Fecském-fecském, édes fecském,
Ha elröpülsz messze,
Megtérsz-e majd tavasznyiltán,
Holdsugaras este?!
Elhol-e majd piczi szárnyad
A fészked tájára,
Avagy eltünsz, mint az árnyék
Fényes holdsugárba?!
Magad jössz-e, avagy azzal,
Aki feléd hajlott,
Kivel lelked édes vágya
Rabigába hajtott?!
Avagy pedig bús, magános
Lesz az érkezésed,
Örök búját keseregi
Minden szívverésed?!
Milyen nótát csicseregsz majd,
Mikor haza jöttél:
Köszöntő dalt? – avagy búsat,
Hogyha gyászt öltöttél…
Örülsz-e majd mindazoknak,
Kik téged szeretnek,
Ha elmész is idegenbe
Soha nem felednek?!
Megfájul-e kicsi szíved,
Ha nem találsz egyet, -
Azok közül, akik téged
Legjobban szeretnek?!
Kinek őszi hervadáskor
Angyalszárnya támad,
Mert megöli beteg szívét
Akkorra a bánat…
Hogyha megjössz, majd akkoron
Együtt fogunk sírni,
Érzelmeink virágiból
Gyászkoszorút fonni.
Siessél majd, édes fecském,
Szívszorongva várlak!
Téves útra ne csapongjál,
Mert megöl a bánat.
Forrás: A Természet 5. évf. 23. sz. 1902. aug. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése