2021. nov. 15.

Erdős Dezső: Fehér lepel borul…

 

Fehér lepel borul az elárvult földre,

Hófehér takaró a fagyos mezőre.

Nincsen árnyas bokor, nincsen nyíl virág,

Szomorú temető lett az egész világ.

 

Hosszú jégcsap lóg le az ablakom felett

Házam ereszéről, mit a tél könnyezett.

Siratja a régen lehullott virágot,

Tavasz elmúlását, az egész világot.

 

Sötét felhő borul a látóhatárra,

Elhalványul a nap bánatos orcája

S keserves szívének minden sóhajtása:

zokogó könnyeknek sűrű hóhullása.

 

Bezárom ajtómat, a szobámba térek,

Bőszen üvölt a szél, de tőle nem félek.

Megrakott kandallóm barátságos tüze

Hosszú világot vet a megfakult földre.

 

Hallom a távoli farkas ordítását,

Lombtalan ágaknak panaszos, bús szavát.

Nyikorog a kutam repedezett gémje:

Nem kell most senkinek – mintha nyögne szíve.

 

Tovább bömböl a szél. Elmerengek rajta.

Minden üvöltése mintha nekem szólna.

Mintha a természet végső dobbanása

Félelmes szavában visszhangot találna.

 

Te meg, forró lelkem, melynek minden hangja

A tavasz virágit, csak azt sóhajtozza,

Tűrd a természetnek kegyetlen bosszúját

S várd a nagy mindenség örök igazságát:

 

Hosszú, fagyos télre kikelet nyílása

Balzsamot fog szórni hajnalhasadásra;

Éltető balzsamot, melytől a föld méhe

Virágot szül majd az ébredő mezőre.

 

Forrás: A Természet 6. évf. 9. sz. 1902. máj. 1.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése