mellé, ahol régi rozsnyai városbírák sírkövei hámlanak.
Már
zöldellett a mező, a vetésben elbujhatott a varjú, amikor eszébe jutott a
temető s kiment megnézni az ültetését. Az övé már nagyobb volt, szinte nyakáig
ért, kihányta a kalászát s duzzadtak a szemei. Mikor lehajtotta őket, látta,
hogy piciny szopós gyerekek húnynak zöld pólyában sorjában a száron, a szellő
meg ingatja őket szeliden.
Mikor
másodszor ment ki, ezek a gyerekek már ríttak a tavaszi széllel, de
elhallgatott mind a jövetelére és rámosolyodott. Tizenketten bujtak meg egy
kalászban, összesen harminchatan voltak. Körülfonta a helyüket tövises ággal,
nehogy bántódásuk essék és várt érésig.
Hármad
útján már olyan volt a három búza szára, akár a kukoricáé. Az apró nép meg
zsinatolt odafönn, mert a kalászban volt mind és különös verssel riasztotta a
verebeket.
Ha
megérünk, nem félünk,
Ahogy
mondod; cselekszünk.
Estére
aztán kijöttek a kalászból, ki ugorva, ki mászva és éjjelre odalopózkodtak mind
a Jádzik ágya köré a malomba. Költögették a versükkel s mikor kidörzsölte a
szemét, emberszóval áll elibe a legnagyobb; ez sem volt magasabb a két lábon
álló egérnél.
-
Mi édes urunk, parancsolj vélünk...
A
molnárlegény megköszönte az ajánlkozást, fal felé fordult és aludt tovább.
Reggelre szinte elfelejtette az álmot.
Azon
a nyáron nem esett egy csepp eső Gömörben, ősz elejére kicserepesedett a mező
és elapadtak a folyóvizek. Kézi malmon őrölt a nép nehéz verejtékkel, csak egy
malom járt estétől reggelig, az, amiben Jádzik Pali molnárkodott, de hogy
micsoda erő hajtja a csudakerekét, nem tudta senki. Százan tolakodtak az ajtaja
elé, gyalogosok meg szekeresek és nyomta volna be mind a gabnáját.
Luca
éjszakáján megint egymaga maradt a malomban; elhúzódott attól minden ember, még
az elkésett csucsomi fuvarosok is az erdő alá kerültek, nehogy mellette
kellessék elmenniök. Ilyenkor rajzik a lélek földön, levegőben.
Éjfélkor
vékony egérhang fordítja vissza Palkót, a búzaemberek álltak a hátamegett mind
a harminchatan.
-
Mit parancsolsz urunk e nagy éjszakán? - kérdezik cincogva.
-
Azt, hogy a zsilipen tej ömöljék víz helyett.
Az
emberkék szabódtak, hogy így-úgy, sok kis lelket megháborítanának véle, de nem
engedett Jádzik. S ím fehér tej indul meg a deszkák között, megríkatja a
vizi-kereket és halk sírás kél a dombról, a csecsszopók temetője felől.
-
Azok sírása ez, akiktől elvették az anyatejet pénzért - magyarázta a törpék nagyja
és Jádzik bólintott, hogy érti, hisz medikus volt. De nem hallgatta soká, mást
parancsolt Palkó.
-
Ebből elég, tedd, hogy bor csorduljon a tej helyébe.
A
törpék húzódoztak megint, hogy idegyűlne a gonosz annak a szagára, de
megkötötte magát a legény.
Elapadt
hirtelen a tej-patak, a vizi-kerék mintha elpihent volna egy lélekzetre, de
újra áramlik a zsilip leve és bor illata tölti meg a malmot. Veszettül csikorog
minden tengely és részegesek éneke kél odakünn.
-
Ezek mámorosan mentek a halálba... Bujj el, mert megtaszigálnak - biztatják
mesterüket a törpék, de Jádziknak tetszik a korhely ének, régi ismerős hang üt
ki a karból és vélük fújja, alá s fel tántorogván a malomházban.
-
Állítsátok el - rivall a búza-emberekre -, azt akarom, vér hajtsa a malmot - és
megrémülnek az apró szolga-lelkek. Könyörögnek, hogy csak ezt ne, mert baj lesz
ebből bizonnyal. Nem tágított Jádzik és megindították a lelkek a vér-folyót,
azok vérét, akik valaha fegyvertől haltak meg.
Undok,
nehéz szaggal telik meg a malom háza, kívülről meg rettentő birkózás lármája
hallik. Nyög az ajtó, mintha sokan nyomnák, majd meg kipattan és láthatatlan
nép tolakszik be rajta, kiáltozván, hogy: hó... hajrá... Fejszét ragad Jádzik
is, csapkod maga körül és belehasit cölöpbe, kerékbe, versenyt ordítozván a
gonoszokkal, amíg telik az erejéből mind az első kakasszóig.
Mikor
vizet önt újra a zsilip, odarogyik a garat alá s elereszti kezét, lábát. Nem is
kelt fel többet. Reggelre kihült a teste.
Így
halt meg Jádzik Palkó.
Forrás:
Nyugat 1927. 10. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése