Rudnyánszky Gyula: Karácsonyi mese

Szegény apának otthon kis fia!

Karácsonyest van – s nincs mit adnia.

Nem jut se játék, sem egy gyertyaszál…

Az utcza sarkán mozdulatlan’ áll.

Sürög-forog föl és alá a nép…

Szívébe tőr nyilal, bármerre lép.

Szél hordja szét a hó szilánkjait;

Mindenki visz magával valamit.

 

Boldog szülők!... Az mily gyorsan halad!

Tán kincseket rejt a kabát alatt?

Vállára ez karácsonyfát emel…

Fájó szívéből sóhaj röppen el.

Hát árva koldus ő legyen csupán?

Hadd nyúljon inkább a másé után!

De nem! nem!... Áldott szent karácsonyest!

Ne érje szenny a lelket!... S futni kezd.

 

És fut hazáig… Lázasan piheg…

Fél ajtáját ily arczczal nyitni meg.

Nem! nem!... Simuljon el bő és harag!

A szemek is csak titkon sírjanak!

S belép a szűk szobába… Hű neje

Szerelmes csókban összeforr vele.

„Nézd, nézd! – susogja – van karácsonyunk!

Nézd, mily vidám, mily boldog a fiúnk!”

 

Az apa fölnéz s álmélkodva áll:

Egy tört fenyőág s egy kis gyertyaszál,

Csak ennyi, nem több; - ez jutott neki…

És a gyerek, lám, hogy dédelgeti!

A gyertya ég az egy szál kis fenyőn.

„Jézuska küldte, úgy-e én szülőm!

Jézuska jó, s ha én is jó leszek,

Szeretni fog!...” csacsogja a gyerek.

 

A csüggedt férfi ajkán ég a láz,

Ráhajlik a nő s halkan magyaráz:

„Az este kinn a lépcsőn leltem én…

Sok úr lakik a házban, - fölvevém”.

És a fiúcska játszik boldogan;

Tapsol, dalol, karácsonyeste van.

S mikor kilobban a kis gyertyafény,

Elalszik édesanyja kebelén.

 

S a mint lezárja két fáradt szemét,

Őrangyal óvja csöndes szenderét;

Álmában is még jóízűt kaczag;

Vele bohó tündérek játszanak.

Fönn jár az égben; játszva ért oda.

Nem tévedett el – és ez nem csoda:

Egy kis fenyő s egy gyertyaszál elég,

Hogy megmutassa, merre van az ég.

 

Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.

Gyulai Pál: Karácson éjszakáján

Karácson éje van, messze még az éjfél,

Meleg tűzhelyénél együtt ül sok család,

Ki ne emlékeznék a boldog perczekre?

Ki nem virrasztott még karácsonéjszakát?

Megemlékszem én is… elkerül az álom:

Hol az én tűzhelyem? hol az én családom?

 

Miként a temető, szobám olyan csöndes,

Árva sóhajtásként elhangzik kérdésem,

Csak egyedül vagyok, s lehajtván fejemet,

A hamvadó gyertya lobogását nézem.

Hamvadó örömök hamvadó visszfénye,

Miért világítasz multam emlékére.

 

Könnyet, forró könnyet érzek szemeimben,

Anyám, hogy letöröld, édes anyám, hol vagy?!

Miért nem ölelsz meg, kedves kis hugocskám,

Enyhítő szavaid miért nem vigasztalnak?!

Barátim, miért nem fogjátok kezemet,

Hogy ne fázzam, oh hogy érezzek meleget?!

 

Zúg a szél… hadd zúgjon, itt ülünk mi vígan,

Nyugalmas szobában meleg tűzhely körül.

Beszélünk, dalt mondunk, emlékszünk, remélünk,

Lelkünk felmelegszik, és szívünk úgy örül,

Megmozdul a hű eb ajtónknak küszöbén,

Mintha örömünkön örvendene szegény.

 

„Ülj mellém, hugocskám!” „oh bátyám, ne menj még,

Ne tedd el még széked a kandaloló mellől,

Beszélni akarod sokat, igen sokat

Ragyogó álmokról, boldog szerelemről.

Oh de nézd, jó anyánk elaludt karszékén,

Tán fölébred szavunk hangosabb beszédén.”

 

„Nem alszom gyermekim… szelíd álmok helyett

Szememen az öröm könnyei remegnek.”

„Ha te sírsz jó anyánk, akkor mi is sírunk,

Mert a könnyek nem jót, rosszakat jelentnek.”

„Csakhogy együtt vagytok, többre vágyam nincsen:

A szegény árvákat megáldja az Isten.”

 

De hova tévedtem?... oh hova tévedtél,

Mily boldog vidékre, nem felejtő lélek?

Inkább imádj Istent, hogy legyen kegyelmes,

És vegye el tőled e fájó emléket;

És ha ár kell érte: adj reményt, vágyakat,

Mindent, mi e multból még talán fennmaradt.

 

Sírját nem láthattam az édes szülőnek,

Jó testvéreimnek alig hallom hírét;

Talán kis házunk is eddig összeomlott,

S a hű eb sem őrzi többé már küszöbét,

Barátim szenvednek idegen földeken,

Élsz-e vagy meghaltál, szerelmes kedvesem?

 

Oh családi élet… szép családi élet.

Édes csöpp az élet keserű vizében,

Biztos rév a szívnek szélvészei között,

Védpaizs a sorsnak csapásai ellen.

Isten ajándéka, ember boldogsága,

Erénytermő földje, örömök forrása.

 

Vissza jössz-e hozzám?... jösz-e még valaha.

Elepedt lelkemhez, szomjú vágyaimhoz,

Mint a pásztorleány, ki kunyhójából a

Puszták vándorának jó szót és italt hoz?

Életem útjain őrködsz-e felettem?

Szelíd koporsómhoz te vezetsz-e engem?

 

Zúg a szél… hah mint zúg! mily búsult haraggal,

Özvegyek siralma, árvák sóhajtása.

Némulj el bánatom, hisz nem egyedül vagy,

Sokan vannak veled e széles hazába’.

Ablakot nyitok ki, szemem az égbe néz:

Sötétebb az éjjel, jobban zúg a szélvész.

 

Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.

Tompa Mihály: Karácsony estéjén

Nem hallod-e? kopogtat valaki…

Told hátra édesanyjok a reteszt!

Setét van künn s erősen fú, esik…

Ereszd be a szegény utast, ereszd!

Boldogtalan, kinek ma útja van,

S ott éri a szent est, hol idegen…

Csak erre, erre! bátran, egyenest, -

A szó elég jókor lesz idebenn!

- Ah, ifjú s vándor, mint a mi fiúnk!

 

Isten hozott! oldozd le saruid’ –

Jól ég a tűz, melengesd fel magad!

Szemközt fogott a csapkodó vihar:

Hajfürtöd a két orczádhoz tapadt!

Hja, szenvedés az utas élte most!...

Szél ostora s köd a kisérete;

Ember, s hajlék öröm reája, kit

Éhes, vonító vad kisérgete.

- Nem jársz-e künn te is, szegény fiúnk?

 

Elébb, elébb! úgy hátra mért vonulsz?

Tied köztünk az asztalnál a hely;

Szerény tálunk mellett bor és kalács,

Elégülj meg, vidulj fel s ünnepelj!

Vendégünk vagy, szállást ad e fedél,

S alatta szél, hideg, ne félj, hogy árt!

Megosztjuk, a mi jót nyerénk, veled.

Nyujtsd közelebb azt az üres pohárt…

- Hol ünnepelsz te most, jámbor fiúnk?

 

Aztán beszélj, hadd halljam a szavad,

S hogy ifjú szivednek, mily álma van?

Nagy czél után kellett eredned a

Széles világnak ily fiatalon!

Élnek-e még szüleid, a kiket

Úgy érdekel szerencséd és bajod?

Hazafelé fordul-e már útad,

Vagy a tiéid még messzebb hagyod?

- Mikép az a mi kedves, rossz fiúnk!

 

Mert úgy van az! oly balga a szüle,

Hogy a fiak serdült korára vár…

Akkor kiszállanak… S árván marad

Üres fészkében az anyamadár,

Bár szűntelen fáj, fáj… ilyenkor ont

Az a hiány legkeserűbb könyűt.

Midőn az édes vagy szent alkalom

Nagyot, kicsit a háznál egybegyűjt…

- Mikor térsz meg, mi várva-várt fiúnk?

 

Mikor telnek be édes álmaink?!...

Úgy lenne majd végóránk is nyugodt…

De ím éjfélt üt, - a hivő világ

E nagy dicső ünnepre eljutott,

Hogy reggel új, szent érzések között

Hallhassuk a váltság örök szavát:

Hajtsuk fejünket nyugalomra most; -

Jer a vetett ágy vár… jó éjszakát!

- Jó éjszakát, mi szeretett fiúnk!

 

Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.