Hányszor rút nemzetek bennem megharcoltak
Sőt magam fiai egymást felkoncoltak!
Bennem a vérontás merő tenger látszott;
Döghalál sokakat koporsóba rázott. -
De még több van hátra. Már érzem, fiaim
Ellenem készülnek, dulfulnak tagjaim;
Rövid idő mulva nagy zendülés lészen;
És az én romlásom, mert immár van készen…
De bizom Istenben, kit nemzetem imád,
Felhő után ismét, hogy nekem napfényt ád…
Spanger András Magyar krónikája.
BOLDOGFALVA és a KARÁCSONDYAK.
I.
Nagy Magyarországon, a szép hajdan korban,
Nem volt irástudó minden kis bokorban.
Nem voltak oly cifra papír irka-firkák;
A veres betűket éles karddal irták…
Az urak kezökbe ritkán fogtak tollat;
Könnyebb volt nekik a nehéz kardmarkolat.
Zárt levél helyett tűzpróbán szilárdított
Férfiúi szívek őrzék meg a titkot…
Csak elég az hozzá, hogy még akkor irni
Nehezebb volt, mint az ércbuzogányt birni…
Jaj be megváltoztak az idők azóta:
Némelyikönk karja vékony mint a flóta…
De nem akarom én a honszerelemnek
Hurjait megrázni, mert fájdalmat zengnek;
Csak azt akarom megsugni, hogy még akkor
Nem gyakorta került tollcsatára a sor,
A testamentomot – vagy, magyarul mondva,
A végrendeletet sem a penna orra
Jegyzette föl mindig a maradékoknak,
Kik az örökségen civakodni szoktak:
De az emlékezet szent levéltárába
Szóval rakta a végrendelkező szája.
Legfölebb a jegyző s kéntor egy személyben
Rótta fel magának emlékezetképen. -
És a szív és az ész kettős erős zára
Oly hűn őrzé, mint a titkok levéltára…
II.
A tizenötödik század végszakában
Két jó gazda öreg lakott egy szép házban
Nagy Boldogfalvának egyik utca-végén,
Hires Debrecennek épen déli szélén.
Igen jó barát volt együtt a két öreg;
Tudván, hogy idejök nem soká lepereg
Hoszura nyult éltök véggombalyagáról, -
Régen halogatva holnapra a máról -
Fölmentek a helység házához egy reggel.
A birák ott ültek komolyan, szép renddel.
S mivel közel nem volt szolgabiró s esküdt,
A birákat kérték fel tanúkul együtt;
És ezek előtt végrendeletet tettek, -
Melyet hogy mindnyájan jól eszökbe vettek:
Felállottak renddel, s rá esküt mondának,
Hogy ki nem beszélik azt senki fiának;
Mig nyelveiket a törvény fel nem oldja;
S ekkor hirdetik ki, a mint rende, módja…
Nyúgalommal tértek az öregek haza,
Honnan kün se vóltak, elmult hét tavasza. -
Nem mondom előre, hogy mit végezének:
A titkot előre kibeszélni vétek,
Nem is szokta, kinek vére jó magyar vér;
Majd kibillen később; egy kicsit még ráér.
Elég az hozzá, hogy kevés időtelve
Különféle hirt szórt a falunak nyelve.
III.
E történet előtt vagy hétszer hét évvel
Várnánál harcolt a Magyar, ellenével;
S tudjuk, hogy a tüzes király a csatában -
Gyászos emlékezet maradt a hazában! -
Szörnyü öldöklése után ott esett el;
És a győztes Török a királyi fejjel,
Melyet büszke gőggel tűzött fegyverére -
Most is forr miatta a jó Magyar vére! -
Mint labdával játszott a véres mezőben.
(Nándorfehérvárnál meglakolt későbben)…
A király elestét a nagy Hunyadynek
Két vitéz vivé meg, boldogfalvi fiak.
Bár előre érzé a veszélyt Hunyady,
Szavaiknak még sem akart hitelt adni:
Kardjaikon egy-egy basa-fejet látván, -
A mi győzelemre menydörgős kiáltvány!
De nehány perc mulva, szörnyü fájdalmában,
Mely az egész honét viselé magában,
Látta, hogy nagy részint elhullott serege,
S béborult fölötte a hazának ege.
A Magyarok közől tizenötezeren
Halva maradtak a gyászos csatateren;
Kétszer annyi volt a Török vesztesége;
A halálnak vala benne nyeresége…
Elhullott a honnak legszine és java:
Hátrálni kényszerült a nagy Hunyad maga…
Még a vér is csorog izmos karjairól,
A midőn az egyik hirnök búsan így szól:
Fuss, vezérünk! Drága kincse nemzetünknek!
Ott jön egy csapatja durva ellenünknek;
Tégedet szeretne az rabláncra verni;
Abból ugyan, míg mi élünk, nem lesz semmi!
Fuss! Mi majd bevárjuk, s mig velünk elbánnak:
Mentsd meg drága élted a szegény hazának.
És megálltak ketten; elvalának szánva
A dicső vezérért bizonyos halálra…
Hunyady is, a két hős sok beszédére,
Végre bizonytalan, nehéz útra tére…
IV.
Mintha óriási vihar vad ereje
Döngetné a földet, és ennek kebele,
Végső jajdultában, kétfelé szakadna:
Oly robajjal tört le egy hegyről, rohanva,
A hires sphaik jól rendezett csapatja,
Oly hiszemben, hogy a nagy hőst elfoghatja.
***
Hol az életrázó nagy veszélyek közben
A bátor embernek keble is megdöbben,
És elhalgat az ész figyelmeztetése:
Ott jelenik meg az ég Gondviselése
Mint kies szivárvány az ember életén,
Melynek fő szinei: Hit, szeretet, remény.
***
Széles lap terült a hegynek oldalában,
Neki vágtatott sok spáhi nagy vaktában;
És ott lelte végét hetyke életének;
Borostyánkoszorút vad dicsőségének
A láp folyondára fonott feje felett,
Melyet még a víz is alig szenvedhetett;
Mert a lomha terhet háromszor veté fel,
Játszva a spáhik rút nagy kopasz fejével;
Majd belélopódzott rengő tüdejökbe,
És lenyomván végre eledelül lökte
Az éhes halaknak s békák csoportának; -
Melyek is felettök gazdag tort lakának…
Mint midőn a rabló, istent káromolva,
Vágtat a pusztában, lován meghajolva,
És rohan megölni gyilkos fegyverével
Űzött embertársát, zordon sötét éjjel, -
S akkor csattan villám vágtató lovára,
Megrendül a rabló e szent jel láttára: -
A spahiknak is elállott szemök, szájok,
Társaik halála rémülés volt rájok.
Megdöbbenve álltak meg s tanakodának:
Ha vajon van-e itt hatalmas Alláhnak?!…
Ez alatt időt nyert a két boldogfalvi,
A lápok közt nyúló keskeny útra csapni,
Mely kiemelkedett a lápok tövéből
S összekötő lánc lőn a két lápon szélről.
Feneke volt ez is hajdan a nagy lápnak,
A melyet szélei véknyan ketté vágnak:
De meredek háta a vizat nem türte; -
Gazdag sásnak diszlik rajta sárgult fürte. -
Sok nehézség várt a két vitézre itten,
Alig tértek el jól egymás mellett ketten.
Fáradtukban gyorsan nem haladhatának;
Egy kis félrelépés, s vizbe hullhatának.
És ezenkivül még, Allah! Kiáltással, -
háton könnyebben birkozván a sással -
Utánok száguld egykét vakmerő török…
És ime a fegyver már fegyveren csörög;
Már az egyik magyar kardja ketté szakadt
A török által szórt vagdalások alatt.
De a másik magyar úgy vág a törökre,
Hogy ez egy perc alatt elalszik örökre;
És – a mint boszusan segitségre rohan -
Pajtása, lovával a mély vizbe zuhan;
Lova megbotlott a másik ló testében…
Igy szabadult meg mind a két vitéz szépen.
Több töröknek nem volt kedve űzni őket,
Megtartá az isten a hős menekvőket;
Megtartá a honnak és keresztyénségnek
A nagy Hunyadyt is, bár fenekedének
Rá, dicsőségéért, nem-csak a vad ellen,
Hanem a hazában dúló pártos szellem
Durva katonái is, kik tőrbe ejték,
És a moldva vajda – Drákulának merték
Átadni Magyarhon legnagyobb vezérét,
Árulással adva meg az érdem bérét…
De a szörnyü bünt az ég se nézheté el:
Fiastól lakolt meg Drákula fejével.
V.
Harci kürt orditott riadót e népnek?
És azért tódulnak össze ifjak s vének?
Vagy véráztatott tőrt hurcoltak közötte,
S fülöket szokatlan vész hire ütötte?
Hogy tanácsházához Nagy Boldogfalvának
Ujság – kapzsi arccal annyin szaladgálnak…
De nem hallik harci mének tombolása,
Sem kemény acélnak büszke csattogása…
Vagy temetkezőre hí, búgó hangjával,
A szerény toronynak lármaharangjával
Verdesett levegeőég reszkető nyelve?
Hogy a ház előtt az utca teljes telve!
Vagy talán tűzvész van, s menteni jövének?…
Nem látszik füst; és nem hallik gyászos ének!…
Fenyegető bajnak, cifra ünnepélynek
Nyoma sincs arcán a fölsereglett népnek…
Egyszerű polgári szertartásra várnak
Összetódult népe Nagy Boldogfalvának;
Egyszerűre, melyben a jó emlékezet
Hősi dicsőségnek bölcsejéhez vezet…
Hire futamodott a faluban szerte,
Hogy, ki a törököt oly sokszor megverte,
Ki, Kőtörő Mihály bajtársával egyben,
Várnánál Hunyadyt védte leghivebben, -
Karácsondy György meghalt késő vénségben
Hagyván roppant kincset végrendeletében,
Melyet tőn az elhunyt Kőtörő Mihállyal,
s mely kikiáltatik ma kántori szájjal…
Ime megnyílik a csinos faluháza:
Jőnek a birák a falu szine, máza.
És leülnek egy kitett asztalhoz szépen.
Méltósággal nézve végig a sok népen…
Csendesedni kezd a zaj hullámzó árja,
Mint tenger, mely a nap fölkelését várja.
Majd felállnak egyben a birák és vének,
Egynek intésére,… a kit főnek vélek.
„Már a csend mutatja, hogy, kik összejőnek -
Szól a néphez az, kit imént mondék főnek -
„Itten e napon, jól vannak érdekelve,
Azok emlékétől, kiket a hir nyelve
Méltán mondott falunk leghősebbjeinek;
De hisz’ ismerétek, itt dicsérni minek?Karácsondy György- és Kőtörő Mihálynak
Végrendeletében sok szép dolgok állnak.
Azokat itt sorban mind meghallhatjátok,
Bárcsak áldás lenne belőlök, nem átok!
De mielőtt kántor uram hozzá látna
A kihirdetéshez, teljes toroktátva:
Esküszünk mindnyájan – s erre mind felálltak,
És viszhangja lesznek a szóló szavának -
Esküszünk, hogy a mint tudnunk adta isten,
Híven és igazán elmondatjuk itten
Karácsondy György és Kőtörő Mihálynak
Végrendeletét, a melyet ránk bizának.
Hat tanácsbeli volt a végrendeletnek
Tételekor jelen, kik rá esküt tettek:
És mivel halandó lény mindegyik ember,
Ne hogy feledésbe menne a szó egyszer:
Hat ifjabb gazdának erős eskü mellett,
Emlékezet végett megbeszélni kellett.
A tizenkettőből öten vagyunk jelen;
S a mit öten mondunk, nemde kétségtelen?”
Szólott, és kezével intett a kántornak,
Ki jó barátja volt a halotti tornak;
Neki is szokott már az ilyetén sornak;
Mert, hol bú, vagy öröm tüzszikrái forrnak,
Ott jelen kell lenni a derék kántornak,
Edzett hangja oda illenék Stentornak;
Mézzel foly beszéde, mint a magyar bornak
Nedve, melyet tova ritkaságul hordnak:
„Nem nagyon régen volt;azon időtájban,
Midőn Ubdinánál vítt kemény csatában
Hat ezer magyar halt el Frangepán miatt, -
Mit vigan beszél a Tar s a Magyar sirat; -
Vagy, ha tán még jobban emlékeztek arra,
Akkor, midőn a hős Kinizsy varkarja
A féktelenné lett fekete seregnek
Sirt ásott vidékén a hires Szegednek;
Ekkor történt, mondom, hogy e tanácsházban
Az említett két hős öreg, jó szántában,
Megjelenvén testi s lelki egésségben,
Ezeket hagyá végakarataképen:
„”Mi gyermekségünktől fogva jó barátok,
Közakarattal két kincset hagyunk rátok,
Bpldogfalva népe! Földi kincs az egyik,
Melynek birtokáért majd nyakukat szegik
Azok, kik a testnek élnek, de a lelket
Kevesebbre nézik, mint egy puszta telket;
Jó tanács másik, melyet fülök mellett
Elbocsátnak sokan, mint a könnyü pelyhet,
De azok lelkének, kik okulnak rajta,
Dísz az, mint kövér galy, mit a vén fa hajta…
Jó szülő földünkről, melyben élni kezdtünk;
Semmi viszonyok közt el nem felejtkeztünk;
S mostan elmellőzni nekünk lenne szégyen:
Azért holtunk után örökösünk légyen
Gazdagon megáldott földeink felében,
Pénzünkben is, melyet gyüjtögetünk régen,
És lakó házunkban, s mind-abban, mi benne
Földében, falában található lenne.
De, mivel a földön embernek fő dolga:
Arra törekedni, hogy legyen hív szolga
Az Urnak házában, a vallás ügyében,
Hogy jutalma, túl a síron, üdve légyen:
Tiszte vallásosság háza levén keblünk -
Az oltárra, melynél istenhez sereglünk,
Selyem szőnyegeknek vételét rendeljük,
S legyen papjainknak szép áldozó kelyhük;
Szinezüst kupából kell a keresztvíznek,
Arra ömleni, kit ott megkeresztelnek.
S mert az ember is csak úgy lehet képmása
A nagy istenségnek, ha élte folyása
Annak van szentelve, a ki teremtette,
s átható gondjával őrködik felette:
Hagyjuk és rendeljük, hogy a birák s vének
Tanácsával élve az egyház fejének,
A falu népének jó erkölcse végett.
Mely, csak mostanában, ferde útra tévedt,
Alkossák házunknak alkalmas szobáit
Iskolául – a mit lelkünk régen áhit;
Hagyunk a mesternek száz vonás forintot,
Évenként kap ennyit, a ki jól tanít ott;
Fő tudomány lészen a vallásnak dolga,
Mely nélkül nem élhet sem az úr, sem szolga.
Mert ha áhitattal nézzük a nagy égnek
Csillagait, melyek tiszta fényben égnek,
A pusztáknak fényben úszó délibábját,
A tengert és a nagy mindenség világát: -
Isten előtt, a ki mindezt hozta létre,
Oh, mi emberek ne borulnánk-e térdre?!…
Többi földeinket s egyéb vagyonunkat,
A mi holtunk után még épségben marad,
Hagynók Karácsondy Mihálynak, ha benne
Lelkünknek valami kis öröme lenne;
Haj! De fájdalom, hogy, mint egy elátkozott,
Atyja fejére oly szörnyü szégyent hozott,
És megbélyegezte örökre a nevet,
Melyet Hunyady is büszkén emlegetett!
Fájdalom, hogy feslett életének mérge
Béhatott már a népélet rétegébe;
Pedig a mely fába a pusztitás férge
Belekap, kiszárad annak életkérge!
Hagyjuk hát azokat, jó remény fejében -
Vajha e remény is csalódás ne légyen!
Az ő kis fiának Gergelynek javára,
S míg fölnevekedik az anyátlan árva:
Vagyonának hasznát hadd huzza az apja,
A ki tőlünk ezt is méltatlanul kapja;
De ha Gergely el nem jutna teljes korra,
Vagy, ha benne apja romlott vére forrna:
Hagyjuk e javakat Debrecen városnak,
Mely hű népe vala Hunyady JÁnosnak
A kitől nyertünk négy portát s nemességet,
Várnánáli magunkviselete végett. - …
Jó tanácsul pedig azt hagyjuk mindennek,
Hogy igaz szolgája legyen az Istennek
Honnak és királynak, mert a ki ezeket
Mellőzi: nem illik rá ember nevezet!
S eléri azt a megbántott ég haragja,
És kiveszti, hogy ne légyen fattyumagva…””
***
Mint midőn utósót kong a búgó harang;
Széles tölcsérében reng, kanyarog a hang;
És úgy tetszik, mintha szive, szája volna,
Mely érez, panaszol, - s könyüje omolna;
S bár, - hogy zajt ne verjen felsajogó jaja -
Fájdalmait vissza s elnyomni akarja, -
Még is átátzendül fülünkben szivének
Lüktetése, és viszhangja keservének: -
E tanács sulyának érzése ekképen
Csendült át és sajgott a népnek lelkében:
Néma halgatásban oszoltanak szélyel; -
Mintha féltek volna kisértetes éjjel. -
VI.
Ezen idő után, nehány év multával,
Harcban állott a nép királyi urával,
És a nemességgel, mely Mátyás királynak
Hunytával füttyet hányt a gyönge kormánynak,
És a jobbágy népet olyha tekintette,
Hogy az ég azt csak ő érte teremtette;
Hogy, mikép lovát és ökrét oda hajtja,
A hová akarja, s elköveti rajta,
A mit egyezőnek gondol érdekével:
Épen úgy bánhatik e szenvedő néppel.
Megveté a törvényt, mely a jobbágyságunk
Engedélyt adott: felmondani urának;
És a zsarnokságnak nem vala határa,
Hogy nehezebb légyen a szolgaság járma…
Tisztelet a ritka, kevés kivételnek, -
Ilyen vala sorsa a jobbágy embernek.
Úgy, hogy ellenségnek tartott nemest s papot:
Boszut forralva vett előttök kalapot. - …
Ki csodálná aztán, ha ily állapotban,
A melynél szomorubb már nem igen sok van -
Hallván a jobbágyság, hogy keresztes hadat
Állit Bakács érsek s bünbocsánatot ad
Mindenkinek, a ki fegyvert fog kezébe: -
Tomboló örömmel tódult seregébe;
Tűzhelyét, családját, és kinos rabláncát,
A sokszor vérébe mártott hajdu-pálcát,
És után, kit zsarnok tetteiről ismert, -
Kerülve: a halálharcba örömest ment;
Titkon imádkozva simult fegyveréhez,
Hogy kezében ő is védszert s gyilkot érez! -
Jaj lett volna akkor a pogány Töröknek,
Ha a nép s nemesség együtt békét kötnek!
De elkábitotta azt a szenvedésnek,
Ezt a hatalmát túlűző szenvedélynek
Lángoló érzése; s a szegény hazának
Szive vérezett, míg ők tusakodának!
Mert a munkás osztály elhagyá a dolgot;
Kapa kasza helyett kezében kard forgott;
De ezt nem a Török ellen forditotta,
Mely Horvátországot már elboritotta;
Nagyobb ellensége vala neki itthon:
A nemességre rég fenekedett titkon.
S most a merre vonult táborozásában,
Pirosló nemes vér fakadott nyomában
És a pusztitásnak ádáz förgetegét
Keresztül hordozta a honban szerteszét
Gőgös fejedelme a keresztes hadnak -
Dózsa Györgynek ilyen magas címet adtak -
S dörgő parancsokat küldözgetett szélyel,
Hogy, ki utját állja meglakol fejével;
Hogy elérkezett a szabadság órája:
A jobbágy nem lesz már az úr rabszolgája;
Ki kell irtani a zsarnok nemességet;
Behozni a vagyon- s rang egyenlőséget. -
Ily elveknek szerzett Dózsa győzedelmet,
Mig a sors tőle észt s szerencsét el nem vett,
S a fölkelt nemesség őt felyül nem multa
Kegyetlenségben; - mi örök szégyen folja.
Mert, habár a nemes vezérek sorában
Volt is egy kettő, ki, a csaták zajában,
Hallgatott szivének könyörületére, -
Hogy ne folyjon annyi ártatlanok vére, -
(Mint a győri püspök, s Pápa kapitánya,
Kik az ágyut ronggyal, a puskát fojtásra
Töltetvén, sok ember életét megmenték:)
De a többi hadat vezérlő leventék,
Mint a fenevadak, öltek és gyilkoltak;
Táborukban honfi vérpatakok folytak;
Karóba-vnásnak, kerékbe-törésnek,
A kínos halálig kiéheztetésnek;
Orr- s fülcsonkitásnak alig szakadt vége: -
Igy lakolt a fölkelt szenvedő föld népe!
VII.
Már a lázadásnak lelke el volt fojtva;
Dózsa Györgynek teste négyfelé tagolva,
Buda, Pest, Fejérvár s Nagyvárad várának
Kapuin cimerül s rémitő példának
Volt kitüzve; s a mit benne épen hagytak
A győzők: azon éh hollók szakácskodtak…
***
Mig a lázadás elharapózott lángja
Átégett a honos, mint egy véres máglya,
s füstölgő üszkein a nyomor tanyát vert:
A kínnak pohara színig csordulttá telt.
S az önzése mágnes koporsó a szivbe’,
Mely magába folyvást áldozatot szív be,
E mammuth, mely éhes gyomrát ha meg tömte,
Kiforditja, s megfelfalja, mit kiönte -
Sok kalandor szivét drágán bérbe vette,
Vérbe kent zászlóját kitüzve felette;
Ismertetőül a szivre sötét gyászt vont;
Sötét birodalmán nem maradt egy látpont!
S mert körötte forrott a bűnök kovásza:
Megrepedezett a szivnek nemes máza! -
Az önzés rugója sarkából ki vágta
A vagyon szentségét; nem sokat imádta!
Szilaj játékát a lázas szenvedélynek
Nem fékezheté meg a vallásos érdek;
Ajtatos imádság s templomi szent ének
Hangjára a rablók süketek levének;
És kik az úr házát oltalmazni keltek:
Rabló kezek között martir halált leltek.
***
Lecsapott a vésznek pusztitó vihara
Nagy Goldogfalvának is határaira…
Éj boritá sűrű fátyolát a földre,
a midőn nagy számu rabló banda tört be
A csöndes helységbe, rémitő zsibajjal
Mely csakhamar összevegyült ezer jajjal.
Mert, a hol a rablók serege elvonult,
Minden ház és kunyhó tüstént lángba borult;
S a nagy tűz láng-karja az egész helységet
Átfogván: a mi csak éghető volt, égett,
A rablók vezére, míg a templom égett,
Nehányad magával belsejébe lépett;
S az oltár kincseit mind maga ki szedte,
És egy nőnek a ki nyomban állt mögötte,
S egy tízéves-forma csinos figyermeknek
Adogatta át, kik azzal kisiettek;
A telhetlen vezér pedig bent maradt ott,
S vizsga szemmel minden zugot kikutatott.
Buzgányával végre az oltárra vágott,
Szidva azt az örök mindenhatóságot;
Istent káromitva lépett a küszöbre…
Épen akkor szakadt egy égő üszög le,
És oly egyenesen pattant a szemébe,
Hogy egy perc alatt az mind kettő kiége…
Ez alatt a nép a rablókkal harcban állt,
És ha vett ezektől, ő is osztott halált;
Tűzhelyéért vívott a nép, s az is égett:
Keservében fejtett ki hősiességet.
Úgy, hogy a rablók már megfutottak volna,
De zavarban voltak mint a Bábeltornya
Épitői, - meg nem lelvén a jó útat,
A mely szabadulást és menekvést mutat.
Folyt tehát a harc, és csak lassan hátráltak;
A győzők mindenütt fris nyomukba hágtak.
Már a templom előtt zengett a csatazaj,
A hol felhangzott egy halál-fájdalmas jaj.
És e kínos jajban a rablók bandája
Megdöbbenve ismert vezére hangjára.
Épen akkor verte azt egy ember agyon,
S végig nyujtóztatta tört testét a fagyon;
A nő és a gyermek, kik a kincset fogták,
S egy óriás rabló: hárman körül kapták.
Elakarván vinni a vezérnek testét;…
A falubeliek ezt a percet lesték;
S oly erővel törtek mind a hármójokra,
Hogy az erdőnek tán nincsen annyi bokra,
A hány sebet vágtak rajtok, úgy, hogy a nőn
A sürű csapásra a halál erőt vőn.
Ott hevert, bűnének társával, megölve,
Hol az oltár kincsét elrabolta körme…
Az óriás rabló felkapá nyeregbe
A fiut, s lovának sarkantyut szegezve.
Rohant a helyről, hol, az égnek boszuja
Alatt, társainak nagy része elhulla..
***
Más nap is füstölgött még Nagy Boldogfalva.
A romok közt itt-ott egy ember volt halva.
A nyomor minden díszjelvényét feltűzte;
A nehéz koldusbot is ott fityeg közte…
De nincs mit koldulni egész Boldogfalván,
Nincs mit megőrölni a szomszédság malmán.
Ki ad kenyeret az éhezők szájába?!
Ime küld Debrecen város főbirája!
De vigaszt kiadhat a szenvedő népnek,
Mely áldozata lőn önnemzedékének?!…
Mert a nép ráismert a rabló vezérre;
És fellázadt reá minden jónak vére;
Karácsondy MIhály volt az; ki atyjának
Kincsét így akarta megnyerni magának.
VIII.
Még soká érzé e csapást Boldogfalva,
A fájó seb igen lassan gyógyult rajta;
Romba dőlt házai alig épülhettek;
Nem arattak, mert nem szántottak-vetettek.
Debrecennek és a Szepesy uraknak
Kk ott földesúri jogokat birtanak,
Jó szíve adott tápszert a lakosoknak;
Vége lett volna máskép mg igensoknak.
És a templomban nem nyerhettenek vigaszt
Mert a rabló banda földig égeté azt…
Majd, nehány év mulva – még csak ez volt hátra, -
A falunak szintugy félénke, mint bátra
Szörnyü dögveszéllyel vívott kemény harcot,
Melyben a halál nem vallhatott kudarcot.
A veszélyt tetézte még azon körülmény,
Hogy Debrecen népe is neki rémülvén,
Elzárá határát a szenvedők elől:
S így segélyt sem nyertek épen semmi felől
Ugy hogy a dögvész- és éhhalál-tusában,
Elveszett a falu népe harmadában...
Ezen irtóztató csapások láttára
A megmaradtaknak a falu határa
Rémitőnek tetszett, és sokan ott hagyták
A romokat, melyek nem értek egy batkát.
De, kik erősebbek voltak s ott maradtak
Lassanként házakat és templomot raktak.
És megsokasodott földeiknek zsirja -
Mert föld jó volt ott, mint a krónika irja -
A szükség telhetlen gyomrát kenegette,
S nyomort a jólét penzióba tette…
Nehány év múltával Boldogfalván szépen
Virulásnak indult az erény a népben;
S legszebben virult a vallásosság fája,
Kedves árnyában elfult a bűn csirájal…
A vallásos érzést felfokozta benne
A szentülélésnek egy bizonyos neme. -
Elterjedt a hír, hogy a rosz szellem jár ott,
A hol a halottak alusznak mély álmot.
Mivel éjjelenként az éber pásztorok
Ugy látták, hogy égnek a temető-sorok:
És ha reggelenként vizsgálták a gyepet,
Friss nyomot találtak rajta és holt szenet.
De egy élő lelket sem vehettek észre;
Még nagyobb inger lőn a kifürkészésre.
Egyszer két fiatal siheder ráállott,
Hogy, a hol éjenként látták a világot,
A temető-helyen meghúzódnak estve;
A csodás történet fejlődését lesve
Vártak; ásitoztak; türelmetlenkedtek;
Félve, hogy az éjjel füstbe megyen tervek.
Szemeikre már-már álom ereszkedett,
Midőn észrevettek emberi lépteket.
Figyeltek minden kis zörrenésre, neszre…
S látják, hogy egy lény áll hozzájok nem messze.
Az egyik kezében égő lantornája,
A másikban pedig szent feszület fája.
Egy sirdombon térdel, s maga elé tartja
A feszületet, s rá csókját osztogatja;
Ég fölé emelve arcát, fohászt rebeg;
Sir keservesen; - a két siheder remeg,
És akaratlanul kalapot emelnek,
Térdre hullanak s ők is imára kelnek.
Oly varázserővel birt a buzgó példa,
Mint istenházában a legszebb katédra.
Szinte egy óráig ily helyzetben voltak
Ott, hol szenderegtek sírukban a holtak.
Miglen végre a napbarnitotta alak
Megindult helyéről és kifelé haladt…
Hamar híre futott ezen eseménynek,
Roszat gyanitottak belőle a vének.
És a kandi gyerkúc ifjak pajkossága,
Kiváncsiságukban, oly magosra hága,
Hogy elleskődtek két éjen át is érte,
Mig valamelyiket a szerencse érte,
Hogy meglátta az éj fekete vándorát,
És elbeszélhette a látványnak sorát…
Zajt ütött aztán így a hir faluszerte,
Melynek kezét, lábát, nyakát kitekerte
A félénk s babonás embereknek nyelve:
S meg lőn a gyermek és kisértet lett neve…
Annyira ment már e dologgal a hűhó,
Hogy fegyvereseket állitott a biró
A temető szélén, kik a kisértetnek
Ha útját állhatják, jó jutalmat vesznek. -
Három fő dolog van, ugymint: pénz, pénz, és pénz,
A miért sok ember mindent megtenni kész;
Csoda-e aztán, ha többen vállalkoztak,
S a kisértetet elfogni szándékoztak?
De, a midőn hozzá már közel jutottak,
Kalapot emeltek és térdre omlottak,
Látván a Fekete embernek kezében
A szent feszületet, megható jelképen.
És, a mint elkezdte a szép imádságot:
Lelkökre buzgóság és áhitat szóllott,
S mind utána mondták; együtt énekeltek,
Mint tanitójával az iskolás gyermek.
Folyvást énekeltek; pedig már hajnallott;
Az éneklés hangja a faluba hallott.
Úgy, hogy, a zaj után, sokan oda gyültek,
S akaratlanul is közéje vegyültek
Az imádkozó és éneklő tömegnek;
Hatalmasan zengett: „Dicsőség Istennek.”
Igy történt nem egyszer. S nehány év multával
A Fekete ember szent buzgóságával
Tele volt a népnek szája a vidéken,
Csüggött rajta a nép, mint madár a lépen.
Nem csak hogy gyökeret és fahéjat evett,
Hanem róla ezer mesét emlegetett…
(A hagyomány róla annyit följegyeze,
Hogy bármely lópatkót eltört erős keze;
És hogy átlyukasztá az új szántóvasat
Nyilával: az róla, mint igaz, fenmaradt.)…
Némelyek azonban kötve hittek neki;
Mivel róla néha nem tudhatta senki
Hónapokig is, hogy hol járkel utjában,
S mért bolyong annyit a halottak honában…
Elég az hozzá, hogy a többség dicsérte;
S vérét is ontotta volna ha kell, érte.
IX.
Ezen időszakban – száznegyvenöt évig -
Török rablánc csörgött a nemzeten végig.
Ha ma egy vidékről lehullt a rabjárom,
Holnap foglaló had dult már a határon;
Ha ma a szabadság dicső napja sütött;
Holnap a szolgaság rémórája ütött.
És, ha ment vala is az ország egy része,
Ott is lüktetett a közbú érverése;
Átjajdult az egész hazán a fájdalom;
Ádria, Kárpát s a Mohácsi sírhalom
Bús viszhangot adott, jobb és baloldalon…
Megismerszett a vész a csalogánydalon…
A jó búza mellett megterem a konkoly,
Még a szinmézben is akad egy kis sonkoly;
Csoda-e tehát, ha szeretett hazánknak
Fiai közt roszak is találkozának!?
Kik a honszerelmet ábrándnak tartották,
S a rút önérdeknek buzgón pártját fogták;
Magyaroknak hivják, vagy Hottentottáknak,
Kincs-szomjukban azzal mit se gondolának;
A hol jól volt dolgok, ott volt a hazájok;
De ritka volt, kit meg nem fogott az átok…
De, hogy ne keritsek neki nagy feneket:
A Tisza partjánál Szolnokvára felett,
Török uralomnak cimere, jelképe;
A fél hold világa büszke fényben ége.
A szolnoki bég sok magyarnak tőrt vetett,
Ha fegyver nem győzött, cselt, ármányt keresett.
Fájdalom, hogy sokszor a Török kincséért,
Magyar ember ontá a magyar nemes vért!
Ama szent embert is – oh, ki hitte volna?!
Levette lábáról a Töröknek zsoldja…
Látva ugyanis, hogy rá az okosabbak
Cifra tetteiért már keveset adnak,
Önzésből, vagy miből – föltette magában,
Hogy nagy kárt teend a szép Magyarhazában…
Azt hirdeti hát, hogy őt küldte az isten,
Hogy a Török többé ne pusztitson itten;
A mint meg van irva, - köz hielem vala -
Ment lesz a Töröktől a szép Magyarhaza…
S kevés idő alatt, Debrecen tájáról
Összegyült serege kétezeret számol.
Kik a szent életű embernek beszédét, -
Számitásba véve nagy testi erejét -
Szent irásnak vették; s magok zsoldján éltek;
Vélték: ily vezértől zsoldot kérni vétek.
Szoros rendet tartott a Fekete ember:
Dobokat veretet minden estve s reggel;
Mire minden ember pontosan kirukkolt,
S hoszu ima közben folyvást térden guggolt.
A ki fajtalan szót,vagy káromlást ejtett,
Vagy elcsapatott, vagy máskép büntettetett.
De mind a mellett is elnézte szívesen,
Hogy serege ötön, tizen marhát veszen…
X.
Midőn már meg volt az ilyféle fegyelem, -
Mivel hiányzott még a dicsőségelem:
Hadi tervet csinált,melynek is főpontja
Az vala, hogy Szolnokvárát földig rontja;
De előbb Bala Szent Miklós fala dúl le,
A hol a Töröknek megsül csontja, bőre…
E nagy hadi tervvel elindul hadával,
Megtiltván, hogy vigyen valaki magával
Bármi ennivalót; mert – ugymond – az isten
Eltartja azt mindig, a ki benne hiszen…
És imé időn már jól megéhezének,
S gyomruknak nem használt a fenhangzó ének:
Az úton tömérdek enni valót leltek;
Neki vidámodott szomorkodó lelkek…
Már már látták földig lerontva a várat;
Bennök a sikerről dönthetlen hit támadt.
Majd, midőn Bala Szent Miklós alá értek,
Egy kevéssé ugyan inogott a térdek, -
De midőn láttak, hogy tűzbe borult a vár:
Bátran kiabálták: a Törökre jaj vár!
Várták, hogy a jóslat tovább is bételik,
S a lángok a török sereget elnyelik.
XI.
De im a jó kedvnek csakhamar vége lesz;
Mert bekövetkezett a fekete leves.
Megdördül az ágyúk iszonyú moraja,
Már a rémülés is a földhöz vagdalja
A szent vitézeket; fölkelnek és futnak,
De mindenütt ágyúk éhtorkába jutnak.
S azok a goromba törökök kitörnek,
És az öldöklésben valóságos szörnyek…
Cifra komédia a háborújáték,
Ha a félsz diktálja a bús retirádét;
Midőn a nótát a fülbe ágyú sugja:
Bebúnék az ember a kis fúrúlyukba;
Midőn fölé súlyos ólom-labdát vernek,
Nincsen kedve, hozzá kapni az embernek…
A Fekete ember népe azt sem kérdte,
Hogy: mi ez? Hanem szétszaladt, mint a csirke.
A ki el nem esett, pajtását se várta,
Hanem szedte, vette a sátorfát-hátra…
A seregből alig maradt meg száz ember,
A mint megszámlálták egymást másnap reggel.
A vezérre átkot, szitkot kiabáltak;
De megölni koránt sem valának bátrak;
Látva, hogy kardvágást kapott balkarjába:
Árúlás nem ötlött senkinek agyába.
Pedig a Töröknek jó pénzért előre
El vólt adva e nép kikészített bőre…
A Fekete ember magát mentegette,
Hogy e csapás, okát abból merítette:
Mert bennök gyenge volt a sükernek hite,
s gazdag zsákmányra várt népe mindegyike…
Ujra hirdeté, hogy uj szerencsét próbál,
s biztos győzelemről fejével is jót áll;
Alig találkozott ám ember a gáton,
Szemébe mondták: haj! Nem szedsz rá barátom!
Azok pedig, a kik hívei maradtak,
Szükséget szenvedtek, mint az éhmadarak…
A vezér magába szállt, s így okoskodott:
Itt magamért kell megfontolni a dolgot;
Ezen emberektől nem szabadulhatok;
A szolnoki bégtől meg mit se várhatok,
Mert nem állithatok második sereget,
Melyet leölhessen, mint sas a verebet…
Két karó közé volt akadva a fickó:
Ilyenkor a kisebb veszedelem is jó.
Hogy tehát – míg a sors jobb szerencsét mutat -
Eleség-szerzésre nyerjen biztos útat:
Beküld Debrecenbe - mely alatt portyászott, -
Tudva, hogy van tej, vaj, és elég kalács ott, -
Hogy a biró küldjön elég eleséget
Táborának; be nem vesz semmi mentséget…
Duskás Ferenc a főbiró ő kigyelme -
Kiben magyar volt a szív s éles az elme -
A követeket a mint végig hallgatta:
„Nekem nem parancsol – mond – az isten adta;
Hordjátok el innen magatokat szépen,
Most is csak a vendég jogot nézem épen,
Hogy ily gyászvitézek követelni mernek!;
Sokat kell dolgozni az igaz embernek,
Mig megkeresheti a napi kenyeret;
Nem arathat itt, a ki nem szántott vetett.”
A savanyú almát lenyelve elmentek,
Mondva a szűr alól: „Meglakolnak kentek!”
XII.
A Fekete ember, ezen izenetre,
Fekete homlokát sűróün ráncba szedte.
S harminc emberével, - kiket Isten lelke Néven h ívott, - istent imigy böcsmérelte -
Bemegy Debrecenbe, hogy onnan zsákmányt hoz,
S Kardos József uram piaci házához
Beszáll; a ki is ott buzgó egyházfi volt;
S ennek nevével elhívatja a bírót…
Szidja káromítja; a bíró meg vissza;
Ütné; de a bíró pofon kanyarítja.
Majd a párviadal egyenetlenné lőn;
A sok Isten lelke a zajra előjön;
És az ezüst hajfürt-koszoruzta bírót,
Ki e híres város első embere volt,
Verik, marcangolják; s a vezér szavára
Felakarják kötni a kapufélfára…
De Kardos uram nem volt rest s buta ember,
Látva, hogy a dolog nem úgy megy, a mint kell,
S tudva, hogy rablók fölötte vigyáznak,
És a kapun senkit csak ki se bocsátnak:
Az urcára néző ablakon keresztül
Dugta ki két kisebb fiát mindenestől,
Kik apjuktól jól megtanulván a leckét:
A bíró családját hűn értesítették;
És midőn a rablók tettök koronáját
Fel akarták tűzni: hallják a nagy lármát.
Betört a fegyveres nép a házudvarra;
Verték a rablókat, ki jobbra, ki balra,
S megszabaditák jó birájuk életét;
Ki is megfordítván előbbi szerepét,
Midőn a sok rabló vérében fetrengett:
A piac közepén egy fát leveretett;
S az igazság karját pihenni sem hagyta:
A vezért a fára felmagasztaltatta…
***
A Fekete ember oly jól illett arra,
Mint virúló fára a megérett alma…
Az álnok embernek hada így veszett el;
Nem siratta őt meg senki egy könycseppel…
De siratta a nép, családi körökben
Gyermekeit, sötét gyászba öltözötten.
A munkabíró kéz, az ifju nemzedék
Elfogyott; s elpusztult a viruló vidék,
Melyen annyiszor dult a török s tatár had;
S a hol annyi vér és annyi könyü árat…
Boldogfalva ujra hanyatlásnak indult,
Mert a rabló banda folyvást vidékin dult.
S az volt a megrázó csapás, hogy a métely
Épen szülötte volt: Karácsondy Gergely.
Mert, habár nem leltek útlevelet nála -
A mai útlevélrendszer még nem álla -
Ráismertek, mivel a Szolnoki bégnek
Levelei voltak bélése zsebének. -
De hogy egészen elmondjam utoljára:
Midőn KARÁCSONDY MIHÁLYNAK bandája
Felgyujtá a falut s a templom leégett,
s a vezér halállal lakolt bűne végett:
Egy erős rabló, a vezér hű embere,
Mentette meg fiát, és elnyargalt vele;
Önnön hazájába Nagybányára vitte,
Hol mindenki saját gyermekének hitte.
A fiu se tudta, hogy ki volt az apja,
Mig huszadik évét jól megnem haladta;
Ekkor a vén rabló, halálos ágyában, -
Rajtok kívül senki sem volt a szobában, -
Fölfedé a titkot; s erős eskü mellett,
Az ifju legénynek felfogadni kellett:
Hogy meglátogatja atyja mohos sirját;
S mind addig nem fedi fel, hogy kinek hivják,
Mig véres boszút nem áll apja hamváért,
s apja éltéért el nem veszti sok százét…
Az ifju ezt tudva, egy eszmének éle,
Melynek véres boszu volt hossza és széle.
Évtizedeken át készült ravasz ésszel:
Nem gondolva bajjal, semmiféle vésszel,
Hogy még távolról sem sejthesse valaki:
Hogy lelkében minő tervet forrala ki…
Tanult titkon; böjtölt és élt szent életet,
Midőn maga körül bámulókat sejtett.
Megveté nagyapja egész hagyományát,
Hogy így minden inkább gondolja halálát;
(Úgy, hogy Debrecen, őt régen holtnak vélve,
Végrendeletbeli jogaival éle…)
Terve, mint a lassu méreg bizton munkált;
S fájdalom! Kivitte a felvállalt munkát.
És derék nagyatyja végrendeletének
Legszebb pontjai így be nem telhetének…
Karácsondy Gergely ily kuruc legény volt.
Feketébb volt lelkén, mint arcáján a folt.
*
Ily szörnyű csapások Boldogfalva népét
Lassanként pusztiták és megtizedelték.
És a megmaradtak szegényekké lettek,
Kik is Debrecenbe költözködni kezdtek; -
Eleltünedezvén végre a házhelyek,
Debrecenben nyertek aztán belső telket.
Mert Debrecen város tanácsa nem késett
Cselekedni, hanem erszényébe nézett;
S a Szepesyektől falu határát
Megvevén, - jó pénzben kifizette árát. -
S azon tér, melynek ma neve: Miklós utca,
Úgy hevert az előtt, mint lakatlan puszta. -
Azoktól, kik akkor költözködtek bele:
Boldogfalvi utca lett az első neve.
***
Széles temetője ama faluromnak
Most könnyen beillik kis paradicsomnak:
Hol egyenetlenség s döghalál pusztított:
Most remek gyümölcsös s szőllős kert virít ott.
Egykori lakói ha feltámadnának,
Szörnyü változását látnák a határnak:
A falu egykori szélén,talán épen
A temető felett, az uj vasút mégyen,
Mely Pesthez Debrecent oly közellé tette;
A mi szent ohajtás vala országszerte;
S hol hajdan sivító vihar szele zúgott:
Repülő gőzösök szárnyverése zúg ott.
Forrás: Oláh Károly: Boldogfalva Karácsondyak. Költői beszély XII. énekben. Debrecenben, kiadja Telegdy K. Lajos 1858.
