Erdőben, mezőben vagy ha kertben járok,
Csak rátok gondolok gyönyörű virágok.
Köszöntlek bennetek örömkönyhullással,
Mikoron illattok az egekbe szárnyal.
Hallgattam köztetek a mikor regéltek,
Megértem édesen suttogó beszédtek.
Mézzé vál ajkamon minden édes csóktok,
Elkábul a lelkem, ha fülembe súgtok.
Nézem a szemetek, a mely annyiféle:
Egyik kék, másik zöld, mint a tenger fénye.
Duzzadó kebletek a nektárt takarja,
Nincs a lelketeknek sohasem avarja.
Reátok borulok a virágországban,
Minden érzeményem tefelétek szárnyal.
Két kézzel átfogom hajlongó testetek,
Úgy szívom magamba mézédes lelketek.
Szivemre borultok pihegő kebellel,
Bódító illattok mámorba ringat el.
Valami borulat terül a lelkemre, -
Könyeim hullanak virágkelyhetekre…
Forrás: A Természet 5. évf. 17. sz. 1902. máj. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése