Feleki Sándor (1865-1940): Pacsirtadal

 

Dereng. A réten és mezőn

Még egy fűszál se rezdül.

Az első, félénk napsugár

Suhan most rajt’ keresztül.

 

S ezüst csengőnek hangjaképp

Csendül pacsirta-ének

És mint varázsütés nyomán

A mindenség feléled.

 

A réten friss szellő lebeg,

Csillog füvön a harmat.

Vidám zaj, zsongás váltja fel

Az éjjeli nyugalmat.

 

Az ébresztő pacsirtadalt

Meghallja rózsa, mályva

S tovább lebeg, miként a méh,

A rezedára szállva.

 

És ébredeznek sorba mind

A friss pacsirta-szóra,

A kakukk és a seregély,

A harkály és a gólya.

 

Hozzá szegődnek csíz s a pinty

S a hangverseny megindul

És fölver engem is a dal

Szomorú álmaimbul.

 

Kopott, fakó ruhás madár,

Ah úgy szeretlek téged.

Nótádra erdő és mező

Mély álmából felébred.

 

S édes dalod a friss tavaszt

Belopja a szívekbe,

S a gond, a fájdalom, keserv

Rossz álomként feledve.

 

Költő vagy, ki az édes dalt

A bús szívekbe írja.

Verőfény, szín minden dalod,

Dalolj, kedves pacsirta!

 

Forrás: A Természet 7. évf. 18. sz. 1903. szept. 15.

Feleki Sándor (1865-1940): Március

 

Holdas éjjel. A tar erdő

Oly borongó, szótalan.

Tán még mindig azt gyászolja,

Hogy a fénye oda van.

 

De mint hogyha varázs érné,

Ím, mozdul a rengeteg.

A lombtalan cserje bokor

Összerezdül, megremeg.

 

Súgnak, búgnak a tar lombok

Új tavaszról szép regét

S langyos szellő járja által

Minden zugát, rejtekét.

 

Szellő, amely lenge szárnyon

Hoz édes, friss illatot

S azt suttogja: kék ibolyák,

Gyöngyvirágok nyíljatok!

 

Szellő, amely olvadó hót,

Jégvirágot eltemet,

Szellő, amely új reménnyel

Tölti be a lelkeket.

 

Új reménnyel, új vágyakkal

S fellélegzünk szabadon.

Újhod tőle, úgy érezi,

Fáradt szív és tar vadon.

 

Mondjad szellő, hogy te benned

A bűverő mi lehet?

Úgy sejtjük, hogy véled jött el

A megváltó kikelet.

 

Forrás: A Természet 7. évf. 14. sz. 1903.júl. 15.

Feleki Sándor (1865-1940): Maczkó úr karácsonya

  

Kristálytiszta, metsző a lég,

Bokrot, cserjét hó lepi.

Ág se rezdül a nagy csendben

És e csend oly ünnepi.

 

Ezüstfényét hinti a hold

S mintha gyémánt-permeteg

Hullott volna fára, lombra,

Úgy csillog a rengeteg.

 

Éjfélre jár. Misére szól

A kápolna harangja.

Mi veri fel a nagy csendet?

Maczkó úrfi hallgatja.

 

Csodálatos zsongás-bongás

A mély vadon közepett.

Maczkó úrfi fejét töri:

A csengő hang mi lehet?

 

A cserjésben meghúzódik,

Hang irányban haladván.

A kápolna felé indul

Ép’ a hívő-karaván.

 

Nézi maczkó ijedezve:

Vadászsereg lesz talán?!

Majd megnyugszik, mert egynek sincs

Fegyvere az oldalán.

 

Mennyi ember egy csapatban,

Ő meg árván, egyedül.

S még se bántják, rá se néznek,

Most már kedve felderül.

 

S gondolkodik: Mi lehet az?

Jobbak lettek a szívek?

Talán maczkó úrfi bőre

Nem kell többé senkinek?

 

S tovább czammog a szent hitben:

Nem üldözik már soha.

S édes álom közt telik el

Maczkó úr karácsonya.

 

Forrás: A Természet 7. évf. 9. sz. 1903. máj. 1.

Feleki Sándor (1865-1940): Októberben

 

A dér belepte fákról hullnak

A sárga-piros levelek

És lomha szürke felhők csüngnek

A füstölgő, kék hegy felett.

 

A haldokló bús rengetegben

Mi sem mozdul, mi sem beszél,

Csak a leszállongó levelet

Süvöltve hordja el a szél.

 

Nincs fény, nincs illat, nincs madárdal,

Zöld lomb hívón nem integet,

Mi sem zavarja a kórágyon

A haldokló nagy beteget.

 

Az ólomeső hull szitálva,

Hull álmosan, szünetlenül

S az erdőre az elhagyottság

Kínzó érzése nehezül.

 

Ilyenkor búvom én az erdőt,

A nagy beteg velem rokon.

Én sem tudom, mi hív úgy engem,

Mily bűverő, mely oda von.

 

Csak azt tudom, hogy kedves nékem

E rejtelmes, komor vadon,

Tán mert a síró széllel együtt

Zokoghatok itt szabadon.

 

Forrás: A Természet 7. évf. 1. sz. 1903. jan. 1.