Karácson éje van, messze még az éjfél,
Meleg tűzhelyénél együtt ül sok család,
Ki ne emlékeznék a boldog perczekre?
Ki nem virrasztott még karácsonéjszakát?
Megemlékszem én is… elkerül az álom:
Hol az én tűzhelyem? hol az én családom?
Miként a temető, szobám olyan csöndes,
Árva sóhajtásként elhangzik kérdésem,
Csak egyedül vagyok, s lehajtván fejemet,
A hamvadó gyertya lobogását nézem.
Hamvadó örömök hamvadó visszfénye,
Miért világítasz multam emlékére.
Könnyet, forró könnyet érzek szemeimben,
Anyám, hogy letöröld, édes anyám, hol vagy?!
Miért nem ölelsz meg, kedves kis hugocskám,
Enyhítő szavaid miért nem vigasztalnak?!
Barátim, miért nem fogjátok kezemet,
Hogy ne fázzam, oh hogy érezzek meleget?!
Zúg a szél… hadd zúgjon, itt ülünk mi vígan,
Nyugalmas szobában meleg tűzhely körül.
Beszélünk, dalt mondunk, emlékszünk, remélünk,
Lelkünk felmelegszik, és szívünk úgy örül,
Megmozdul a hű eb ajtónknak küszöbén,
Mintha örömünkön örvendene szegény.
„Ülj mellém, hugocskám!” „oh bátyám, ne menj még,
Ne tedd el még széked a kandaloló mellől,
Beszélni akarod sokat, igen sokat
Ragyogó álmokról, boldog szerelemről.
Oh de nézd, jó anyánk elaludt karszékén,
Tán fölébred szavunk hangosabb beszédén.”
„Nem alszom gyermekim… szelíd álmok helyett
Szememen az öröm könnyei remegnek.”
„Ha te sírsz jó anyánk, akkor mi is sírunk,
Mert a könnyek nem jót, rosszakat jelentnek.”
„Csakhogy együtt vagytok, többre vágyam nincsen:
A szegény árvákat megáldja az Isten.”
De hova tévedtem?... oh hova tévedtél,
Mily boldog vidékre, nem felejtő lélek?
Inkább imádj Istent, hogy legyen kegyelmes,
És vegye el tőled e fájó emléket;
És ha ár kell érte: adj reményt, vágyakat,
Mindent, mi e multból még talán fennmaradt.
Sírját nem láthattam az édes szülőnek,
Jó testvéreimnek alig hallom hírét;
Talán kis házunk is eddig összeomlott,
S a hű eb sem őrzi többé már küszöbét,
Barátim szenvednek idegen földeken,
Élsz-e vagy meghaltál, szerelmes kedvesem?
Oh családi élet… szép családi élet.
Édes csöpp az élet keserű vizében,
Biztos rév a szívnek szélvészei között,
Védpaizs a sorsnak csapásai ellen.
Isten ajándéka, ember boldogsága,
Erénytermő földje, örömök forrása.
Vissza jössz-e hozzám?... jösz-e még valaha.
Elepedt lelkemhez, szomjú vágyaimhoz,
Mint a pásztorleány, ki kunyhójából a
Puszták vándorának jó szót és italt hoz?
Életem útjain őrködsz-e felettem?
Szelíd koporsómhoz te vezetsz-e engem?
Zúg a szél… hah mint zúg! mily búsult haraggal,
Özvegyek siralma, árvák sóhajtása.
Némulj el bánatom, hisz nem egyedül vagy,
Sokan vannak veled e széles hazába’.
Ablakot nyitok ki, szemem az égbe néz:
Sötétebb az éjjel, jobban zúg a szélvész.
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése