Karácsony: az ember gyermekké lesz újra.
Gyermek lenni: boldog lenni. Megelégedett, mert nincs több vágy, mint ami elérhető. Vannak boldogtalan gyermekek, de azok betegek. Az egészséges gyermek élethullámának csúcsa a karácsony.
Már az én apám, az olyan szegény ember volt, hogy kívánni se lehetett különbet, de a karácsony, az olyan boldog volt, hogy festeni se lehet olyat. Egy karácsonyon az volt a legnagyszerűbb, hogy zöld fű nőtt a szobában, a fal tövén. Hosszan felnyurgult, valami bokor hajtása lehetett. Ahogy mi azt ápolgattuk, dédelgettük, az egész család szemefénye volt. Nem mondta arra senki, hogy rettenetes, hogy talajvizes ház, egészségtelen. Édesanyám Tompát idézte és derűs mosolyával mondta el, hogy dicsekedett el a költő, hogy a líceum az ágy alatt kihajt.
Én csak arra emlékszem, mint legfőbb csodára, hogy micsoda, minden pillanatot betöltő boldogság volt az, hogy mi heten voltunk testvérek. Ennél nagyobb gazdagságot semmiféle kincs nem adhat a gyermeki szívnek, mint azt, hogy heten vagyunk uram, heten egy szobában, egymás örömére és szórakozására. El se tudom képzelni, hogy él a gyerek, ha nincs testvére. A gyereknek folyton társaság kell, ha más nincs, az anyja, apja nyakán nyűglődik s mivel a felnőtt, még ha majomszeretettel imádja is a gyermeket, mégis csak idegen, más az anya összetétele és mások a minden pillanatát lefoglaló gondjai, - kénytelen a gyerekét lerázni magáról. De ahogy a gyerekek egymás után jönnek, valósággal megérkeznek, beleszületnek abba a lakásba és elfoglalják az őket megillető helyet a társaságban, először még mint kis csomag, aztán egyre több mulatságot okozva ujjacskáival és lábacskáival, ahogy a nagyobbaknak és mind nagyobbaknak végig produkálják ugyanazokat a produkciókat, ahogy meg akarják enni saját lábuk ujját s ezzel megszerzik a jelenlétel jussát és szerepét, egész odáig, hogy a végén haditárs, terveknek osztályosa, a felnőttekkel, szülőkkel, idegenekkel szemben szövetséges, sőt a lelkiélet fejlődésében tényezővé válnak egymás számára. Sőt még a korcsoportok szerint valósággal társadalmi rétegződéssé alakulnak, mert a felnőtt gyerekek különválnak, külön szerveződnek a kicsikkel szemben, s a kicsik megint maguk közt alkotnak megértő kotteriákat. S ahol oly sok gyerek van, mint mi voltunk – heten s ha a két idő előtt meghaltat is számítom, akik kis életükkel részben beleszóltak a lánc fejlődésébe, részben kiszakadásukkal ők okoztak ilyen korcsoporti egységeket -, szóval kilenc gyerek, már valósággal az egész társadalom életét megjátszhatják családon belül.
Elmegy ez a lovagiasság koráig. Van egy barátom, aki elmesélte, hogy folyt le az anyjuk szeme láttára a párbaj, lovassági pisztolyokkal, egy lányért, az udvarukon.
És még ez is a család fehéren izzó, bensőséges életét világítja meg.
Jaj azoknak a gyerekeknek, akik magukban voltak kénytelenek az életet megkezdeni. Idegenektől, osztálytársaktól tanulták meg az érintkezés, a verseny, a harc és a barátság összes fogását. Mi ezt mind ott éltük át a karácsony édes fénye alatt.
Azt mondta egy kisöcsém s ezt az anyám haláláig nem felejtette el: „Édesanyám, a mi gyerekünk szebben sír, mint másé.” Meg vagyok győződve felőle, hogy az édesanyám sok éjjeli, nappali munkáért volt bőségesen kifizetve a naiv megjegyzéssel.
Pedig ebben is az van benne, ami a közösségi, faji, nemzeti együttlétnek a titka, hogy az összeszokottság megszépíti a jelenlételt. Nincs szebb, mint az a nyelv, amit együtt tanul meg az ember a testvéreivel, nincs jobb, mint az az étel, amin egy tálon harcol meg, kinek jusson több belőle, nincs édesebb, mint az a büszkeség, amit a szülők szívén át szűrt magába az ember.
Nem értem, hogy az emberek még nem jöttek rá erre a legboldogítóbb érzésre: a sok gyermek mindennél elbűvölőbb együtt-tartásának örömére.
- Én megértem – mondja a főorvos nyugodtan, mint aki sok-sok vitán ment át már e kérdés fölött. – Megértem gazdasági okokból, megértem társadalmi, megértem hivatásjellegű okokból. Nekem nyolc fiútestvérem volt és az apámnak tizenhat testvére. Mind felnőtt és mi nyolcan lettünk huszártisztek a világháborúban. De ha nagyapámnál névnap volt, száznégy terítéket tettek fel. Hol lehetne ma annyi kenyér, zsír és más jegyest szerezni ilyen családi napok számára? Aztán a mai nők maguk mennek hivatást vállalni. Nem borzasztó, hogy az ápolónő két kis gyereke a kerítéshez jár és onnan kiabál be, hogy anyuka, gyere haza! Egyáltalán megértem, hogy az emberiség olyan arányban való szaporodása valóban nem állana arányban a termelő kultúra fejlődésével.
Beteg vagyok. Nem mondok ellent. Kivált az orvosomnak.
Örülök, hogy ilyen szép szobákat építenek már kórháznak. Egy fal egészen ablak, a többi enyhe halvány csempe, a mennyezet hófehér. Az ember feje megnyugszik és kipiheni magát.
Örülök, hogy az emberiség gigantikus küzdelmének tanúja vagyok: a nagy egységek kialakulásának korát megértem. Hiszek benne, hogy most ötszáz évre vagy ezerre osztja el az emberiség maga közt a mezőt.
S hiszem azt, hogy ezt a mezőt jobban fogja felhasználni, mint a mi időnkben a tökéletes káosz korszakában.
Már most is bámulatos dolgok vannak, valósággal rohamot indított az emberiség a népnyomor ellen. Eddig semmi másra nem volt egy államnak se pénze, csak a háborúra. Micsoda nyugalom lesz, ha nem kell háborúra fegyverkezni, ha nem lesz harmincnyolc vámhatár Európában s az emberiség minden erejét a mindenek sorsának tökéletesítésére fogja fordítani.
Akkor majd azt a legnagyobb örömet is revízió alá veheti, hogy karácsonykor minden karácsonyfa körül ne egy kis árva imbolyogjon, hanem hét egészséges, virgonc, erős, boldog kölyök tomboljon…
Boldog karácsonyt…
*) Móricz Zsigmond ezt 1941-ben, a szellemi elnyomatás idején írta. A békét és a békéből következő fejlődést már nem érte meg.
Forrás: Pesti Kalendárium 1947.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése