A Válasz barátainak
Ötven huszár volt akkor a magyarság,
annyi volt itt a nemzet, a magyar.
És szembe vélük császári parancsra
tízezer fő, tizenkét ágyuval
végig a völgyön, a Sió lapályán
rohamra készen, - közepen a híd.
Egy fél országrész omlik vérbe-lángba,
ha az a hídfő, az is elesik.
Az volt a harc! Szebb mint Thermopylaenél.
Halványulhat a legendás görög
merészség és ravaszság a huszárok
merészsége és nagy esze mögött.
Megindultak, - nem le, az ellenségre:
a hegyre föl és másfél napon át
kerülgették, csak járták körbe-körbe
a vén Kálvária-hegy derekát.
A hegy mögött, mint színfalak mögött, még
csizmát és csákót is cseréltek ők.
Előbb huszárok, most bakák vonultak
a hüledező ellenség előtt,
mely várta, várta rettegve, mikor dől
nyakába az a tenger népözön.
Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok
a másik hegyen, a Tükörcsösön.
Megdördült ott lenn végül is az ágyú,
hetedfaluig körözve szavát.
Kihullt a sorból fent egy-egy huszár, de
a többi csak járt, csak vonult tovább.
Amíg feltűntek baltákkal s üvöltve,
mint a nádasok csikasz-kölykei,
a pusztaiak… s a szemközti dombon:
Dégről Perczel, Szilasról Görgey!
*
Szórító, Lődöző… egy-két dűlőnév
hirdeti csak, mi történt azután.
Nyolcvannyolc esztendő multán merengve
ülök az őszi, vén Kálvárián.
Vadászkutyám elnyúlva vár… a puskát
papirral cseréltem föl térdemen.
Nem a cserjést, a magas őszi felhők
bozótját kémleli tekintetem.
Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk,
barátaim, de megritkult sorunk!
S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk
az édes ország, melyért harcolunk
s be ingatag a hídfő és be hangos
az ellenség… hogy tódul már felénk!
Még rejti, dugja – változik a harcmód –
de látom én már minden fegyverét.
Nem hull golyó még ránk, De hogyha hull is,
ha a veszély, mint zápor megered:
játszuk már végig halálos mosollyal
e ríkató-vidító szerepet.
Nevetnünk kéne, hogy élünk, vagyunk még
ezrek dalaként fujva énekünk.
Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön. –
Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.
Forrás: Válasz 4. év f. 1. sz. 1937.
