Délután négy óra körül telefonparancsot kaptam: azonnal jelentkeznem kell Safarenko gárdatábornoknál. A „Hármaserdő” körül már leszállott az éjszaka. Csak egy-egy hirtelen fellobbanó fénynél láttam Nikolszkoje falu romjait és az urivi dombon állott ősrégi templom egyetlen épen maradt falát. kacskaringós utakon haladva jó másfél óra után ott voltam a befagyott „Síró mocsár” közepetájt elhelyezett parancsnoki bunkerben. Safarenko tábornok bunkerjében szokatlan élénkség uralkodott. Két páncélkocsi tábornok volt ott, néhány vezérkari tiszt és nagyon sok küldönc. Miután jelentkeztem, a tábornok utasított, hogy menjek át a szomszédos bunkerbe. Megparancsolta, hogy feküdjek le aludni, mert alighanem nehéz éjszakánk lesz. A szomszédos bunkerben bőségesen megvacsoráztam és lefeküdtem egy szalmazsákra, amely fölött mécses pislákolt. Nyilvánvaló volt, hogy a „nehéz éjszaka” eseményteljes éjszakát jelent. A hadihelyzetet ismerve, ahhoz sem fér kétség, hogy a várva várt pillanat elérkezett.
A sztalingrádi győzelem logikus következményeként a Vörös Hadsereg voronyezsi hadseregcsoportja is támadásba lendül. Nem tudtam teljesíteni a parancsot; nem tudtam elaludni.
- Nincs valami jó olvasnivalótok?
- Egy egész zsák magyar könyvünk van! – hangzott a válasz.
Kiöntöttem a földre a zsák tartalmát. Sokáig válogattam és végül Heltai Jenő „Néma levente” című könyvét kezdtem olvasni. Anélkül, hogy erőszakolni akartam volna a szimbólikumot, a csodálatosan csengő sorokat olvasva, mindig arra kellett gondolnom, hogy a velünk szemben álló magyar hadseregben tízezerszám vannak a néma leventék, akik nem tudják és akiknek nem szabad megmondani, hogy mit éreznek és mit akarnak.
A könyv kiesett a kezemből. Azon gondolkodtam, hogyan és miképpen fordul Magyarország sorsa, amikor a némán ismét megszólalnak?
Heltai némája még hallgatott, amikor megszólalt a telefon. A tábornok magához rendelt. 1943. január 12-én este 11 óra 20 perckor jelentkeztem Safarenko tábornoknál.
- Üljön le! Még megihatunk egy csésze teát.
Az asztalul szolgáló ládán viharvert szamovár dorombolt. Szótlanul ittuk az erős georgiai teát. A tábornok időnként felállott és a falra kifeszített térképhez lépett. A térképen a kanyargó Don volt látható, Voronyezstől Karatoljákig. Kétoldalt apró zászlók: a Szovjetunió és Hitler zászlói.
A tábornok karórájára nézett.
- Itt az idő – mondotta. – Mehetünk.
Négyen mentünk ki a fagyos hómezőre. A tábornok, az adjutánsa, egy tüzérezredes és én. Körülöttünk olyan tökéletes csend, amilyet csak a harctéren lehet hallani. Hallható, fület tépő, ijesztő csend. Csak a fagyott hó reccsent egyet-egyet, óvatosan lépkedő lábaink alatt.
A bunkertől úgy százötven méternyire egy jégkéreggel bevont cserfa alatt állapodtunk meg. Ott már négy tiszt várt ránk. Szó nélkül fogtunk kezet.
- Lefeküdni! – intézkedett a tábornok.
Safarenko világító számlapú karóráját nézte. Halkan, mély hangon számolt.
- Tizenegy óra ötvennyolc… Tizenegy ötvenkilenc… ötvenkilenc harminc, ötvenkilenc negyven… Most! Ivanov!
Ivanov őrnagy gyors egymásutánban három rakétát lőtt ki. Egy vöröset, egy zöldet és ismét egy vöröset.
A tábornok megfogta a balkarom.
- Fázik? Azt ajánlom…
Nem hallottam, hogy mit ajánlott. Köröskörül olyan vihar támadt, amilyet se azelőtt, se azóta nem hallottam. A Tatárhegyekről és a Don balpartjáról (mint később megtudtam), több mint nyolcszáz nehéz- és középkaliberű ágyú nyitott tüzet a Ticsiha és Uriv közötti magyar állások ellen.
- Gyerünk vissza a bunkerba! – ordított fülembe a gárdatábornok.
Most nem hallottuk a hó recsegését, pedig már nem óvatosan lépkedtünk.
A magyar állások mögött nyolc-tíz helyen támadt hatalmas tűz. Irtózatos robbanások rázták a földet. A „Síró mocsár” – mely nevét onnan kapta, hogy hajnaltájban gyereksíráshoz hasonló hangokat ad -, úgy ordított, mint ezer megvadult bölény-bika.
A bunker falai remegtek.
- Van egy óra időnk. Játsszunk egy parti sakkot, Ivanov – mondotta Safarenko, a zömök, gumilabda fürgeségű tábornok, aki most szokatlanul halkan beszélt, a tőle megszokott, heves kézmozdulatok nélkül.
Előkerült a sakktábla. Felállították a figurákat. A tábornok megtette az első lépést, aztán a telefonhoz lépett. Jó negyven percen át nem vált meg a készüléktől. A sakkfigurák táncoltak a kockás táblán. Nem volt szükség emberi segítségre: maguktól lépegettek, maguktól dőltek le.
0 óra 45 perc.
- Mehetünk!
Tíz perc múlva ismét ott állottunk a cserfa alatt. A tábornok ismét számolt. Ötvennyolc… ötvenkilenc… ötvenkilenc harminc… negyven… Ivanov!
Ivanov három rakétát lőtt ki. Egy lilát, egy zöldet, aztán ismét egy lilát. Néhány másodperc múlva az ágyúk elhallgattak. De most nem volt csend. Nem a „Síró mocsár” sírt. Sírt az egész világ. A magyar állások felől emberi hanghoz alig hasonlítható jajgatás, írás, ordítozás vad zűrzavarát hozta felénk az enyhe nyugati szél és a felgyújtott falvak háztetői géppuska kattogáshoz hasonló kattogással égtek. Öt perc múlva Ivanov ismét három rakétát lőtt ki. Egy fehéret, egy zöldet, aztán ismét egy fehéret.
Rejtekhelyükről másodpercek alatt jöttek elő a szovjet páncélkocsik és percek alatt álltak csatarendbe. Minden más zajt elnyelt a tankok ritmikus szava. Acél ütődött acélhoz, félelmetes ritmusú, ijesztő hanggal. A szovjet páncélosok lassan, mindent eltipró erővel indultak meg a pergőtűz-tépte magyar állások felé. A túloldalról egy-két géppuska fogadta őket.
- Gyerünk vissza a bunkerba! – parancsolta a tábornok.
Mialatt ő szakadatlanul telefonált, én ismét a „Néma leventét” olvastam. Amikor a néma megszólalt, - becsuktam a könyvet.
Reggel tíz felé a tábornok keltett fel. Kezében egy pohár vodkával.
- Gratulálhatunk egymásnak – mondotta. – A német zsoldban állott magyar hadsereg kidőlt a csatasorból. Minden remény megvan arra, hogy rövidesen Magyarországon leszünk. Felszabadítjuk Magyarországot a négyszáz éves német uralom alól. Erre igyunk, őrnagy elvtárs!
És Magyarország boldog jövőjére ittunk a tábornokkal, aki áttörte a 2. magyar hadsereg vonalát.
Forrás: Pesti Kalendárium 1947.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése