Fehér lepel borul az elárvult földre,
Hófehér takaró a fagyos mezőre.
Nincsen árnyas bokor, nincsen nyíl virág,
Szomorú temető lett az egész világ.
Hosszú jégcsap lóg le az ablakom felett
Házam ereszéről, mit a tél könnyezett.
Siratja a régen lehullott virágot,
Tavasz elmúlását, az egész világot.
Sötét felhő borul a látóhatárra,
Elhalványul a nap bánatos orcája
S keserves szívének minden sóhajtása:
zokogó könnyeknek sűrű hóhullása.
Bezárom ajtómat, a szobámba térek,
Bőszen üvölt a szél, de tőle nem félek.
Megrakott kandallóm barátságos tüze
Hosszú világot vet a megfakult földre.
Hallom a távoli farkas ordítását,
Lombtalan ágaknak panaszos, bús szavát.
Nyikorog a kutam repedezett gémje:
Nem kell most senkinek – mintha nyögne szíve.
Tovább bömböl a szél. Elmerengek rajta.
Minden üvöltése mintha nekem szólna.
Mintha a természet végső dobbanása
Félelmes szavában visszhangot találna.
Te meg, forró lelkem, melynek minden hangja
A tavasz virágit, csak azt sóhajtozza,
Tűrd a természetnek kegyetlen bosszúját
S várd a nagy mindenség örök igazságát:
Hosszú, fagyos télre kikelet nyílása
Balzsamot fog szórni hajnalhasadásra;
Éltető balzsamot, melytől a föld méhe
Virágot szül majd az ébredő mezőre.
Forrás: A Természet 6. évf. 9. sz. 1902. máj. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése