Ha munkám fárasztó robotját
Leróva, lelkem csendben álmodik
S a képzelet a lenge röptű szárnyán,
Egyik helyről a másik szebbre szállván,
Ragadja gyorsan lelkem vágyait:
Te jutsz eszembe bérczes hegyvidék,
Te, ott a völgyben drága szép falum.
Hol szép mezőid ezer virágában
Te integetsz felém bűvös pompában,
Hol égbe száll a lélek szótlanúl.
A nap itt szebb, amint előtör
Erdők mögül a bércznek tetején.
Megfürdve képe hűs patak habjába’,
Mely sziklák rejtekén tova suhanva,
Halk csobogással édesen regél.
A tájnak csendjét nem zavarják
A halkan suttogó öreg fenyők,
Csak mint a messze tenger mormolása,
Amint a szél haragjában megrázza
Sudárjokat közelgő vész előtt.
Csend honol, de felhallatszik néha
A fülemüle bájos danája;
Harkály kopácsol szorgos munka közben,
Rikoltva szól, amint más fára lebben
És halkan sóhajt az erdő reá.
Bűvölten áll az emberlélek itt.
A napi gondok, bú-bajok felett
A természet bűvös csodáit tárja;
Előttünk im a boldogság tanyája,
S a szív itt bajt, fájdalmat elfeled.
Forrás: A Természet 7. évf. 4. sz. 1903. febr. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése