Közeleg a tél már, a vadludak szállnak
S integet magához még egyszer a puszta,
Mielőtt a lassan elhallgató tájnak
Örök érverése álomba borulna;
Ott a tanyák szélén hívnak az ákáczok,
Sárga levélujjuk beinteget hozzám
S én a messzeségnek útlan nekivágok,
Melyről a köd oszlik szakadozva, lomhán.
Egybefolyhat fénnyel alaktalan árnyék
S túl e szürkeségen szemeim lezárva,
Én az éjben, ködben, mégis rád találnék
Szabad levegődről, pásztorok hazája;
Te vagy itten, érzem, ime hozzád jöttem,
A föld szépségéből valami hiányzik,
Míg az eget rajtad meg nem látom körben
S fölöttem a menyben egy más láthatárig.
S mikor itt lenn teljes a táj nagy ivedben,
Nézem a magasban a szebb horizontot,
Melyből ezüst szárnyú csillagja kirebben
A rejtelmes éjnek, az az égi bolt ott,
Mely a nappal kéklő sátorán túl mélylik
Felfelé az űrnek új láthatárába,
Melyen nyúl a tejút koszorúja végig,
Csillagbimbócskákból eggyé babonázva.
Szeretem e földet, szeretem végtelen,
Hol a nyáj kolompja harangoz a nyárnak,
Hol az alvó csend van nappal is éberen,
Amely fölött ősszel még a daruk szállnak;
Véget ér a puszta csodás bűbájával,
Költözik a daru, a délibáb ritka,
A felosztott földek, tanyák során által
Dúczból a galambok kelnek szárnyaikra.
Míg én benne fürdöm ama szent gyönyörben,
Mit e légóczeán nagy hullámin érzek,
Mintha vizek szárnya mozdulna köröttem,
Örök lebegését érzem itt a légnek;
Mély tengerek fölött szakadatlan elem,
Itt vagy kinn a pusztán, igaz otthonodban
S fölötted az éther, még nagyobb s végtelen,
Min angyalok járnak, melyen a menybolt van.
Először a földön indul meg a madár,
Neki iramodván mielőtt felszállna,
Ahányszor meglátlak mély kőszívű határ,
Ihletedtől lelkem egyszerre kap szárnyra;
És elzengi dalát, áttörve az árnyon,
Isten trónja alatt mozdulatlan függvén
S az alkotót magát sejtelmesen látom
Lenn a délibábon, a nagy puszta tükrén.
Forrás: A Természet 5. évf. 7. sz. 1901. dec. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése