2021. nov. 15.

Gárdonyi Géza (1863-1922): A bogár

 


(Chrysomcia fastuosa.)

 

Az ablakomnak külső párkányára

leszállt egy fényes kék-aranybogárka.

Messziről jött, és itt most megpihen.

Szárnyát bevonja, s rám néz szeliden.

Rám néz és bámul.

 

Mit gondol magában

a kisbogár az ember ablakában?

 

Tán ezt gondolja: ime itten áll

egy óriásnagy fekete bogár;

egy nagy bogár, ki kőben éldegél,

s nincs szárnya se, csak mászik, mendegél.

 

S én gondolom: Mily boldog e kis élet:

csak véletlen, hogy a városba tévedt;

az erdőség az ő igaz hazája,

a lomb, a fű, a virág a tanyája;

bú nélkül él, békén, függetlenül;

minden övé, ahova települ;

pénz neki nem kell, se más földi kincs;

barátja sok van, ellensége nincs;

ház se kell néki: ha eljő az éj,

a sátra lomb, az ágya falevél;

reggel, ha ébred, inni, fürdeni

egy tiszta harmatcsepp elég neki;

ebédje nyiló virág mézpora,

divánja annak selyme, bársonya;

ott szundikálja délutáni álmát,

s hallgatja kedvvel a madár-dalárdát.

 

Vajjon mi hozta ezt a kisbogárt,

mi gondolat, hogy éppen ideszállt?

Tán benne is van vágy és akarat:

próbálni, látni új világokat?

Vigyázz kis boldog: messze el ne szállj!

 

Az ember is, ez óriás-bogár

a zöldben élt valaha réges-régen,

függetlenül, csendben és békességben;

de vágya támadt, látni új világot,

s ment ment, elhagyva fát, füvet, virágot,

míg végre kövek közé rekedett,

s küzdelmes élet örök rabja lett.

 

*

 

És üldögélünk csendes, szótlanul.

A nap kisüt a fellegek alul,

Megmozdul, fölnéz az aranybogár:

szárnyát kibontja, s dongva tovaszáll.

 

Forrás: A Természet 6. évf. 24. sz. 1902. dec. 15.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése