Vajda János (1827-1897): A természetből

Lányszív, ha sok a búja megreped;
Hős férfié utóbb kővé mered.

Mely szikrává törik, mint a koha,
De meg nem lágyul az többé soha.

Villámot hány az ég, majd megszakad;
A kemény kőszirt állja – és kaczag.

Hadd üsse rontsa, - fáradjon bele
A istennyila – nem gondol vele!

Égesse le a kopár ormokat,
Ugy sem terem többé virágokat!

Ne is kimélje daczos homlokát,
Nem kér kegyelmet tőle, - ő sem ád!

Mert bár ha nincs többé öröme bája:
Van olthatatlan égető boszúja,

Mit magzatkint rejt, éleszt minden órán
Mélységes méhében, miként a volkán…

- Jaj akkor néktek ellenségei:
Ti környékének pára gőzei!

Kik gyülekezve a felhősereg
Hadában villámokká lettetek,

A védtelenre lerohantatok,
S fölötte állnak palotáitok.

Üszökbe lángba borul majd a nap,
Egyszerre a tűzláva mind kicsap, -

Alattatok meging, reped a föld,
S ha majd a rémület mindent kiölt:

Csontjaitok’ rakásra égeti,
S sirjaitokat is betemeti!

Forrás: Vajda János: Vészhangok. Pest, Hartleben K. A. bizománya 1860.

Vajda János (1827-1897): A gyilkos (monológ)

 
Fúj, nyargal a szél hegyen völgyön át.
A bérczi tölgy veszt köntöst, koronát.
Sikolt az ablak, bömböl a völgy.
Megölte benne valaki magát.
- Mért nem kacsintasz, illegsz oh hölgy?
Az árok búg, a barlang csuklik.
Hess áruló, gonosz kuvik!

Fúj, nyargal a szél árkon berken át.
Hogy földhöz vágta egy fa ott magát!
Olyan sudár, oly fiatal volt.
De még mozog, még fenyeget az ág.
Nem örömest, de még is megholt.
Bolyg a haraszt, mindent beföd majd.
Ordas csiba! Ne fájjon a fogad.

Üvölt, fuj a szél tüskön bokron át.
A nyár, az ősz elhordja majd magát.
A hó alatt elalszik a föld.
A dühödt lég hadd törje ki nyakát.
Ki érti meg, ki tudj mit nyög?…
Valami elsuhant emitt fenn…
- Jár a halál, ha kell, ha nem…

Üvölt, fuj a szél a sövényen át.
Megúnta letét a vén világ.
Szerette a napot a golyhó.
Pedig feküdni a lebujba járt.
Ragyogni fenn, alunni lenn jó.
De még a napsugár se szebb, mint a vér…
Ma csak ma, de holnap mi ér!...

Forrás: Vajda János: Vészhangok. Pest, Hartleben K. A. bizománya 1860.

Vajda János ( 1827-1897): **Emlékkönyvébe

A boldogok hamar felednek
Mert a ki tud feledni boldog.
Szerencse, ifjuság – jelennek,
Elmultnak élnek búsak, aggok.

Éld a jelent, feledd a multat,
Mulass a hütlen örömökkel.
Ha majd azok mind, mind elhagytak,
Hű bánatról majd rám emlékszel.

Forrás: Vajda János: Vészhangok. Pest, Hartleben K. A. bizománya 1860.

Vajda János (1827-1897): A czimbalmos

 
’Nem is rendes országút ez,
Csak oly bitang, ordináré;
Nem is urak járnak erre,
Soh se akad itt jó fáré.
Bolond-épitette csárda
Csak kacsingat jobbra, balra;
Hogy a bagoly rugná széjjel -
Hej, itt az is  éhen  halna.

Oda rajkó, porzik az út!
Jön a vendég, a gavallér.
Pöng a sarkantyúja még ma,
A zsebemben meg a tallér.

Gyomrocskádra ünnep virrad,
Nossz’ elejbe fullajtárnak -’
„Devla! – dádé – forgószél az
Vén boszorkány tánczol benne!”

’Ki te Bodri, mért hizlallak?
Ha eb lettél, ugass hát már!
Ne sirj purdé, jön a balek,
Csakhogy még most amodább jár.
Csahintja már Bodri is, ládd!
Hol a verőm – ugorj fattya!’
„Devla! – Bodri éd’s anyámat,
Vagy elmult torát siratja…”

’Haj, de gyalázatos élet!’
Zokogják a sovány húrok;
Eb nem ugat, kocsi nem zörg,
Nagy az étvágy, szintugy kurjog…
Bodri vonit, a rajkó sir;
Hogy az éneket ne hallja,
veri a húrt, ráfülelve -
„Hej Nagyida veszett vajda!”

Ideje múl délebédnek,
Fellegek közé dől a nap.
Förgeteg gyül, menkő, zápor
Útmellékről egy koldúst hajt.
Huszast vált be a csárdásnál,
Dade szeme villámlik rajt -
Szól azután a czimbalom,
a meddig a huszasban tart.

Forrás: Vajda János: Vészhangok. Pest, Hartleben K. A. bizománya 1860.

Thaly Kálmán (1839-1909): Őszi reggel

 
Köd lepi a Bakonyt, köd lepi a Vértest,
Köd borong a messze dunai sikságon, -
Harangszó hatja át a hullámos léget,
Vélnéd: zsongni hallasz repülő vadméhet,
Vagy, hogy távol gerlék búganak az ágon…
Pedig hát a szomszéd helységnek ércnyelve
Hívja a hiveket isten-tiszteletre.

Fényes csillag ragyog a torony tetőjén -
Rá tüzi sugarát az őszi verőfény,
Őszi verőfényben bucsuzik a gólya
A csillagtól, honnét gyakran vizsgálója
Volt tájnak, és tónak – ott a rét mezőjén.
Elkezdi még egyszer egyhangu nótáját:
S költöző párjával más hazákba száll át…

Tornácon is üres már a föcskefészek,
Tövises tarlóban a „pitypalatty” hallgat,
Fészke helyén széjjel fut a szeder-inda,
S pirkadt levelére fehér deret hint a
Hideg fényü hajnal, hulló fagyos harmat, -
Mint mikor vig ember szép piros arcára
Ráborul a vénség ezüst-koronája.

Szántó béres ballag lassú eke után,
Két fehér tulkának zuzmarás a szőre…
Búsan nyikorog az eke taligája,
Szomoru nótát fú a legény hozzája -
Kis pörge bajsz alól siróan fütyölve…
Arra gondolt tán, hogy katonának irták,
Hogy itt kell hagynia két nyalka tinóját.

Két nyalka tinóját – szép barna galambját,
a kitől megválni hajh, be keserü lesz!
S kalapját kinjában a szemére vágva, -
Cihogó ostorral búsan oda vág a
Borozdában járó hajszásnak szügyéhez…
Aztán síró füttye még siróbbá válik:
’El kell válnunk rózsám, sokáig… sokáig…’

Megkondul a gulya kolompja messziről,
Hangja közé harsog az őr kiáltása, -
A mint reárivall egy kóbor üszőre:
’Héj Csákó!… hová mégysz a tilos mezőre?’
S szól az ólmosnyelü ostor durrogása…
Bőgve jár a bika zsombékos lapályba’
Rézgombú szarvával a hantot felhányva…

Sárga erdőszélen nyugton állnak a fák,
A bokron a lombon egy levél se mozzan;
Megbúvik a szellő csendes völgy ölében -
Nem jut most eszébe suttogni ledéren -
Szerelem virágon, hallgató bokorban.
Legfölebb a völgyi patakot boszontja:
Fürtös fodraiba belekapaszkodva.

Majd megunja azt is… fölkap egy levelet,
S csalfán ide oda röpíti pörgetve - -
Fonnyadt sárga levél, zörgő sárga levél:
Tudod-e még, mikor ez a most hideg szél
Szerelmes kebledet csókolta, ölelte?!
- Nemcsak az ember, a  természet  is gyarló
Gunyolóvá lesz az imádott udvarló.

Még a napsugár sem ollyan hő, mint nyáron;
Az is bágyadt: miként a kényszerített csók,
Csókolom, csókolom: ajkán van az ajkam;
De míg őt csókoltam: másért sohajtottam…
Másnak nevét sugák a halk, elnyomott szók.
Csókolja a nap is a földet – szokásból, -
Hej de hő szerelme más csillagért lángol!

Nem soká eljőnek majd a hideg napok,
Akkor elő sem néz föllegei megül:
Miként öreg király, a ki trónusában
- Bár hogyan folyjon a dolog az országban -
Búskomor lélekkel naphosszat tétlen ül…
… Vén király ha elhal, örökké álmodik:
De a nap tavasszal újra megifjodik.

Akkor majd, akkor majd, ismét visszajőnek
Szerelmes napjai a szép ifjukornak;
A virág, a levél, a madár, a szellő,
A csevegő patak, árnyas lombos erdő
Megint kiújulnak – vidáman dalolnak.
Addig bús természet, menj alunni szépen,
S álmodj’ kikeletről zordon hideg télben!

Forrás: Thali Kálmán : Kárpáti kürt. Költemények. 2. bővített kiadás a szerző arcképével. Pest, 1860. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. Fogarasföldi gróf Nádasdy Ferencnek, Magyarország egyik leglelkesb ifjának honfiúi buzditásul, s tisztelete, és szeretete jeléül ajánlja a SZERZŐ.

Thaly Kálmán (1839-1909): Balassa Bálint siralomdalai bujdosásában

 

Isten légy vezérem!
Mert im bujdosni üz nagy bú és szemérem.
-    -    -    -    -    -
Én édes hazámból való kimentemben,
Az másfél ezerben és nyolcvankilencben
- - Szörzöm ezt ily énekben.
B a l a s s a  B á l i n t.

I.

Vándorbot kezemben, bánat a szivemben;
Szép hazám határán magas bércen állok,-
És eltévelyegnek, és bucsút rebegnek
Gondolataim: e jajgató sirályok…
Lelket alig érzek, szívem alig dobban:
Megmerevülvén a szörnyü fájdalomban  - -
Ój én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Körültem a lombok lágyhalkan rezegnek,
Pedig szellő sem leng: csupán én sóhajtok;
Fénylő csepptől ragyog a virágok kelyhe,
Pedig harmat sem hull: könyet csak én ontok.
Oly szent, de oly nehéz az én búbánatom,
Bár mindig zokogjak: el nem zokoghatom! -
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Rónáidat tán most látom utójára,
Ismert bérceid közt sem bolyongok többé;
S az eszemet hogy egykor ne porodban nyugszom,
Teszi fájdalmamat kétszer égetőbbé.
Kedves hantjaid közt többet ér a halál:
Mint idegen földön hogyha volnék király!…
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Mégis el kell mennem, mégis messzehagylak, -
Bujdosván idegen országokon végig:
Hol még a csalogány dala sem oly zengő,
Az ég sem oly kék, a csillag sem úgy fénylik…
A patak sirása: könyeim hullása, -
A bimbó–hasadás: szívem hasadása…
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Két emléket viszek kebeledről, hazám!
A vándorbotot, és zöngelmes lantomat;
Amaz megosztandja utam fáradalmát,
Emez elsirandja nehéz bánatomat. -
Hallgass meg istenem, honi földrül kérlek:
A szegény bujdosót vezérelje fényed! -
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Istenhozzátok ti ismerős vidékek,
Te róna, ti bércek, magas hegyi várak!
Minden széllebbenés -mely jő messzi földről -
Az én áldásomat viszi el hozzátok. -
Elé vándorbotom!… léptim tántorognak…
S hajh,  idegen porbai  könyeim csorognak…
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

II.
    Itt ülök a tenger partján,
Hallgatom: mint zeng a hullám…
Lanyha szellő a hab felett,
Az égen kis felhő lebeg;
S le-letekint a tengerbe,-
Nézegeti magát benne…
Hajh, bár gyorsan tova-menne! -
De kis felhő nem megy tova:
Mert engemet megpillanta,
S bánatomtól borúsodik;-
Halványúl a nap sugára:
S búm sötét felhő-alakban
Ráborúl a láthatárra…
Könyeimtől megárad az
Óceánnak habja,
Zajdul a viz, reng a hullám,
Rajta ütvén, rázudulván
Vad szelek haragja. -
Sóhajimtól lanyha szellők
Zivatarrá válnak,
Ott süvöltve habjain a
Duzzadó vizárnak. -

S én ülök a tenger partján,
Hallgatom: mint zúg a hullám -
A hogy a vész fölkavarja;
S bebámulok a viharba…
Eszembe jutnak a régi csaták -
Midőn védettük az árva hazát;
Búg, bömböl az ágyu, a puska ropog,
Döngő buzogánytól
A paizs öble dobog…
Villám-paripák,
Harcos daliák
Véres port vernek az égre;
Bátran rohanék
Villámló fegyver elébe…
Kürt harsog, a tárogató dala zeng,
Ágyú-dörögéstül a föld szive reng. -
Hah! Reszket az ellen tábora már!
Győz a magyar, a diadalmi csatár.
Hull a török, a csata vérmezején
Holttesteken át robog a hadi mén;
Fölharsog a harci kiáltás:
„Előre, előre dicső magyarok!”
… Óh boldog idők! Óh hősi napok!…

Nincsen csata; csak képzeletemnek
Tündéri játszanak velem,
S távol hazámtól szomorúan
Nézek végig a tengeren…

III.
Hová repülsz kicsiny fecske!
’Messze innen, el keletre!
Szállok a te szép hazádba:
Nagy Magyarországba!’

Ha oda szállsz, kérlek igen,
Vidd el az én izenetem;
Izenetem, sóhajtásom,
Epedő sirásom!

Beszéljed el kedvesimnek
Én szomorú életemet,
S hogy: akkor száll belém lélek:
Majd ha újra visszatérek!

Bánat az én eledelem.
Keserüség a kenyerem,
Fohászkodás az italom…
Segits égi szent hatalom!

- Repülj fecske, boldog madár,
Ki szárnyakkal megáldatál;
S szép hazámból mihelyt lehet,
Hozz énnekem izenetet!

Izentem már azelőtt is,
Elküldöttem a szellőt is,
Izentem a napsugártól,
És a hulló csillagoktól.

Szellő a hirt elsusogta,
Napsugára elragyogta,
Hulló-csillag elhullotta…
Hajh, egyik sem tére vissza!!

De te föcske, légy jobb nálok! - -
Óh miként is áldanálok:
Hogyha ősszel visszatérnél,
Szép hazámról hirt beszélnél!

- Repülj, repülj… áldás  reád:
Érd el azt a boldog hazát!
S vágyaimat, könyemet
Kedves madár, vidd el veled!

IV.
Bujdosónak ablakára
Fáradt föcske-madár szálla…
Mi hirt hozál, mi hirt hozál
Visszatért madárka?

Láttad-e a kékkői várt
Messze távol szép honomban?
Csevegtél-e kedvesimmel?
Beszélj, beszélj gyorsan!

’Százezerszer ölel téged
A te édes feleséged.
S reggel, este buzgó imát
Imádkozik értted!

Köszöntet a kékkői vár! -
Harcparipád nyihog, nyerit;
Török vérben ohajtanak
Fürödni fegyverid!’

- Ne szállj még! Óh ne menj még el!
Hadd hallgatom csevegésed…
Kedves madár beszélj tovább -
Kérlek igen téged!

Csevegj soká, végetlenül  -
De már tova ragad szárnyod…
Repülj  hát, és a merre jársz
Légy mindenütt áldott!

De ha talán itt halnék meg,
Rideg ország, rideg táján:
Jöjj el hozzám fecskemadár
Halálom óráján!

S füleimbe éneklésid
Akkor ujra zengjed:
Hadd haljak meg szép hazámról
csevegésed mellett!

V.
Völgyét, halmát járom fonnyadó erdőknek,
Léptém zizegő haraszton zörögnek;
Búsan hallgatom a levelek hullását,
S nézem a virágok lassú hervadását.

Sötét felhők ülnek fönn a bércnek ormán, 
A sárgult lombokra hűs cseppeket sirván;
S a ragyogó cseppek csak egy percig élnek:
Játékivá lévén a zörmölő szélnek…

Ez a fonnyadt erdő be hasonlit hozzám!
- Mint a sárgult levél: sárgul az én orcám
S a bús emlékezet zizegő harasztja
Lelkemet a multak honában marasztja.

A virághervadás: kedvem hervadása…
A levélhullanás: könyeim hullása…
A felhő: bánatom fekete felhője…
A szellő: sóhajim zokogó szellője…

- Olyan mély, olyan szent az erdő bánatja:
Ő az eltünt nyárnak napjait siratja;
De mélyebb, de szentebb az én búóbánatom:
Óh én elveszített  h a z á m a t  siratom!

VI.
Csöndes holdas éjszakákon
Megpendítem lantomat,
S fájó lelkem, zöngeményin
Elmereng, és elmulat.

Átálmadom szép multamat:
Hogy-miként volt azelőtt?!…
Óh ti egykor dicső napok,
Óh ti eltünt szép idők!

- Csöndes holdas éjszakákon
Kobzomat felhangolám,
És a tábor daliái
Úgy figyeltek én reám!

Mintha Lehel kürtje volna -
Kobzom akként harsogott:
Hogyha zöngém  Árpádot  a
Honért küzdő bajnokot.

És ha  Mátyás  dicsőségén
Szállt az égbe énekem:
A szemek ott körülöttem
Úgy ragyogtak fényesen.

Zrinyi Miklós  hős halála!
Hogyha téged zöngtelek:
Tomboltak a harcparipák,
S a kardok csörögtenek.

- Megpendítem most is néha
Kedves régi lantomat:
S melyek ezrek lelkesültek -
A dalok ha megzendülnek:
Lelkem sír – könyem szakad...

VII.
Óh égnek királya,
Óh földnek birája:
Nagy hatalmú Isten!
Szánom enmagamat,
Én bünös voltomat
Törödelmes szivvel -
Hajh, bünbánó szivvel

Ne vess el engemet!
Bocsásd meg vétkemet!…
Irgalmadért esdek;
Szemeim az égben,
Égő csillagfényben
Tégedet keresnek -
Hajh uram, keresnek!

Napnak világában,
Éjnek homályában
Hatalmadat látom,
S szívem hő imáját
- E fehér galambkát -
Tehozzád bocsátom, -
Hajh uram, bocsátom!

S lelkemből sohajtom:
Szállj fehér galambom
Magas mennyországba!
Könyörögj Istennek:
Árasszon kegyelmet
Bujdosó fiára, -
Hajh, bűnös fiára!

Óh, látván könyeim:
Bocsásd meg bűneim -
Irgalomnak atyja!
Hullasd rám áldásod:
Mint fa a virágot
Földre lehullatja -
Hajh, bőven hullatja!

És engedd: mielőtt
Szomjú lelkem előtt
Llátnám  mennyországot:
Elébb megláthassam -
Véren megválthassam
Jó Magyarországot!

VIII.
Tudni, látni, tapasztalni
Sokat járnak a világba,
És fönnhordják a fejöket:
Büszkén a nagy tudományra.

S dicsekednek: hogy bejártak
Távol messze országokat,
Ismerik a félvilágot…
És tanultak igen sokat.

- Búslakodni, bánkolódni
Mentem én a nagy világba, -
És fönnhordom a fejemet:
Büszkén a nagy tudományra.

Óh mert oly sokat tanultam
E keserves bujdosásban!…
Megtanultam: hogy nincs több oly
Dicső haza e világon - -
Mint az én Magyarországom!

Forrás: Thali Kálmán : Kárpáti kürt. Költemények. 2. bővített kiadás a szerző arcképével. Pest, 1860. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. Fogarasföldi gróf Nádasdy Ferencnek, Magyarország egyik leglelkesb ifjának honfiúi buzditásul, s tisztelete, és szeretete jeléül ajánlja a SZERZŐ.

Thaly Kálmán (1839-1909): Ifjú gróf Nádasdy Ferencnek,

 
midőn 
Kisfaludy Károly sirszobrát megkoszorúzá.
Pest, december 12. 1859.
(Vonatkozással Tompának „Pusztuló erdő” című költeményére.)

Ne zöngjetek: pusztúl az erdő,
A régi tölgy korhad, kidől,
S csak csenevész cserj, satnya sarjak
Fakadnak aggott törzsiből;
S hogy így a büszke bércvadonnak
Helyén maholnap lész’ avar,
s a gyáva bokrok meghajolnak
Ha köztük a szélvész kavar…

Ne féltsétek hazánk jövőjét:
Ép még a sarj: az ifjuság!
Ván törzs ha dül: nyomán virulván
Nő új sudar, szép lombos ág.
S az új deréknak sarjadása
Reményt igér, századra szól:
Megküzdend egykor a viharral -
Nem fél nehéz csapásitól.

A vén fa törzsét bár szu örli:
Az ifju sarjban ép erő;
S a százados tölgy árnyokában
Magasba vágy, egekre nő…
Óh, én nem félek pusztulástól,
Én bizton nézem a jövőt:
Álland az erdő büszke disszel --
Emelve még a bérctetőt!

Nem törpülendnek el növési,
A rengeteg nem lesz avar:
Hisz ép a sarj, hisz ifjuságunk
Romlatlan, edzett, és… m a g y a r:
Mutatok egy szép ifju szálat,
Koronás nagy csernek fiát:
Nézzétek őt, jövőnk reményét -
Hazánk lelkes N á d a s d y á t!

Nézzétek őt: ez ifju hajtás
Jövőnknek biztos záloga:
Hogy el nem veszhet a nagy erdő -
E drága sarj meggyőz   m a g a!
Ő rajta csüng most ifjuságunk,
Mindannyian szeretjük őt:
Hozzá – szivünknek kedvencéhez -
Csatolva szépet és dicsőt.

Nagy honfiúnak nemzedéke,
Nagy honleány szülötte ő:
S nemes fajának már sajátja
A tiszta érzés, tetterő.
Dicső apák nyomában indult,
Itt sast nemzének a sasok;
- Óh bár hazánk szép erdejének
I l y e n  diszsarja volna sok!

Ajkán csupán magyar szó zendül,
Keplében hű magyar sziv él,
Sötét szemében nagy jövőnek
Fényes hajnalsugára kél;
De ő  k ü l s ő l e g  is magyar… kis
Kalpagján kócsagtolla leng,
Magyar szivét dolmány takarja,
Érc-sarkantyú siralma cseng.

Nőjj régi törzsnek ifju sarja!
Kiméljen a vihar, veszély!…
Szeresd a földet a mely éltet,
H a z á d b a n  és  h a z á d n a k  élj.
Igy lészen áldott életpályád,
Repkényen jársz, s virágokon:
És mint vagy mostan mi  r e m é n y ü n k -
Lész  b ü s z k e s é g ü n k  egykoron.

Forrás: Thali Kálmán : Kárpáti kürt. Költemények. 2. bővített kiadás a szerző arcképével. Pest, 1860. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. Fogarasföldi gróf Nádasdy Ferencnek, Magyarország egyik leglelkesb ifjának honfiúi buzditásul, s tisztelete, és szeretete jeléül ajánlja a SZERZŐ.

Szász Károly (1829-1905): Hedvig. Költői beszély négy énekben.

 
ELSŐ ÉNEK

1.
    A kárpátok kék ormán át
Viszik Lajos király lányát,
Viszik Magyarország kevit;
Isten hozzád drága Hedvig!
Zug az erdő: isten veled!
S hint utjára zöld levelet.
Rája irja harmat könnyel:
Oh ne menj el, oh ne menj el!
És a mint lehajlik ága
Földig a legény nyomába,
Visszazörren bús-csörögve:
- Isten  hozzád, mind örökre!

2.
Áll magosban a hegy orma;
Hol a föld s ég öszveforrva,
S éjjelenként, pásztoroknak
Őrtüzeik ha lobognak.
Szerte üzvén a sötétet:
Csillagokkal öszvevéted,
Mig a csillag kósza fényét
Pislogó őrtűznek vélnéd;
Hol ha csörtet szörnyű vadkan,
Menydörgés kel a vadonban,
És ha dörgés szól le menyből
Azt gondolod bölön bömből:
Hol magyarhon és lengyelföld
Találkozva testvérkart ölt,
És egy bérczen kettős erdő,
Tölgyes fenyves koszorú nő,
Mint  e g y  büszke homlokon, a
Két öszveforrott korona.

3.
Két korona most elválik…
Oh Lajos, viseld halálig!
Oh ne oszd meg kélt lányod közt,
Sok gyémántot sok köny föröszt!
Szegény gyönge Hedvigedet
Észak felé hogy viheted?
Az a hideg ég, meglátod,
Elhervasztja e virágot…

4.
És kiérnek a tetőre,
A szem végtelenbe vész,
A mint hátra és előre,
Régi s uj honára néz.
Könybe vész a drága mult,
S a jövő is oly borult,
És a könnyek rezgő árján
Nem derül fényes szivárvány.
Ott elől oly zord a lég,
Metsző hűs szelek fuvalnak,
Szárnya megfagy kedvnek dalnak,
S hült szivekben láng nem ég.
Búsan visszanéz a lányka,
És szivének régi lángja
Kebelében ujra dúl.
Búcsut int fehér kendője,
Ah! bár volna szemfedője, -
És zokog és könnye hull…

5.
Milyen boldog volt mint gyermek!
Bölcsejében már szerelmek
Játszadoztak fürtivel.
S most, hogy szüzzé felvirulva
Hőn szeretni megtanulna.
Üdvét most veszíti el!
Gyermek volt még, szőke gyermek,
Mikor eljegyezte atyja,
Hogy a kis Vilmos herczegnek
Mikor megnő, nőül adja.
A fiu, mint ifju pálma,
Karcsu, büszke, eleven, - de
Mint a hajnal legszebb álma
A leány oly nyájas, szende.
És az évek
Üzték egymást, mint a perczek,
S a királylány és a herczeg
Felnövének.
S mintha ifju csemetére
Metszesz mélyen betüket
Hogy kicsordul fehér vére,
Az megtartja a jegyet,
S ha fel is nő, vén koráig
Látszik az s be nem heged:
Ugy viseltek ők is váltig
Sziveikben egy sebet;
Fájt: hogy oly sokáig érik -
Édes volt: hogy végit érik.

6.
Ah! de a sors másként végez,
És parancsa szívet vérez,
Lengyelország régi tronja
Lajos büszkeségét vonja.
Kisebbik leánya Hedvig
Lengyeleknek megis tetszik.
De nekik erős király kell,
Mit csinálnak ily gyerekkel?
Északon, Lithvániában
Ül Jagelló trónusában,
Népe, maga, mind pogány, -
Krisztus tövis koronája
Még nem díszlik homlokán,
Oly hideg, zord, mint hazája.
De a lengyel koronát
S a magyar király leányt
Szép szavakkal kérve-kéri,
Keresztény lesz azt igéri.
És Lajost a hatalomvágy
- Mely nyugodni soha nem hágy, -
S a szent ábránd: hogy e néppel
A keresztet vétetné fel,
Ösztökélik egyaránt;
És a trónnak s a keresztnek,
Melyet köny és vér feresztnek,
- Feláldozza a leányt!

7.
Ah! a boldog szép arától
Üdv, szerelem messze pártól,
S a királyi diadém
Aranyfürtü szép fején
Örök gyászu zárda-fátyol.
Mindegy! – mégis menni kell!
Ennyi búval, ennyi gonddal,
Kinja csak nő minden nyommal,
Hisz a hontól válik el:
Hol a szerelem reménye
Volt egének csillagfénye,
Hol a játszi ifjuság
Mint mézet rejtő virág
Nyilt szivében; mint a bimbó
Mely tavaszról álmodik, -
S mikor kelyhe megnyílik,
Körülötte tél, fagy és hó!
De mit használ már a vágy
S a megölt emlékezet?
Zord férj nyújt feléd kezet,
s a hová apád vezet:
Kínpad, nem menyasszony-ágy!

MÁSODIK ÉNEK 

1.
Szép ha a fagylepte észak
Zord tetőin cserfa zöldel,
s ágait az enyhébb évszak
Béboritja zsenge zölddel.
Mohval fedett erős karja
A gyöngébb repkényt takarja
Védve vész és vihar ellen.
Igy talál a gyenge nő is
Védet a zord férfi-mellen,
Igy fonódik rája ő is.
De a repkény, ah! Mivé lesz
Ha a csernek durva karja
Őt ölelni is akarja?
Összetipró terhet érez,
És kibontakozni vágyván,
Elalél a cserfa ágán.
- Vad Jagello, gyönge Hedvig,
Egy a máshoz nem talál.
Mi a durva csernek tetszik,
A repkénynek az halál!

2.
Oh miért is, szerelem!
Értelmed oly végtelen!
Édes, rezgő, égi harmat,
Enyhítő a szomjas ajkat, -
S szörnyű tenger, hol a vad
Mélységekben kín fakad!
Enyhe sugár, hold sugára,
Mely álmot sző a virágra,
Édes álmot hő varázst, -
S iszonyu láng, mely hová jut
Mindent éget s hideg hamut
Hagy hátra s izzó parázst!
Gyenge vadgalamb bugása,
Mely csak édes könnyet kér, -
S ordító vihar zugása
Melytől megjeged a vér!
Tiszta lelkek hő ábrándja
Mely az egekig emel, -
S forrongó bér bűnös lángja
Melyet a pokol benyel!
Szent vigasz a bánat-éjben,
S mardosó kin tiltott kéjben!

3.
Igy szövődött kélt elem
Hedvig életén át,
Édes s kinos szerelem
Vivta véle harczát.
Ah! melyik emészti jobban?
Az melyet rejt szent titokban
Régi mátkájához?
Vagy mely a királyi széken
Lebeg fölötte setéten,
Mint felhő mely gyászt hoz? -
Azt feledni kell örökre,
Akarná s nem birja,
Nem hazudhat szeme tükre
S nincs sebének irja;
Erre esküjét fogadta,
S az előtte áll szünetlen,
De jogát a sziv nem adja -
S hogy állhasson annak ellen?
Nappal mindig egy gyűlölt kép
Áll előtt,e s a hová lép
Még is egy más kép kíséri;
Éjjel undorodva érzi
Egy gyűlölt kar ölelését,
Egy átkos kebel verését,
Mely a mint feléje dobban
Eltaszítja mindig jobban…
Álma ujra visszahozza
Azt a képet melyre vágyik,
S bár ezerszer megátkozza,
Szive még is áldja váltig.
És szünetlen
Fel felretten,
Küzdve tiltott gondolattal.
Nincs nyugalma éjjel nappal.

4.
Jagelló sem lel sokáig
Örömet a szerelemben,
A nászágytól harczba vágyik
És indul szomszédi ellen.
Szép a szerelem violája
Hogy ha hű szív nyujtja azt,
Hősnek szebb a vér rózsája
Mit a harcz-mezőn szakaszt.
Jagello is nem uj honja
Jogaiért viv csatát, -
Csak a hir emésztő szomja
A mi őt csatába vonja
És kezébe kardot ád.
S míg a tigris, Nubiának
Sivatagján jár vadul,
Zsákmányt keres csak magának.
Öröme ha tép, ha dúl,
Ádáz kedve csak a prédát
Keresi s boldog ha vért lát:
Jagellót a dicsőségnek
Édes lángja kergeti,
Nagy lelkében tervek égnek
Hatalomnak tervei.
Bujábban tenyész a pálma
Hogy ha vérrel öntözik,
A babérnak legszebb szála
Az, mely sebzett főt körít.

5.
De míg ő a nyugalomból
Felriadva harczokon jár,
Hedvig is honn boldogabb már,
És ha estve vissza gondol,
Üdvet a nap nem hozott bár,
Kin se gyötré kebelét,
S rideg ágyán nyugton alva,
Hő álmaktól beárnyalva
Tölti édesb éjjelét,
A gyülölt kép távol tőle
Nincsen többé úgy gyülölve,
S mely átka volt míg közel:
A kéz, az ajk, a kebel,
Ha most tűn eszébe fel,
Megszelidül a távolban,
S mélán kérdi: valjon hol van?
Éri-e vész a csatán?…
S kit átkozott szive sokszor,
Most egy sohajt röpit olykor
A távozott férj után!…

6.
Ám szivében régi üdve,
S Vilmos képe sincs feledve.
Vissza gondol néha néha,
És a mult tünő árnyéka
Hű lelkére vissza lebben;
S bár naponta halványabban,
De még is mindegyre szebben,
S most is hő varázs van abban
De e képhez nem fér már a
Bűnös vágyak sötét árnya,
Mely éltének átka volt;
Most az emlék szeliden jő
Mint csöndes estvén a hold,
Melynek bágyadt fénye nem hő,
Mely nem éget csak világol,
Néma éjben messze lángol,
S földeriti a sötét
Éjnek rém-tekintetét.
H ha mindig így lehetne
Élni szenvedélytelen!
Egy édes emlékezetbe
Szűz ábránddal elmerengve,
Édes vón a szerelem!
Ha nem jőne uj vihar,
Mely az elszunyadott tenger
Mélyén minden habot felver,
S szenvedélyben fölkavar!

7.
S nyugodt, csöndes egyre Hedvig,
Nem zavarja méla kedvit
Semmi zajgó szenvedély,
Bár szivének nincs jelenje,
Ott van a mult végtelenje,
Eben, s a jövőben él.
A jövőben? – Ah! Mi lesz majd
Hogyha férje vissza tér?
S ujra lábainál sóhajt,
És megint szerelmet kér?
Ha a varázst, mit a távol
Vont reá rejtelmesen,
Megint elveti magától
S hősből ujra férj leszen!
Férj, ki mindig követel,
Kit bár gyűlöl a kebel,
Eltaszitni nem szabad!…
S te őt eltaszitni vágynád
Nem pedig megosztni ágyát. -
Hedvig, meg ne csald magad!
Csak csalódás szűd nyugalma,
Mert a láng még nincs kialva,
S egy szikrára föllobog…
- Jobb maradj ott hős Jagelló,
Leng a harczban győztes zászló,
S itt e sziv – másért dobog!

HARMADIK ÉNEK

1.
Lejárt a harcz s mint gyors madár
Mely hátra hagyja a szelet:
A győzelemnek hire már
Előre jött, megérkezett.
Tajtékba fürdő paripán
Egy hirnök jő a más után,
Jó hirt hoz mindenik;
És a szó szájról szájra megy,
S mind annyinak értelme egy:
Jagelló érkezik!
És fenn s alant, - távol s közel,
Dobog felé minden kebel,
És minden sziv örül.
Csak egy arcz van mely halavány,
Egy sziv, mely néma bánatán
Keservbe elmerül…

2.
És Hedvig néma búban ül,
Termében, egyes egyedül.
Figyel – ha nincs-e semmi nesz? -
Ha lépteket hall… férje ez!
Nem ő, nem ő,… nincs semmi zaj
Csak a magányban a sohaj
Mely kebeléből tova száll.
Most jőnek… hah! Léptek zaja,
Halkan kinyílik ajtaja,
S előtte hű apródja áll.
„Ah asszonyom!”
- „Fiu, beszélj!
Itt a király? Vagy nincs veszély?
Nem jőnek ugy-e még?”
S szemében egy köny ég.
„Királyné, lásd, az éj leszáll
Ma már nem jő meg a király,
s a templom rejtekén -”
- „Ne szólj, ne szólj, nem engedem!
És soha többé – jaj nekem!”
És ujra sir, zokog szegény,
s kinjának nincs vigasztalás…
„Felséges asszony! Megbocsáss -
A herczeg oda vár.
Esengve kér, - csupán ma még -
Az óra oly gyorsan lejár,
S ki tudja – holnap a nagy ég
Nem választ-e örökre el?”

3.
Ah! mint vivódik a kebel!
Mint halványodik el az arcz!
Villámot szórnak a szemek,
De a fehér ajk úgy remeg
S a szivben oly szörnyű a harcz!
Menjen? –  de hátha férje jő?
Vagy ne menjen? – s hát akkor ő
Kétkedve és csalódva várja -
Az életben – most utoljára?!
„Jól van, megyek,” - nem mondja, csak
Alig lehelli az ajak.
És köpenyét magára vészi,
S bár térdeit megtörni érzi
Indul… Ah! A templomba, hol
Szent énekek viszhangja szól,
S köztök a tiltott szerelem
Sohaja suttog szüntelen…

4.
Elzengett az est harangja,
Légbe oszlott lágy viszhangja,
Kihalt, néma a templom.
Kialudtak mind a lámpák
Csak az oltármécs világát
Lengeti halk fúvalom.
Alább alább ereszkednek
Az éj lassu szárnyai,
Künn csillaglángok reszektnek
S tornyok rémes árnyai.
Ah! egy árny a többi közül
Most kiválik – közeleg,
Zaj nélkül az oltárhoz ül,
Némán, hidegen, egyedül,
Mint a síri szellemek.
Üt az óra – talán éjfél
- A kisértetóra – zeng?
De a bús árny attól nem fél,
Nem is hall tán, csak mereng.
S a sötétség ujra nyílik,
S haloványon mint a villik,
Egy fejér árny jő megint -
Kósza szemmel szét tekint, -
Közelebb jő, ott van ott van,
Hol a más ül mély gondokban,
S most jöttére fölriad;
Még egy percz, - egy pillanat, -
Egy sikoltás, - ráfelelve
Egy sohaj, - és átölelve
Egymást, - mint két kőszobor
Vilmos s Hedvig összeforr…

5.
Nem szólnak egy igét sokáig,
Csupán sirnak keservesen.
Mint mikor a vihar elhallgat,
Nem zeng az ég, a szél se jajgat,
S esik a zápor csendesen…
Oh hogyha most az ég szava
Itt kővé változtatná őket,
Hogy ne válnának el soha!
De ah! A bűnös szeretőket
Felriasztja a szörnyű gond:
Hogy közibök a sorsharag
Elválasztó korlátot vont,
S azt általtörni nem szabad!
„Bocsáss, bocsáss!” kiált az asszony.
- „S ha véled szívem kiszakasztom,
Ha életemet viszed el?” - 
Sohajt az ifju és szavára
Megreng a föltét kártya vára,
S összébb szorúl a két kebel!
„Eressz, eressz, - más vagyok!
Gyürűje ujjamon ragyog,
S emésztő csókja ajkamon…
Boldogságunk egy néma rom
Melynek sötét üreiben
Sergei bús halálmadárnak:
Kétségek, kinok, bűnök  járnak
S vesztünk vijogják rémesen!”
- „Hedvig! Még egy csókot csupán!
Ma még lehet!” „de nem szabad!”
De már ott lángol ajakán,
Mely görcsösen hozzá tapad…
És ujra egy percz – vagy egy század -
Mert nem számlálják az időt -
Oh tölthetnének bár így százat,
Önfeledten a szeretők!…
De nem lehet – az óra int -
És a toronyban zeng megint -
És válni kell – „Isten veled!
Örökre fán – nem, nem lehet!
Hogy váljunk így örökre el?
És még is: - válni, válni kell!”

6.
- „S nem adsz-e semmi zálogok,
Hogy szived szűmen dobogott,
S mind ez nem álom vala csak?
Ha majd az évek sulya nyom,
S elhervad e most hő ajak,
Bágyadt hangjával mondhatom,
Oh Hedvig, emlékezve rád,
Hogy ezt te egykor csókolád.
Add, add e gyűrüt” – „Istenért!
Szivemből kivánd bár a vért -
Azt odadom, ezt nem lehet -
Pedig gyűlölöm – hiheted…”
„Te gyűlölöd – s mégis habozsz?-
Szólj, s halált avagy éltet ossz!
Künn megnyergelve ménem áll -
Az éj sötét, - és a király
Holnap, tán délig estelig -
Sergével meg nem érkezik…
Fussunk! – itt a tronus neked?
Hiszen te Vilmost szereted!
Oly édes a magány.
Utunkra csillag ad sugárt,
Elérjük bizton a határt,
A néma éjszakán!
Oh jösz-e Hedvig? – Jöj velem!
Lesz biztos véded: kebelem!”
- „Ah! Mit beszélsz? Oh Vilmos, Vilmos!
Ily bűnt egy tengerkönny le nem mos,
A késő bánat könnyei!
Jobb nekünk elszakadni, hidd-el,
S bár kín között, de tiszta szívvel
Egymástól távol vérzeni!
Gondolj apámra! – a keresztre!
Melyért magam feláldozám -
Mig azt vérkönnyekkel feresztve!
Vérző szívemen hordozám!
Vagy adj halált! – az édesebb
Ha jó kezeidből nyerem!
De a gyalázat: szörnyű seb,
Megölné királyi nevem!
Bocsáss Vilmos – parancsolom -
Én a királynő!” – oh szegény!
Ez túl van gyönge erején,
S a hideg oltárzsámolyon
Ájulva öszverogy; - reá
Bús-szeliden tekint alá
A szűz-anya, s pilláirúl
Egy szent-csodás könny cseppje hull…

NEGYEDIK ÉNEK

1.
Késő este, nem is várva
Érkezik meg a király;
Minden ajtó nyitva-tárva,
Zárva csak egy szoba áll.
Hedvigé az. Minden ablak
Vaksötét. Egy mécs sem ég.
Hedvig nem tért vissza még -
És szivében a királynak
Fészkel a sötét gyanú.
Kimondaná, de szégyenli -
Fog-e bizonyságra lelni? -
- Minden bünre van tanú.
S a hű apród, - hű míg hasznos; -
Árulkodva sugja meg most,
A királynő merre van.
- „Hah! Gyalázat” zordonan
Felkiált a bősz király.
„Fattyu, most szavadnak állj,
Mert különben -” s szörnyü hangja,
A fiúnak – a ki félve
Inkább halva mitsem élve
Reszket, - lesz lélek harangja.
És Jagelló ordit ujra:
„Fáklyát, fáklyát, tízet, százat!
Gyujtsátok föl az egyházat!”
Szive kinos-mérges búja
Lángot kér, a mely emésszen…
- Ah4 ma zord ítélet lészen!

2.
Nyitják a templom ajtaját,
Száz fáklyafény csap rajta át,
Mint tüzvész rémes lángjai.
Veszett zsibaj, dühös kiáltás,
A házban hol eddig csak áldás,
Most átok szörnyü hangjai!
Nem nappal ez, bár fényben ég!
Nem élet, bár a messzeség
Viszhangzik a nagy zaj miatt!
A pokol éjszakája ez,
Halált jelent e szörnyű nesz;
- És Vilmos lát s hall s fölriad!
És a mit lát és a mit hall,
Szivének az halotti dal,
A végitélet trombitája. -
Itt – ájult, vagy tán halt arája,
A halál vég veszélye túl,
Melytől ma meg nem szabadúl,
S a mi szörnyebb mint a halál:
Részén a bűn – túl a jog áll!
Fusson? De hát itt hagyja őt
E gyilkosok keze között?
Nem! Készen életre halálra,
A támadókat kardra várja!

3.
Elől Jagelló – bősz haraggal -
Villámot szór tekintete -
Mint terhes felhő melyen nyargal
A vihar villám-követe.
Kezében nincs kard – csak egy fáklya,
De annak rémletes világa
A mint halvány arczára süt:
Lángpallosu Cherubnak vélnéd,
Mely suhogtatja kardja fényét,
S azzal a sziv mélyére üt!
Nem Cherub ő, nem Istenostor,
Szivében emberi érzés forr.
Két érzés: - s z e r e l e m, g y ü l ö l s é g,
Mi benne egymás ellen lázad;
S a harczmezőn ki vítt  d i c s ő s é g,
És az itthon talált  g y a l á z a t!
És a nemes szív, mely kesergve
Nyujtja ki büntető kezét, -
És a  m e g c s a l t  szív mély keserve,
Mit hütlen asszony tépe szét…
- Ezek zavarják meg eszét!

4.
„El! Gaz lator! Bocsásd e nőt!
Enyém! Szabad megölnöm őt!”
- „Nem úgy király! Előbb vala
Enyém ez Isten angyala!
S te s apja és a szent kereszt
Raboltátok el tőlem ezt!
Én jogomat vissza-vevém,
S a szűz anyára! – most enyém!
E templom, - ez oszlop-sorok -
E szentek képe, - mind tanú!”
És felkacag!… szegény fiu -
A föld alatta reng forog -
Megzavará eszét a bú…
És kard-ki-kard!… És szemben áll
A szerető és a király!
Egy őrült hős, - egy megcsalt férj, -
Vivnak egy nő hullájaér’…
És rémletes, szörnyű a harcz,
Hogy elhalványul minden arcz,
Csak a kardok villámlanak.
S nem mer közelgni senki sem,
A lovagok félelmesen
Hátrább vonulva állanak.
És a király átkot, csapást szór,
És az őrült felkaczag olykor,
De még egyik vivó se fárad.
Pedig mind kettő vérrel árad,
Mégis mind egyre küzdenek,
Lábok alatt a föld remeg.
És végre Vilmos karja lankad,
Alélva Hedvigére roskad -
S ajkát egy sóhaj zárja be:
Hedvig elsohajtott neve!…

5.
S kit rémletes zaj s szörnyü lárma
Felköltni nem birt álmaiból,
Ébred e sohaj halk szavára,
És eloszlik halálos álma…
De ajkán az első mosoly
A kín-látmánytól megjeged.
Csak egy őrült tekintetet
Vet körül s minden összefoly
Tört szeme lőtt, a mit lát:
Vérben heverni Vilmosát,
S fölötte férjét vad haraggal.
Vagy nem is férje arcza tán,
Hanem a bosszuálló angyal
Jött áldozatjai után…
Ő nem tud semmit, ő csak érez,
Oda kap lángoló fejéhez -
Melyben a kín ég mint a tűz -
S egy képzetet más képzet űz,-
Szív-metsző hangon felsikolt,
És visszarogy, mikép a holt!…

6.
Jagellót is emészti kín,
Vad láng fut végig erein,
Mit tett? Egyben két szivet ölt…
- És ing alatta már a föld.
A vérvesztés, - az indulat, -
Szive mely roskad kín alatt, -
Az elveszett mult, - a jelen
Melynek keserve végtelen, -
És a jövő mely oly setét,
Melynek véres tekintetét
Nem enyhiti szelid remény -:
Mind ez keresztül fut szemén,
S keze lelankad, s térdre hull,
Sir mint a gyermek és zokog,
S míg ajka szent imát morog,
Szive átkozódik vadul!…

7.
Azonba kün parancs szerint
A templomlángra gyujtva áll.
Föl nevet vadul a király
A mint a fényre föl tekint,
És fut a láng körös-körül,
Mint tüzes kígyó kanyarog;
Jagelló látja és örül,
Benne nagyobb vész háborog.
„El innen, el! Mind fussatok!
A boltozat szakadni fog,
S mindnyájatokat itt temet.
Hagyjatok, én itt maradok,
Kün várjatok meg engemet.
Nézzétek – e két hült tetem
Reám vár, - én eltemetem.”
Szörnyedve hallja szavait
Álmélkodó kisérete.
De kiált: „ki parancsol itt?”
S villámot szór tekintete.

8.
S nincs senki benn, csak hárman ők,
A férj s a megölt szeretők.
Gomolyg a füst minden felől,
A templom ég kívül belől.
A magos boltozat ropog,
Tántorganak az oszlopok.
S roskad az erős férfiu,
Erőt vesz rajta már a bú,
És a közelget halál
Arcza előtt nincsen király…
„Oh Hedvig! Hogy szerettelek!
Eljöttem meghalni veled!
S ha birni nem érdemle szívem,
Ha éltedben másé valál,
Hadd egyesitsen a halál,
Veled maradok végig hiven…
Ébredj! Nézd mily temetkezés!
Mily fényes fáklyát gyujtaték!
Sirba kisérő láng ez, és
Még sirboltunk felett is ég!”
De Hedvig, ah nem hallja már,
Ő Vilmosával messze jár
Szebb ég alatt, hol nem terem
Kényszer, csak édes szerelem.
Te is Jagello, követed,
E szép hazába Hedviged,
S ha szive tőled idegen
Maradt a földi életen,
Ott megbocsát, hol nincs harag,
Hol a szív boldog, mert szabad!

Forrás: Szász Károly: Hedvig. Költői beszély négy énekben. Kiadta Szathmári Károly. Gyula, 1856. Réthy Lipót nyomdája.

Zalár József (1825-1914): Még gyermek vagy…

 
Még gyermek vagy. Gondatlan könnyüséggel
Röpkedsz mint szállongó madár;
Alig vagy itt, már máshová lengél el,
Igaz: minden hely várva vár.

Még gyermek vagy. Ártatlan ajkaidról
Száll a mosoly és zene már;
Méz a mosoly, a zene gyönyörűn szól;
De még nem ég rajt napsugár.

Szemed, mint harmat reggeli mezőkön,
Mindenfelé ragyogva jár,
s mindenkit, a ki előtted megy és jön,
Körülfolysz mint a láthatár.

Ha majd, ha majd csak egy kedves helyed lesz,
S gondokba merülsz mint buvár,
Ha a mosoly, szó, hő szivedben elvesz,
S a szem csak egyre – egyre vár!...

Forrás: Zalár költeményei. Balogh Melanie kisasszonynak, a költőlelkű honleánynak. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. Emich Gusztáv Könyvnyomdája.

Zalár József (1825-1914): Kivirított már a mező…

 
Kivirított már a mező,
A virágok mezeje,
Leng a szellő mint keszkenő
Szerelmes lány kezibe.

Leng a szellő, lebegteti
A virágok levelit,
Addig leng a míg szemei
A legszebbet föllelik.

Te vagy, te vagy én kedvesem!
Hogy elrejtetted magad!
Igy susog – és szerelmesen
Az ibolyánál marad.

Forrás: Zalár költeményei. Balogh Melanie kisasszonynak, a költőlelkű honleánynak. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. Emich Gusztáv Könyvnyomdája.

Zalár József (1825-1914): A költészet

Nem nap a költészet – mely mindent eláraszt
Fényes világával földön és az égen,
Mely mindent fölfed és mindent úgy mutat, mint
A természetben van szépen vagy nem szépen.

Holdvilág az – csak hogy forró sugarakkal;
Sokat sötéten hagy, sokból alkot szebbet:
Itt omladékokat épit templomokká,
Amott bitófából formál szentkeresztet...

Forrás: Zalár költeményei. Balogh Melanie kisasszonynak, a költőlelkű honleánynak. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. Emich Gusztáv Könyvnyomdája.