Megejtő, titkos, néma csend körül,
A palotákon bűvös fény rezeg…
A szívbe sejtés álma tömörül
És rámkacagnak szép csillagszemek…
Csak én bolyongok árván, egyedül,
Az én világom haj, - egy más világ…
Lelkemre álmok rejtett gyöngye ül
És sírnak bennem ős melódiák…
Így bandukol a senki gyermeke:
A holdas távol méla dalnoka,
Kinek ajkán a vágyak éneke,
Míg más tanyája bús szülőhona…
Csitítgatom a fájdalom jaját:
„Ködös reményünk napja sütni fog!...”
Szilveszter éj, te sorsdöntő barát,
Te már tudod, mi nékünk még titok…
És mégse tör ma ránk a gyáva gúny,
A csüggedés, e gyötrő, kósza baj…
A multra vágyak hervadt szirma hull
És megbocsájtón száll fölé a dal…
Mögénk került egy hosszú év megint
A szenvedések szörnyű végsorán,
Turán-tüzek új, szent lidérce int,
Mely lángra kap, - a győzők víg torán,
- Talán a Hargitán!...
Forrás: A Természet 21. évf. 1-2. sz. 1925. jan. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése