A dér belepte fákról hullnak
A sárga-piros levelek
És lomha szürke felhők csüngnek
A füstölgő, kék hegy felett.
A haldokló bús rengetegben
Mi sem mozdul, mi sem beszél,
Csak a leszállongó levelet
Süvöltve hordja el a szél.
Nincs fény, nincs illat, nincs madárdal,
Zöld lomb hívón nem integet,
Mi sem zavarja a kórágyon
A haldokló nagy beteget.
Az ólomeső hull szitálva,
Hull álmosan, szünetlenül
S az erdőre az elhagyottság
Kínzó érzése nehezül.
Ilyenkor búvom én az erdőt,
A nagy beteg velem rokon.
Én sem tudom, mi hív úgy engem,
Mily bűverő, mely oda von.
Csak azt tudom, hogy kedves nékem
E rejtelmes, komor vadon,
Tán mert a síró széllel együtt
Zokoghatok itt szabadon.
Forrás: A Természet 7. évf. 1. sz. 1903. jan. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése