Ablakomon ma nincsen jégvirág.
Ahogy kinézek, szürke a világ:
Köd lomhál a földön.
A szobám ma börtön.
Mi van a ködben? És mi van a ködön túl?
Elpusztulhat tőlem az egész világ;
Ha a nap az égről, mint az alma lehull
és leomlik véle a csillagmiriád,
én nem fogom tudni, én semmit se látok,
csak az álló ködöt, meg a kertpalánkot.
Ablakom alatt a kiskert sárgul elém,
A nagy mindenségből csak ennyi az enyém:
kóró, letörött ág, elhervadt levélke,
száz kis halott virág szomorú emléke.
De nincs örökös köd szép Magyarországban,
S főkép nincs Egerben és itt is a Sánczban:
átnyilalja a nap, - elszáll mint a fátyol.
Feltárul a közel, feltárul a távol.
Vidám pikulaszó s bőgőmoraj hallik:
a Sáncz egy utczáján most kezdik a lagzit.
Kirajzik egy házból a Sáncz tarka népe:
piros-szoknyás lányok ringatósan lépve;
legények legelöl a tánczot bokázva,
hátul meg a vének csendes ballagdálva.
Nyoszoló-lányok közt egy koszorús leány.
Orczája halavány s mégis boldog, vidám.
Vissza-visszapillant az édesanyjára.
S akkor könny lopódzik szeme csillagára.
Forrás: A Természet 6. évf. 13. sz. 1902. júl. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése