Sirhalmok közt járok
Fényes temetőben,
Aranysugár játszik
Minden síremléken.
Nincsen itten illat,
Csak hideg fény honol,
Édes madárdaltól
Üres minden bokor.
Papiros virágok,
Mesterséges díszek,
Könnyel nem öntözött
Hiú földi ékek…
Minden ami itt van,
Hideg pompa árja,
Nincs a szeretetnek
Itt virágos fája.
Mily más – én Istenem! –
Rejtett völgy ölében,
A mulandóságnak
Szerény kis kertjében:
Virágos hantoknak
Égi hangulatja,
Itt még a madár is
A kedvest siratja.
Apró fakeresztek,
Tépett fátyol, virág,
Amit könyből kelve
A jó föld visszaád; -
Bólintgató lombok,
Szomorú fűz ága –
Borulnak a sírok
Kicsi fejfájára.
Ibolya kandikál
Keresztek lábánál,
Köny van a szemében,
Sir a kis virágszál.
Összefoly a könyünk
Az ő bánatával,
Fájó sóhajtásunk
A magasba szárnyal.
A hajnal ezüstje
Szemfedővé vál itt,
Alkonyat bíbora
Égő fáklyát állít.
Csillagos fátyola
Ráborul az éjnek:
A sírok világa
Örök csendbe mélyed.
Óh milyen szomorú,
Megható itt minden,
Csapongó lepkeszárny
Nem lebben meg itten.
A gőgnek nem terem
Gyászban borostyánja,
Sorompónál lehull
Minden földi lárva.
Egyforma a mérték,
Akármerre lejtett;
Akit ide hoznak,
Annak már betellett.
Illatárrá vál itt
Földi remény, óhaj,
Könyből virág fakad,
Gyászból, fájó sóhaj.
Óh ide, csak ide
Jöjjetek pihenni!
Milyen édes lehet
Itten elnyugodni!
Rózsalugas alatt,
Virágok tövében,
Csalódott szívetek
Örök enyhet érlel.
Forrás: A Természet 5. évf. 22. sz. 1902. júl. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése