2019. szept. 12.

Bereznay Isván: A rozsnyai malom



Jádzik Palkó minekutána teológuskodott Eperjesen, hallgatott medikát meg filozófiát Pesten, hazajött Rozsnyóra, ténfergett vagy egy évig, aztán molnárlegénynek állott a pataki malomba.

Keveset szólt, mogorván hallgatta a vizi-kerék búgását hosszú éjszakákon, de nehezen omló gondolatai olykor gyöngyöt vetettek a freccsenő vízzel, ám arról nem tudott senki.

Luca éjszakáján éjfélkor búzát vitt a garatra, hogy felöntse, s ím mozdul a tetején három öreg szem és könyörög életéért emberi hangon, mert hogy nem akar lisztté válni.

Jádzik, a filozófus nem ütődött meg - Luca éjszakáján megszólalnak az oktalan állatok is -, zsebre dugta a három nagy szemet s várt velük hóolvadásig. Akkor aztán kiment az öreg temetőbe, ott elültette mind a hármat az avarba, hátra a fal mellé, ahol régi rozsnyai városbírák sírkövei hámlanak.

Már zöldellett a mező, a vetésben elbujhatott a varjú, amikor eszébe jutott a temető s kiment megnézni az ültetését. Az övé már nagyobb volt, szinte nyakáig ért, kihányta a kalászát s duzzadtak a szemei. Mikor lehajtotta őket, látta, hogy piciny szopós gyerekek húnynak zöld pólyában sorjában a száron, a szellő meg ingatja őket szeliden.

Mikor másodszor ment ki, ezek a gyerekek már ríttak a tavaszi széllel, de elhallgatott mind a jövetelére és rámosolyodott. Tizenketten bujtak meg egy kalászban, összesen harminchatan voltak. Körülfonta a helyüket tövises ággal, nehogy bántódásuk essék és várt érésig.

Hármad útján már olyan volt a három búza szára, akár a kukoricáé. Az apró nép meg zsinatolt odafönn, mert a kalászban volt mind és különös verssel riasztotta a verebeket.

Ha megérünk, nem félünk,
Ahogy mondod; cselekszünk.

Estére aztán kijöttek a kalászból, ki ugorva, ki mászva és éjjelre odalopózkodtak mind a Jádzik ágya köré a malomba. Költögették a versükkel s mikor kidörzsölte a szemét, emberszóval áll elibe a legnagyobb; ez sem volt magasabb a két lábon álló egérnél.

- Mi édes urunk, parancsolj vélünk...

A molnárlegény megköszönte az ajánlkozást, fal felé fordult és aludt tovább. Reggelre szinte elfelejtette az álmot.

Azon a nyáron nem esett egy csepp eső Gömörben, ősz elejére kicserepesedett a mező és elapadtak a folyóvizek. Kézi malmon őrölt a nép nehéz verejtékkel, csak egy malom járt estétől reggelig, az, amiben Jádzik Pali molnárkodott, de hogy micsoda erő hajtja a csudakerekét, nem tudta senki. Százan tolakodtak az ajtaja elé, gyalogosok meg szekeresek és nyomta volna be mind a gabnáját.

Luca éjszakáján megint egymaga maradt a malomban; elhúzódott attól minden ember, még az elkésett csucsomi fuvarosok is az erdő alá kerültek, nehogy mellette kellessék elmenniök. Ilyenkor rajzik a lélek földön, levegőben.

Éjfélkor vékony egérhang fordítja vissza Palkót, a búzaemberek álltak a hátamegett mind a harminchatan.

- Mit parancsolsz urunk e nagy éjszakán? - kérdezik cincogva.

- Azt, hogy a zsilipen tej ömöljék víz helyett.

Az emberkék szabódtak, hogy így-úgy, sok kis lelket megháborítanának véle, de nem engedett Jádzik. S ím fehér tej indul meg a deszkák között, megríkatja a vizi-kereket és halk sírás kél a dombról, a csecsszopók temetője felől.

- Azok sírása ez, akiktől elvették az anyatejet pénzért - magyarázta a törpék nagyja és Jádzik bólintott, hogy érti, hisz medikus volt. De nem hallgatta soká, mást parancsolt Palkó.

- Ebből elég, tedd, hogy bor csorduljon a tej helyébe.

A törpék húzódoztak megint, hogy idegyűlne a gonosz annak a szagára, de megkötötte magát a legény.

Elapadt hirtelen a tej-patak, a vizi-kerék mintha elpihent volna egy lélekzetre, de újra áramlik a zsilip leve és bor illata tölti meg a malmot. Veszettül csikorog minden tengely és részegesek éneke kél odakünn.

- Ezek mámorosan mentek a halálba... Bujj el, mert megtaszigálnak - biztatják mesterüket a törpék, de Jádziknak tetszik a korhely ének, régi ismerős hang üt ki a karból és vélük fújja, alá s fel tántorogván a malomházban.

- Állítsátok el - rivall a búza-emberekre -, azt akarom, vér hajtsa a malmot - és megrémülnek az apró szolga-lelkek. Könyörögnek, hogy csak ezt ne, mert baj lesz ebből bizonnyal. Nem tágított Jádzik és megindították a lelkek a vér-folyót, azok vérét, akik valaha fegyvertől haltak meg.

Undok, nehéz szaggal telik meg a malom háza, kívülről meg rettentő birkózás lármája hallik. Nyög az ajtó, mintha sokan nyomnák, majd meg kipattan és láthatatlan nép tolakszik be rajta, kiáltozván, hogy: hó... hajrá... Fejszét ragad Jádzik is, csapkod maga körül és belehasit cölöpbe, kerékbe, versenyt ordítozván a gonoszokkal, amíg telik az erejéből mind az első kakasszóig.

Mikor vizet önt újra a zsilip, odarogyik a garat alá s elereszti kezét, lábát. Nem is kelt fel többet. Reggelre kihült a teste.

Így halt meg Jádzik Palkó.

Forrás: Nyugat 1927. 10. szám

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése