Mosolyg még ránk a napsugár,
Még el sem búcsúzott a nyár,
De egy-egy sárga falevél
Már végső útra kél.
Még látjuk a kék, szép eget
S a lomb közt gyümölcs integet,
De a sűrű cserjék alól
Madár már nem dalol.
Még zöld az erdő és a rét,
De nincsen hang, se szóbeszéd.
Ah, sejti lelkünk, mit jelent
E méla, néma csend.
Még perzselően tűz a nap,
Forró sugári hullanak,
De éjjel már megborzogat
Egy hűvös fuvallat.
Nincs búsabb, mint élet-utunk
Ha zöld rétek közé jutunk –
S a virulás, a szín megett
A halál integet.
Forrás: A Természet 6. évf. 1. sz. 1902. jan. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése