Néma magányban, bérczek honában
Él a sasmadár;
Ott, hol a tetőn – a fény-delelőn
Van a földhatár.
Nem néz a földre, csak föl az égre, -
A napba tekint,
A kék világban – szabad hazában
Álmodozva ring.
Fürdik a fényben, gyöngyöző dérben –
Kéj az mind neki.
Vész-vihar éltét, félelem szivét
Nem remegteti.
Játszik a léttel, ezernyi vésszel –
A tettre szilaj,
Szétvág szárnykarja – mint a hős kardja –
Ha zúg a vihar.
Kedve ha támad – tűzvére lázad,
Tettre készteti,
Égen a felhőt, a futó szellőt
Rabjává teszi.
A tüzes orkán – czikázó villám
Ha megperzseli,
Hamvából ujul – a büszke Turul –
Nem fáj az neki.
Nyíl ha találja, szívét átjárja –
Piros vére hull,
Sziklatetőre – bércztemetőre
Vadrózsa borul.
Sóhajt az erdő, zokog a szellő
Mint a vész-sirály,
Nyugszik a fényben, ünnepi csöndben
A madár-király.
Forrás: A Természet 5. évf. 16. sz. 1902. ápr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése