Tünődve állok meg
A hervadás felett,
Nézem, egyre nézem
A hulló levelet.
Szinte hallom, amint
Mindenik falevél,
Midőn zizegve hull,
Valamiről beszél.
Elmondja élményét
A virágos nyárral,
mint csókolódzott a
Fénylő napsugárral.
Mint szállt minden este
A harmat reája,
Hogy üdítőbb legyen
S édesebb az álma.
Tán azért szeretlek
Hervadó ősz téged,
Mert olyan vagy te, mint
Az emberi élet.
Ha hozzám sem lesz majd
A hervadás távol,
Én sem beszélek, csak
Eltűnt boldogságról.
Míg – megnyugtatóúl,
Hogy semmi ne fájjon –
Ráborul szememre
Az örökös álom!
Forrás: A Természet 5. évf. 3. sz. 1901. okt. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése