Bizony elnéztem, ahogyan a pontonon haladtam,
jobbkézt a Szabadsághidat már teljes egy darabban.
Jó volt bizony a szemnek is, nemcsak az érdek észnek:
valami újra összeállt és győztesen egész lett:
megint miénk lett, biztosan, mint anyáé a gyermek,
mint orvosé a nagy beteg, kit létre visszamentett.
Piroslott még a mínium, mint seb, amelyből vér csöpög,
de állt mankó közt is a híd a tenger roncsalék fölött.
Fájt ez a nemrég csonka tag, amely lám összeforrt megint
s fájt arrébb fönt a hulla Vár s lent szörnyűségeink
vak tanui, a házsorok, kifolyt, kormos szemükkel
és fájt megint csak az, ami az ember és az ember,
nép és nép, haza és haza közt robbant és esett szét
és nem forrt össze s áll külön romjával, győzedelmek
oszlopainál magasabb és hivalkodóbb emlékműve gyanánt a bűnnek!
Széttépve élek magam is. Mennyi van, mit sirassak!
És mennyi mégis, aminek – hogy elmult már – vigadjak!
Mikor lesz hidunk effölé? Mikor lesz egész újra,
mi lelkünk városában is ledöntve, összedúlva
hullákkal kövei alatt? – gondoltam, ahogy mentem
meg- és meglökve szüntelen az áradó tömegben,
mert szüntelen az új hídon járt két szemem és boldog
voltam, hogy lábbadozón is mily példásan feszült ott!
Forrás: Pesti Kalendárium 1947.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése