Fagyruháját levetette
Örök Idő királylánya,
S felveri a mezőt, rétet
Csókos tavasz kacagása.
A föld puha, mint puha ágy,
Reszket rajta a fény, a vágy.
A napsugár aranykéve,
Lüktet tőle a föld vére.
Cseng a patak csobogója,
Itt a fecske, itt a gólya.
Lepkék járnak lepketáncot,
Lánykák fonnak pitypangláncot.
Száll a nyárja hópihéje,
Paplant hint a víz színére.
Örök Idő királylánya
Tavaszt hozott valahára!
Száll a széllel a nyárfa-szag
Aranynapos tavasz kacag.
Éled a föld zöld vetése
S a pacsirta nevetése.
Nő kenyerünk élet-napja.
Mennyi remény gubbaszt abba!
Csendes remény, bízó álom
Pihen a nagy göröngy-ágyon…
S míg a tavaszt szívja lelkünk,
Titkon egy-egy könnyet ejtünk
A föld-ágyra, friss vetésre,
A mindnyájunk kenyerére
És kérjük a néma földet:
Többet adjon, mindig többet,
Édes-ízűt, hófehéret…
S hozzá régi boldog népet!
Budapest, 1926.
Forrás: A Természet 22. évf. 7-8. sz. 1926. ápr. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése