Ha őrjöng a vezuv, ha forr benn a láva
S felolvad tüzében a sziklák gyémántja,
Ha bőszülten feldörg – eget-földet rázva,
Menydörgő szavával az égre kiáltva!
S felhangzik mélyéből a pokol moraja,
Hogy megindul tőle az Isten haragja:
Vajjon akkor szenved, valami fáj neki
S a gyehennák nyelvén átkait szórja ki?!
Ha forrong a tenger s morajlik a habja,
Felordít rémesen roppant indulatja,
Ha fekete vizén bolygó árnyak lengnek,
Rejtelmes mélyéből sikoltások kelnek
S vonaglik a teste – a tajtéka ömlik,
Kiszórja méhéből minden igazgyöngyit:
Sir akkor a tenger, őrjöng fájdalmában,
Nem lel vigasztalást Árion dalában?!
Ha sóhajt az erdő, megrezdül a lombja
S ingó koronáját a villám sodorja,
Ha rejtelmes ölén szilaj visszhang támad,
Mintha megőrjülne szivében a bánat
S elbődül mélyében az erdők szelleme –
Fekete felhőkkel lesz az égbolt tele:
Mi leli az erdőt, mi bántja a lelkét,
Miért ontja-zúgja rémitő keservét?!
Ha szótlan a puszta, ha elhal sóhaja
S nem csendül felette pacsirta szózata,
Ha lefut a rengő délibáb öléről,
Kicsordul a könye virági szeméből
S halvány pára lebben kifakult egére,
Mint a tömjén füstje fényes oltárképre:
Mi leli a pusztát, mért borul el arcza,
Tengernyi virága szirmát mért hullatja?!
Ha sápadt a menybolt s kifakul lilája,
Verőfényben úszik nefelejts viránya,
Ha hullik-hulladoz csillagékessége,
Harmatkönyét ontja a fekete földre
S aranyhidat épít tündérek hadának,
Nyitogatja keblét sok múló virágnak:
Mily érzés lehet az, ami akkor támad –
Szerelem, fájdalom, amely szerte árad?!
Szemem ha tévelyeg s káprázatba réved,
Behúnyt szemű éjnek titkaiba mélyed
És a végtelenben felragyog a csillag,
Amely ép úgy elmúl, mint a hulló harmat:
Hová lesz a fénye a futó csillagnak?
Hol a temetője az égi hamvaknak?!...
Fenséges, mély titok borul a világra,
Szomorúfűz lombja a mulandóságra.
Forrás: A Természet 5. évf. 1. sz. 1901. szept. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése