Varsányháti pusztán volt egy kerek erdő,
Nyoma sincs talán már azoknak a fáknak,
Pedig a nagy rónán olyan nagyon kedves
Játékszere volt a pajkos délibábnak.
Tőle kérdezte meg az első sugár is,
Hogy miről álmodott
És lehajló lombján csókkal szárítgatta
A rengő harmatot.
Itt volt a hazája vércsének, rigónak,
Lombja közé rejtve annyi volt a fészek,
Sőt a parlagi sas nyulászni ha fáradt,
Úgy alkonyattájon az is ide tért meg.
A legnagyobb fának tetejébe szállott
Észrevétlen, csendben,
Onnan vigyázgatta, az ő birodalmán
Sorján megy-e minden?
A pusztán iramló garabonczás szélnek,
Ez a kis erdő volt egyedüli gátja
És hogy megfoghatta, tapsolt levelével
S úgy meghajladozott a sok öreg nyárfa.
Ha vihar tépázta, haragos zöldre vált
Minden kis levele,
Csak morgott, míg a nap mosolygó arczával
Ki nem engesztelte.
Itt a kis erdőben, kakukfüves párnán
Úgy elszenderegtem egész napon által,
itt csalta ki lelkem legragyogóbb álmát
A ringató szellő, altató madárdal.
Óh ezek az álmok hamar messze szálltak, -
De emléke él még
S rá visszagondolni, bár fáj is a lelkem,
Mégis gyönyörűség.
Varsányháti pusztán nem úgy van mint régen,
Csengő madárdallam nem hangzik a fárul;
A kis erdő helyén, mint egyebütt, másutt,
Búzavirág kéklik, búzakalász sárgul.
és fölötte szótlan, reggeltől napestig
Iramlik a fecske;
Boldogabb időkből, mintha csak a múltból
Nyomokat keresne.
Forrás: A Természet 5. évf. 13. sz. 1902. márc. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése