2021. nov. 15.

Fábián Gáspár: Kis falumhoz

  

Ha munkám fárasztó robotját

Leróva, lelkem csendben álmodik

S a képzelet a lenge röptű szárnyán,

Egyik helyről a másik szebbre szállván,

Ragadja gyorsan lelkem vágyait:

 

Te jutsz eszembe bérczes hegyvidék,

Te, ott a völgyben drága szép falum.

Hol szép mezőid ezer virágában

Te integetsz felém bűvös pompában,

Hol égbe száll a lélek szótlanúl.

 

A nap itt szebb, amint előtör

Erdők mögül a bércznek tetején.

Megfürdve képe hűs patak habjába’,

Mely sziklák rejtekén tova suhanva,

Halk csobogással édesen regél.

 

A tájnak csendjét nem zavarják

A halkan suttogó öreg fenyők,

Csak mint a messze tenger mormolása,

Amint a szél haragjában megrázza

Sudárjokat közelgő vész előtt.

 

Csend honol, de felhallatszik néha

A fülemüle bájos danája;

Harkály kopácsol szorgos munka közben,

Rikoltva szól, amint más fára lebben

És halkan sóhajt az erdő reá.

 

Bűvölten áll az emberlélek itt.

A napi gondok, bú-bajok felett

A természet bűvös csodáit tárja;

Előttünk im a boldogság tanyája,

S a szív itt bajt, fájdalmat elfeled.

 

Forrás: A Természet 7. évf. 4. sz. 1903. febr. 12.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése