Kékszemű ibolya, nem azért szeret a
Szívem, lelkem téged,
Mert illat szárnyain hirdeted a tavaszt,
A rég várt vendéget.
Nemcsak az új tavasz, hanem a szabadság
Hirdetője lettél,
Nagy eszmék, nagy napok pirkadó hajnalán,
Viharban születtél.
Petőfi, amikor „Talpra magyart!” zengi
lelkesedő tűzbe’,
Lobogó mentéjén ibolya illatoz,
Kokárdához tűzve.
S ibolya-illatnak szárnya vitte széjjel
Ezt a gyujtó szikrát
S a költő dalától visszhangzott a róna
És a komor sziklák.
Ébredező tavasz, ébredő szabadság
Te szerény virága:
Ezért maradj minden igaz magyar szívnek
Mindörökké drága.
Forrás: A Természet 6. évf. 14. sz. 1902. júl. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése