Azt mondjátok, hogy az a tavasz:
Ha újra napfényben fürdik a világ?
Ha száraz avar közt fehéren villan
Az erdő mélyén a hóvirág?
Ha ibolya illatát hozza a szellő
És madár dalától hangos a berek?
Ha egymáshoz bújva – ragyogó szemmel
Boldogan járnak szerelmes emberek
S ajkukon elhal a téli panasz?
Azt mondjátok, hogy ez a tavasz?
Azt mondjátok, hogy az a tavasz:
Ha bárányfelhők úsznak az égen?
Ha ragyogó hajnalok Pazar gyöngyeként
A harmat gyémántja csillog a réten?
Ha felszálló köd mögött felénk int a távol…
Rónánkat, ölelő hegykoszorú?
S feledve minden, ami a lelkünkben
Égető bánat és oly szomorú?
Könnyelmű ajkakon elhal a panasz?
Azt mondjátok, hogy ez a tavasz?
És mégis azt mondom, - nem ez a tavasz!
A magyar tavaszt – oh - másképp várom én!
Ott van az igaz emberek lelkében,
a titkos készülés izzó, szent műhelyén!
Jöhet a télben, forró nyár hajnalán…
Vagy őszi orkánok pusztító dalában…
Roppan az avar – vagy pusztul a virág,
Négyfelé induló vad hajrá nyomában…!
És újra, mint régen, szent ami igaz!
Azt mondom, magyarok – akkor lesz tavasz!
A magyar tavaszban – vérrózsák nyílnak majd
S Branyiszkó bércein a magyar dal zeng!
Felrúgott határkő sziklaként repül
S a régi végeken a mi zászlónk leng!
Templomok csendjéből felzúg a hozsánna
És könnyes szemekkel egymásra borulunk!
Elveszett testvérek – az lesz a tavasz:
Ha reszkető ajakkal homlokon csókolunk!
De addig itt nincs tavasz, - csak jaj és – csak panasz!
Magyarok! Véreim! – Az lesz a tavasz!
Forrás: A Természet 21. évf. 7-8. sz. 1925. ápr. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése